Régen meghalt, el is temették, valahol már föl is támadt, szórja adomáit
ott fönt s kaczag körülötte a mennybéli seregek sürü tábora. Most már se
botjával, se adomájával agyon nem üt, ha megirom életét. Laszly György
volt a neve, a szép Mezőföld volt szülőfölde, az én vármegyémnek volt
hajdan tisztviselője, vér szerint való rokonom volt. Egy esztendő hián
száz esztendős volna ha most is élne. Kár volt neki meghalni. Nemes
ember volt a javából. Annak is született, az volt természete is. Olyan
megyei esküdt nem születik ezentul soha.
Jómódu uri család sarjadéka volt. Ugy született, mint más ember fia, de
nem ugy nevelkedett. Pajkos volt, fürge, futkározó, fára mászó, háztetőn
járkáló; megülte a lovat, szamarat, még a tehenet is; elvegyült a
parasztgyerekek közé, minden héten elnyütte a rajtavalót. Kiment a
mezőre ökrészkedni, fél éjjel elült a pásztortüzek mellett. Apja nem
sokat törődött vele, anyja majdnem kétségbeesett miatta. De volt apjának
vigasztaló szava.
– Ne féltsd a kölyket, anyjuk, azért becsületes ember lesz, mert mindig
jó kedve van!
Igaz, hogy mindig jó kedve volt. A jókedvü ember pedig nem rossz ember.
A gyereknevelésben csak egyetlen igazság van, s ez abból áll: a
gyerekből jó ember legyen. A többi tudomány és minden más igyekezet
ostobaság. Azért pusztul el a világ, hogy a tudósok erre még nem jöttek
rá.
Miért volt a neve nemzeti bácsi?
Bácsinak hivta mindenki. Akárki találkozott vele, uton, utfélen, otthon
vagy a vármegye gyülésén: ha egy szót szólt vele, már bácsinak
szólitotta. Apját, testvérjét, jó barátját, játszópajtását látta benne
mindenki. Jókedvü volt első pillanatra mindenkivel. A pápai kollégiumot
is elvégezte öregéből, nagyjából. Jurátus is volt, habár semmi hasznát
nem látta. Fiatal korában is bácsinak nevezték. Igy ismerte utóbb, igy
szokta meg a nagy világ.
De miért lett hát nemzeti bácsi? Honnan származott nemzeti neve? Ezt a
nevet nem szokás könnyedén pazarolni.
Valahány ház: annyi szokás.
A zsöllér paraszt akkor nemzeti, ha kopott süveg a fején, ködmen a
vállán, saru a lábán.
A telkes gazda akkor nemzeti, ha széles karimás kalapja, kékbeli
dolmánya, borjubőr csizmája.
A mágnás akkor nemzeti, ha gólyalábu, savószinü, lóg a karja, németül
beszél.
A nemzeti bácsi nem azért volt nemzeti. A vármegye megtette esküdtjének.
Adott neki tisztes fizetést, nagy uraságot, nagy tekintélyt. Fizetése
volt havonként tizenöt rénes forint. Ebből tartott lakást, konyhát,
szakácsnét, kocsist, lovászgyereket, kocsit, lovat, hátas lovat, két
kopót, három agarat és egy nyalka tiszti huszárt. Ragyogott a huszárja,
mint a karbunkulus.
Szerette főbirája is, vármegyéje is. Pedig sohase dolgozott semmit. Csak
ott volt, a hol az ügyek termettek. De olyan ügy sohase termett, a
melyet ő békén, simán, nyugton, nevetve, nyomban el ne intézett volna.
Minden hivatalos ügyet adomával, elmésséggel intézett el. Ügyvédek,
pörös felek kaczagtak már, ha szavát hallották. Ugy mentek eléje, majd
megölték egymást. Ugy mentek el tőle: ölelkeztek, csókolóztak. Minden
ügyvéd elköltözött vidékéről. Különben éhen-szomjan pusztult volna el
valamennyi.
De nem is volt olyan lakodalom, vadászat, disznótor, keresztelő, névnap,
tisztujitás, templomszentelés, szüret, dáridó, a melyre meg nem hivták
volna. Az emberek azt kérdezték:
– Ott lesz-e a nemzeti bácsi?
– Nem ér rá.
– Nem is lesz a mulatságból semmi.
De azért mindenre ráért. Csak néha messze vármegyékben maradt el a
hejje-hujjáról.
