Az éjszaka első órája már nem volt messze, mikor az aedilis
gyaloghintója föltűnt az ostiai kapu mögött. Kíséret nélkül indult
útnak, mintha csak sétát akart volna tenni a Városon kívül, a nyaralók
között. Még feleségétől sem búcsúzott el. Nem akarta, hogy idő előtt
értesüljenek távozásáról. Nyolc afrikai rabszolga vitte a gazdagon
faragott gyaloghintót, amelynek félrehúzott zöld függönyei mögött fél
könyökre támaszkodva feküdt a puha melittai szövettel borított
vánkosokon. A vánkosokat minden nap friss rózsákkal tömték meg.
A széles, kövezett út egyik emelkedettebb hajlásánál az aedilis kihajolt
a gyaloghintóból és visszatekintett a város felé. Bármennyire
könnyelműen szánta is rá magát Róma elhagyására, most megilletődve és
fájdalmasan gondolt mindarra, amit elhagyott.
A hét halom fölött az ég krétás kékjében lebegni látszott a Capitolium
márványkoronája, büszkén és hódítóan, nem árulva el a férgek nyüzsgését,
amik alapjait megingatták. A Világ Ura gőgösen emelte homlokát s mögötte
a végtelenségig átlátszó zománca a szemhatár felé lágyan olvadt át az
alkonyat narancssárga színeibe. A szűk utcákon ott most zsebmetszők,
orgyilkosok, hamis tanuk és szájhősök közt mulatnak a henyélők; a
disznóhúsevők puritánságát kéjencek, piperkőcök és kurtizánok gúnyolják
az esteli korzón és az örökké jókedvű ványolók Sulla dicséretét éneklik.
Mindegy. A Capitolium még áll és ragyog.
Az aedilis hosszasan, merengve nézett a mezők felé, amiknek sárguló füve
fölött aranyos por szállongott. A Tiberis messziről csillogó szalagja
felől favágók nótáját hozta át a szél a dombokon s csendesen borzongtak
a sötét píniák a szelíden ereszkedő lankák oldalában. Boldog, enyhe
nyugalom borított be mindent, a gondtalanság tücsökzenéje szólt a bokrok
alján.
Az aedilis intett a rabszolgáknak s azok megkettőztették lépteiket. Az
út nemsokára a Tiberis felé kanyarodott s attól alig egy kődobásnyira
párhuzamosan haladt tovább a part bólogató füzesei mellett. Néha egy
földmívessel találkoztak, aki jobbra-balra himbálódzva sietett öszvérén,
hosszú botját keresztbe fektetve maga előtt a nyergen, köpenye
csuklyáját fejére húzva.
A Tiberisen csónakok úsztak, amikben ittas társaságok mulattak ének- és
lantszó mellett. Odább sűrűn követték egymást a pénzemberek és gazdag
polgárok villái, amiknek falait ellepték a vadszőlő és a borostyán
kuszált fonadékai. A kerteket egyenes gyertyán- és platánsorok
szegélyezték, míg a kavicsolt utak szélén madár- és vázaformára nyírt
bokrok sorakoztak.
A mérföldmutatók rendre maradoztak el a gyaloghintó után, amelynek
ritmikus hintázása félálomba ringatta az aedilist.
Jó két óra múlva, mikor az este szürkesége már egybeolvadt a mocsaras
rónáról felszálló nedves gőzökkel, a gyaloghintó elérte az isola
sacrát, ahol a folyó két ágra szakad. A láthatár alján a kelő hold
fényében megcsillant a tenger s fölötte az ostiai világítótorony
máglyatüze.
A kikötő a Tiberis félköralakú hajlásában feküdt, a folyó torkolatának
szögében. Közepén húzódott a közraktárak utcája, amelynek magtáraiban a
Karthagóból és Alexandriából hozott gabonát halmozták föl. Innen keskeny
utcák vezettek a parthoz, amit a sárga hullámok iszapja évről-évre
magasabbra emelt.