Tolna jól ismerte. Ott sok volt az atyafi. Onnan mindig átrándult a
Dunán a kis-kun atyafiakhoz. Egyik nagynénje s két-három unokatestvérje
költözött oda. Ott elszaporodtak, mint a nyulak. Onnan hozott lányt is
Kun-Szent-Miklós városából. Árva lány volt Tóth Zsuzsika. Szép volt,
mint az imádság. Ragyogó csillag az égen, nyiló liliom a réten nem olyan
szép, mint a milyen Zsuzsika volt. Megszerették egymást halálosan.
Eleget intették a lányt, ne bizzék a tuladunai legényben. Dőzsöl,
országol, csapodár, vármegye ura, utóbb is elfogy a nemesi birtok; kún
leány ne hagyja ott a kún legényt, nyomoruság lesz a sorsa. Hiába volt.
Megesküdtek.
– Együtt élünk, együtt halunk!
Tél volt, hóförgeteg, süvitett a szél. A tuladunai atyafiság szánon,
lóháton egész sereggel ment a lakodalomra. A Duna be volt fagyva,
megbirta az embert, lovat, de az utakat befutta a hó. Lovas legények
álltak őrt, hogy a násznépek el ne bóduljanak. Kora reggeltől késő estig
mégis harminczháromszor borult föl a szánkó a szép menyasszonynyal, mire
Kun-Szent-Miklós városából hazaértek Szilas-Balhásra. Ilyen hóban
fürdött nászutat se látott a világ azóta.
Még vidámabb lett az élet. Boldog férj, boldog feleség. De azért a
nemzeti bácsi eljárt minden mulatságba. Utóbb a telkes gazdák is
rászoktak. Sokszor küldöttséggel, ünnepélyesen kérték, hogy ott legyen a
lakodalmon. Addig halasztották a lakodalmat, a mig csak ideje és kedve
nem lett, hogy velük mulasson.
Hazudni természetesen nem szabad. Nem is hazudott soha.
Pedig két esetben szokás is, kötelesség is hazudni Az egyik eset a
felköszöntő, a másik a sirfelirat. Ha mind igaz volna, a mit az emberek
a felköszöntőkben és a sirfeliratokban mondanak: angyalokból állana a
világ s mennyországgá lett volna e siralmas földi élet.
A nemzeti bácsi sürün gyakorolta mind a felköszöntést, mind a
sirfelirást.
Jó kálvinista nép lakta faluját. Kő nincs se közel, se távol. A temető
emlékkövei fából vannak. Az emlékkőnek a neve fejfa. A kinek halottja
volt, ha azt akarta, hogy megemlegessék, a nemzeti bácsit kérte föl
arra, vésse ki halottja fejfáját. Szivesen cselekedte. Élete utóbb csak
ebből állott: hivatal, mulatság, vadászat, fejfa-vésés. Siriratai
példabeszéddé váltak. Ma is emlegetnek utána nagy csomó sirversst. Még
ezen is mulatságot találnak az emberek.
Lakodalmakon sok dévajságot követett el. Mindenüvé vitt nagy tarisznya
pogácsát. Szürposztóból vágta ki a pogácsát szép gömbölyüre. Kirántotta
ropogós zsirban, czukorral, tojással, finom liszttel, finom morzsával.
Fölséges ize volt. A ki egyszer evett belőle, el nem felejtette
csodálatos jó izét. Hanem megrágni nem lehetett. Ki tudná a szürposztót
megrágni? Mikor az emberek ugy hajnal felé ittasak voltak, tele borral
és mámorral, akkor rakta az asztalra elibük a pogácsát. Elrágódtak rajta
órákig. El is aludtak rajta, ki is józanodtak tőle, még se tudták
lenyelni.
Az ürge gyönyörü állat. Tiszta, ügyes, fekete komoly szeme, mosolygó
szája, ritka bajusza, suta kis farka. Ha felül, ha mosdik, ha
fülét-farkát megkeféli: gyönyörüség nézni. De télen elbuvik lyuka
fenekére. Összegömbölyödik s alszik tavaszig. Csak a meleg idő
engeszteli föl. A nemzeti bácsi télen kiásta az ürgét s ugy
összegömbölyödve tányérra tette s másik tányérral betakarta. Igy tette
az asztal közepére az asszonyok közé. Téli álmából a meleg szobában
fölébredt az ürge. Kitörölte a szemeit, rendbehozta szőrét,
megszagolgatta a tányérokat. Egyszer aztán zsupsz! Lehányta magáról a
felső tányért s fölállt s körül elnézte az asszonysereget s azután
végigiramodott az asztalon. Nosza megbomlott nagy hirtelen az
asszonysereg. Lőn sivitás, futás, viganók összefogása s vég nélkül való
kaczagás. Falusi népség nagy természettudós. Jól ismeri az ürgét.
Ártatlan kis állat az. El nem ájul senki az ő látására.
Effélékből álltak dévajságai. Annál jobban szerették.
De a sok mulatságnak elvégre is következése lett. Piros lett az arcza,
mint a hajnal pirossága. Nyáron fehér kabátban szokott járni. Egyszer
ugy véletlenül zöld kalapot talált föltenni s ugy ment végig az utczán,
ugy ment a kaszinóba s ugy ment be a vármegyére is.
Meg kellett azt nézni.
Zöld kalap, fehér kabát, piros arcz! Hahó! Hiszen ez a nemzeti szin!
Észrevették, meglátták, nagyot nevettek s ettől kezdve hivták nemzeti
bácsinak. Rászoktak s a serdülő nemzedék már más nevén, igaz nevén alig
is ismerte. Nem bánta. Maga is nevetett rajta. Magának is megtetszett az
uj név.
Egyszer valami háboruságba keveredett a Hentergő zsidóval. Nem ez volt
ugyan az eredeti neve, hanem hát az eredeti nevét nem tudta senki. Kövér
volt, az utczán ugy járt, jobbra-balra himbálódzott, mint a hizott
kácsa. Ezért elnevezték Hentergő zsidónak. Pedig derék, tekintélyes,
pénzes ember volt. Urak, parasztok egyaránt szerették. De irni, olvasni
nem tudott.
Találkozik vele a nemzeti bácsi.
– No, Hentergő, nevünk napja közeledik, állits az udvarba egy-két
kocsira való jó szekszárdi bort. De tökéletes és természetes legyen.
– Meglesz, nemzetes uram!
Néhány nap mulva ott álltak a kocsik az udvaron tele hordóval. A nemzeti
bácsi megnézte, megszámitotta a hordókat és akókat s kifizette a bor
árát. Még meg is veregette a Hentergő vállát.
– Derék gyerek vagy!
Jön a névnap. Száz vendég összegyülekezik. Még a jó bor hire is hivott
oda néhányat. Csapra ütik az első hordót. Biz abból seprő jön ki, nem
bor. Csapra ütik a másodikat. Azzal is ugy járnak. Minden bor seprős.
Finom, szekszárdi vörös seprő, de csak seprő. Nevet a vendég, haragszik
a gazda.
– Hol az a Hentergő? Hadd üssük agyon!
Dehogy ütötték agyon. A Hentergőnek igaza volt. Ő tökéletesen
természetes bort adott. Igy szólt a parancsolat. Uj bort, fejtetlent. A
kocsirázás fölzaklatta. Várt volna a nemzetes uram két hónapig, fejtette
volna meg borát szépen, lett volna akkor jó szekszárdi bora.
A kaszinóban a nemzeti bácsi rovására nevettek álló esztendeig.
No várj csak, Hentergő!
Telik-mulik egy év, megint találkozik a nemzeti bácsi Hentergővel.
– No, Hentergő, egy kis repczém lesz. Készen leszek vele tiz nap alatt.
Lesz vagy száz kila. Kellene a pénz!
Megvette bizony a Hentergő szivesen a repczét, kialkudta az árát,
kifizette a pénzt, de a bűnös emberiség halandó lévén, egy kis irást
kért a kötésről.
A nemzeti bácsi nevetett. Adott irást. Az irás szólt ilyeténképen:
»Én alól is megirt Laszly György, adom tudtára mindeneknek, a kiket most
vagy jövendőben illet, hogy én ennek az akasztani való Hentergőnek
eladtam örökre és megmásithatlanul az idei termésü repczémet, azon
módon, a mint gazostul, porostul, polyvástul, felszóratlanul a szérü
közepén garmadában fekszik, árát is fölvettem, tartozik tőlem elvitetni,
a mint a nyomtatással készen leszek. Kelt, stb. imitt-amott,
ekkor-akkor, stb.«
A Hentergő megnézte az irást s ugy tett, mintha el is olvasta volna. Ott
volt az aláirás s ott volt a nemzeti bácsi gyürüs pecsétje, szép piros,
spanyol viaszból, a hogy nemes ember levelén szokás. Ennek az irásnak
hitelességét meg nem dönti most már a földindulás se. Megnyugodott benne
a Hentergő egészen.