A város előtt, az út két oldalán fekvő temető egyszerű kolumbáriumai
között haladó rabszolgák babonás szorongással tekintgettek a holtak
városának sötét emlékei felé. Az aedilis a gyenge holdfényben úszó
kikötőt nézte és eltűnődött:
--Mennyi bölcsesség lakott Romulusban, hogy városának falait nem itt a
tenger szélén mérte ki. A tenger hullámai ellenséges gályákat hajtanak a
part felé és az idegenek megölik a régi erkölcsöket, mint a görög
szigetek városaiban. De a Város atyja azt is tudta, hogy a római
hősökben nemcsak világhódító vágyak, hanem uzsorás kalmárhajlamok is
élnek. Szeretik a babért, de a percenthez is éppúgy ragaszkodnak. És
mert tudta ezt, azért szállott alá a Tiberishez, amelynek a háta a
bárkákat fáradhatatlanul hordja a tenger felé. Ancus Martius, aki Ostiát
építette, csak befejezte az első király gondolatát.
Az aedilis lehúnyta a szemét és arra gondolt, mi lehetne Rómából, ha
egyszer valaki eltakaríttatná a kikötő felgyülemlett iszapját,
hullámtörő gátat emeltetne és megépíttetné a rakpartot. Elmosolyodott:
--Talán majd egyszer én,--és gyenge pirosság futott át halvány arcán.
A rabszolgák a város kapuja elé értek, de az aedilis nem állapodott meg
az utasok fogadójában, amelynek homlokát kőből faragott daru díszítette.
A gyaloghintó áthaladt a hatalmas kapubolt alatt a hajcsárok,
teherhordók és fügeárusok között, akik a fal vasgyűrűjébe tűzött fáklya
vörhenyes fényében csoportokba verődve zajongtak. Az aedilis összevonta
a hintó függönyeit. Demokrata volt, de az isteni nép szennyét és szagát
nem bírta el.
A rabszolgák lihegve vágtak át a városon, elhaladtak Jupiter templomának
porticusai előtt, azután lekanyarodtak a kikötőhöz. Egy lehorgonyzott
bárka előtt álltak meg, amelyet széles palló kötött össze a parttal.
Az aedilis kiszállt s halk hangon utasításokat adott a rabszolgák
vezetőjének. Négy rabszolga fölkapta az üres gyaloghintót és csakhamar
eltűnt vele egy szűk utca sarkán. A másik négy afrikai követte az
aedilist a bárkába, amelynek túlsó oldalához egy csónak volt kötve. A
rabszolgák beugrottak a csónakba és az evezők után nyúltak. Az aedilis a
kormány mellé ült.
A hold rezgő, csillogó hidat vert a vizen és zöldeskék fátyollal
terítette be a vidéket. A part mellett álló bárkák oldala visszhangosan
verte vissza az evezőcsapások zaját. A víz sodra a torkolatnál
hihetetlenül erőssé vált s a nehéz csónak szinte repült a hullámok
fölött. Az aedilis kemény kézzel tartotta a kormánylapátot. Bő ruhája
lobogott a szélben.
A tenger felől egy háromsorevezős gálya óriási árnyéka tűnt föl a
holdfényben. Lomha, fekete teste mozdulatlanul meredt ki a vízből, mint
egy szörnyű, százlábú vízibogár. Az aedilis egyenesen neki irányította a
csónakot. Nemsokára elérték a gályát, amelynek orrán a hold
megvilágította a vörösbetűs fölírást: Isis Aemiliana.
Az aedilis félkézzel a magasba emelte a súlyos lapátot, mire egy létrát
eresztettek alá a hajó fedélzetéről. A létra kinyúlt az evezők felett
csaknem a víz színéig. A végén vaskarmokkal volt ellátva, amikhez a
rabszolgák hozzákapcsolták a csónakot. Az aedilis egy párduc
könnyűségével futott föl a nyaktörő úton. A virágillattal hintett tunica
és a gazdagon hímzett köpeny egy atléta izmait takarták.
A fedélzeten egy olajbarna bőrű, mindig mosolygó arcú, sovány alak állt,
a lovagok bíborcsíkos, keskeny tógájában.
--Aemilius,--kiáltott vidáman az aedilis,--együtt hajózunk a hazugok
gyönyörű földje felé,--és megölelte barátját.
A négy afrikai a matrózoknak segített a létra végéhez akasztott csónak
felvonásában s egy óra múlva az óriás bogár megmozdítva rengeteg lábait,
aranyos orrát délnek fordítva, úszni kezdett a végtelen vízen.