Eltelik tiz-tizenkét nap, készen a repcze, a tiszti huszár szól a
Hentergőnek, ez odamegy a szérüre zsákokkal, kocsikkal, emberekkel, a
nemzeti bácsi ott pipáz a szérün. A Hentergő odafordul hozzá.
– Melyik volna hát az én repczém, nemzetes uram?
– Ott van, la!
Mutatja a garmadát. Minden volt abban, csak repcze nem. Mintha nagy
halom avar lett volna. Ott volt törekje, pora, polyvája, minden szemete.
Még repczemag is volt benne, imitt-amott a fenekén.
Nevet a Hentergő.
– Nem ezt a repczét vettem én a nemzetes uramtól.
– De bizony ezt, fiam. A vörös bor seprővel jár, a repcze meg polyvával.
Hejh-hajh! Valami jutott a Hentergő eszébe. Elővette a nagy vörös
bugyellárist, megnézte: benne van-e az irás? Benne volt. Nyomban
elkarikázott a főbiróhoz. Ott lakott a hatodik szomszédban. Mutatja neki
az irást.
– Tekintetes főbiró uram, tessék most már ezt az irást nekem felolvasni.
Hadd halljam két fülemmel, mi van benne?
A főbiró is jól ismerte a Hentergőt, nyomban elolvasta a levelet
fenhangon, meghallotta most már a két fülével Hentergő is.
– Csakugyan az van a levélben?
– Nem is más.
A Hentergő most már nemcsak derekától lefelé, hanem attól fölfelé is
elkezdett hintálózni. Megcsóválta fejét, kezét, vállait.
– Ejh, ejh! Oda a haszon. De még talán a pénz is.
Hanem azért sietett vissza a szérüre s nem pörölt, nem békétlenkedett,
hanem elvitte a poros, polyvás, törekes repczét utolsó szemig.
Mikor a kocsik és emberek eltávoztak, akkor odafordult a nemzeti
bácsihoz.
– Engem ugyan csuffá tett, nemzetes uram, hanem azért sebaj. De most
volna ám jó szekszárdi vörös borom.
– Ide vele, Hentergő!
De olyan jó bort szállitott most a Hentergő, az arany se tisztább. Hire
lett az esetnek messze földön.
Ez tette tökéletessé a nemzeti bácsi tekintélyét. Olyan ember ő, a ki a
zsidón is kifog, de sőt tuljár még a Hentergő eszén is.
Volt azonban más esete is. Különös és furcsa. Másnak nem is lehetett ily
esete. A vadászfogadás, a darázsháboru, az uszóláp s több efféle.
Egyszer jó kemény télben, hóban kimennek a jó atyafiak, jó barátok,
keresztkomák vadászni a szőkebogárdi pusztára. A nemzeti bácsi volt a
legjobb lövő, Márkus Dini bátyánk urunk a legrosszabb lövő. Szeretett
vadászni. Ott volt minden vadászaton. Sohase lőtt semmit. Nyulak,
foglyok, rókák bizton menekülhettek az ő árnyékába. Nem is csoda.
Egyebet se csinált naponként, csak káromkodott és pipázott. A vad pedig
se a hangos szót, se a pipafüstöt nem szereti. Különben a nemzeti bácsi
nagyon szeretett vele évődni, dévajkodni.
Vadásznak-vadásznak. Bejárnak vagy kétezer holdat s egy vad se esik.
Kevés is volt, el is hibázta a lövést mindenki. Valami boszorkányság
volt e napon. El is fáradtak, a dél is elmult, reggelizni kellett.
Kopasz dombon megtelepedtek, bagitüskéből tüzeket raktak, előszedték a
sonkát, ürüczombot, vadászpogácsát, csutorákat s megkezdték a
falatozást.
Azt mondja egyik:
– Mégis furcsa, egyikünk se lőtt semmit.
Előáll Márkus Dini bátyánk urunk.
– De lőttem én, a ki áldója van, két nyulat.
Fölpattan a nemzeti bácsi:
– Te lőttél? Az se igaz ám. Fogadok veled három akó jó szekszárdi borba,
hogy két nyulat nem lőttél.
– Áll a fogadás.
Márkus Dini bátyánk urunk nem röst. Megkapja a tarisznyát. Kilóg belőle
négy hátulsó nyulláb. Nagy hirtelen kioldja hátul a tarisznyát, megfog
két nyullábat s egy hatalmas tapsifülest kidob a hóra s odafordul a
pajtásokhoz, a tanukhoz és szakértőkhöz.
– Ugy-e, ez egy nyul?
Egyetért mindenki. Ez bizony egy nyul. De hol a második?
Márkus Dini bátyánk urunk fogja a másik két nyullábat s egy másik
hatalmas tapsifülest is kidob a hóra.
– No, ugy-e ez is egy nyul, a második?
A vadászok odanéznek. Uczczu, fölugrik a nyul; fölpattan, mint a szikra
s ugy elfut, csak ugy porzik utána a hó. Minden puska eldurran, minden
vizsla utána iramodik, de azért a nyul elfutott. Se hire, se hamva.
Ki nyerte meg a fogadást?
Márkus Dini bátyánk urunknak igaza volt.
– Ha meg nem lőttem volna, nem jutott volna a tarisznyába.
A nemzeti bácsinak igaza volt.
– Ha meglőtted volna, nem futott volna el, mint a nyul.
Sohasem tudták eldönteni ezt a fogadást. Pedig olyan összejövetel,
vadászat, tisztujitás, lakoma nem volt ezentul, a hol alaposan meg ne
vitatták volna. Még párbajok is lettek belőle. Még a hirlapoknak is
beküldték a kérdést. Hires notabilitások mind hozzászóltak. Ki igy
vélekedett, ki amugy. Ma sincs a titok megoldva.
Még czifrább volt a darázsháboru.
Szép nagy gyümölcsös kertje volt a nemzeti bácsinak. Volt abban vagy öt
darab torzsátlan körtefája. Nagyok, terebélyesek, százesztendősek,
akkorák mint egy-egy tölgyfa. Ragyogott a levelük és rezgett, billegett
és kaczérkodott, mint a rezgő nyárfa levele. A gyümölcsük csoda volt.
Még a szomszéd vármegyékből is eljártak megnézni, megizlelni. Nagy, mint
a férfiököl, sárga, mint a narancs. Olyan édes, hogy semmi se
hasonlitott hozzá. A czukor és a szinméz eczet volt hozzá képest.
Felesége olyan aszalékot tudott belőle késziteni, a milyet még nem
látott Páris s a milyet nem ettek még a királynék se. Hire volt
mindenfelé.
Egyszer egy világjáró darázs odavetődött. Éhes is volt, fáradt is volt,
megült a fa ágán s jól is lakott, ki is pihente magát.
Darázs! Mi a darázs? Rongyos kis repülő bogár. Csip ugyan, ha
megszoritják, de hát az se nagy dolog.
Hanem ez nem olyan darázs volt. Ez lódarázs volt, a kit oltott darázsnak
is elnevezett a népség. Nagy, mint az egér. Sárga-fekete a szine, dongó
a repülése, rettenetes a bátorsága. Ugy jön az embernek, ha
megharagszik, mint az oroszlán. A kit a fején megcsip, másik feje támad
tőle, akkora lesz daganatja. Fél tőle mindenki. Megöli a lovat is, azért
nevezik lódarázsnak.
A darázs, mikor kialudta magát, hazament a tamási erdőkbe, Tolna
vármegyébe, hirt vinni társainak, ott lakott kedves családjával együtt.
Sógora, komája, ija-fia volt vagy ötszáz. Talán több is. Fölzajgatta
őket. Elmondta nekik: mit látott, mit tapasztalt a nemzeti bácsinál.
Családi tanácsot tartottak s érett megfontolás után azt határozták, hogy
seregestül átköltöznek a nemzeti bácsihoz.
Egyik napon, ugy augusztus végén vagy szeptember elején, nagy
zúgás-búgás támad a gyümölcsös kertben. Megjöttek a lódarazsak. Zsuzsika
nénénk jelenti a nemzeti bácsinak. A nemzeti bácsi kimegy a kertbe s
látja, hogy a darazsak ugyancsak lakmároznak ám a gyönyörü torzsátlan
körtéken.
– Vakapátok! Nektek is csak élőből kell élni!
Nagyot nevetett s tovább pipázott. A darázsok ellen csak nem küldhet
pandurt, se törvénybe nem idézheti őket. Jóizüen kaczagott arra a
gondolatra, miből csinál most már az ő kedves kis felesége liktáriumot?
Csakhogy egy hét mulva nem volt már egy körte se a fákon, mind megették
azok a veszedelmes férgek. Csak a körte héjja lógott a fákon
összeránczosodva, mint az üres hólyag.
– Vakapátok! Most már legalább tovább mentek!
Nem ugy lett a! Hanem ugy lett, hogy bejött a szolgáló a szobába s
szóról-szóra azt mondta:
– Csókolom a kezét, nemzetes uram, tessék engem elbocsátani, mert én
ennél a háznál meg nem maradhatok.
– Már miért ne maradhatnál meg?
– Mert én többet a padlásra föl nem megyek.
– Hát ne menj, szedte-vette.
– Hogyan mángorlok én akkor?
Igaz biz az. A padláson volt a mángorló, a nélkül pedig falusi ház fönn
nem állhat.
– Eddig tudtál mángorolni? Hát mi bajod lett?
– Csókolom a kezét, nemzetes uram, fenevadak ütöttek tanyát a padláson,
én nem hagyom magam széjjelszaggatni.
– Miféle fenevadok?
– Sárkány-kigyók. Sárga-fekete darazsak. Most még csak akkorák, mint a
bőregerek, de ha megnőnek, engem egyenesen megesznek.
A nemzeti bácsi nevetett. De azért fogta puskáját, megtöltötte s ment
föl a padlásra. Hivta Dianát is, a vizslát, de az is kereken
kijelentette, hogy a padlásra nem megy, veszedelembe nem rohan.
Régi ház volt, ősi kuria, nád teteje, hosszu hatalmas szál fenyő a
szelemenfája. Fölmegy a nemzeti bácsi, benéz a padlásra s látja ám, hogy
a lódarazsak ott ütöttek tanyát, akkora sejtjük lóg le már a
szelemenfáról, mint két akós hordó. Ezek bizony nem engedik a
mángorlást, nem engedik magukat pihenésük közben háborgatni. Itt fognak
telelni, sőt itt meg is öröködnek.
No-no, ahoz szava lesz még a nemzeti bácsinak is.
Hogy ne lenne szava? Hiszen azt a házat őseitől örökölte s ámbár gyereke
nincs, annak vissza kell szállnia az atyafiságra, az oldalági
örökösökre. Hogy türhetné ő azt, hogy abból őt holmi jött-ment
csavargók, idegenek kiturják? Kiváltképen pedig lódarazsak. De bizony
kiirtja ő azokat, csak azt kell kigondolni, miféle módon.
Legkönnyebb, legegyszerübb volna a házat felgyujtani. Ha a ház elég:
elég a tető is s a tetővel együtt a szelemenfa is, a darázs is.
Csakhogy akkor nem lesz ház, ha csak ujra föl nem épiti. Ez pedig
belekerül jó egy-két ezer forintba. Ezt meg kellene kimélni már azért
is, mert ez a pénz ugy sincs meg a ládafiában. S aztán falu közepén a
házat felgyujtani. Hátha a szérü is lobbot vet, a szomszéd is leég s az
egész falu is leég? Ebbe beleszólhat még a község is, még a nemes
vármegye is.
Más módot kell keresni.
Lent a kaszálóban, a tó partján füzfák vannak. A füzfák odvasak. Az odu
mellé edényt lehetne tenni s az edénybe szinmézet. A darazsak erre
rászoknának. Oda járnának lakmározni. Ott találnák az üres odvakat is.
Hátha oda helyeznék el lakásukat és üzlethelyiségüket? Mindjárt üres
lenne a padlás, a lány fölmehetne mángorolni.
Jó, jó! De miért etessen ő meg száz forint áru szinmézet azokkal a
gyalázatos férgekkel? Azután hátha még se szoknak oda, hanem
visszajárnak a padlásra? És hátha az egész környék méhe, darazsa,
bögölye s mindenféle utálatos dongója oda szokik a mézre s egyszer csak
azt veszi észre: azok az urak s neki saját telkéből mégis el kell
bujdosnia?
Tehát igy se lesz jó. Más védőfegyvert kell kitalálni.
Szerencsére nem vették észre a darazsak, békén jöhetett le a padlásról.
A mint kilépett az udvarra, ime a tó felől jön ám hazafelé egy
veszekedett nagy lódarázs. Bizonyosan inni volt. Kapja a puskáját. Czél!
Tűz! Ugy agyonlőtte azt a lódarazsat, szörnyet halt menten.
Hopp! Megvan a védőeszköz. Nyilvánvaló. Kiáll lesbe s egyenként agyonlő
minden lódarazsat.
Ugy is lett. Neki állt a vadászatnak. Sok lövése félrement ugyan, de
reggeltől estélig mégis agyonlőtt vagy tiz darabot. Kezdetnek elég. Majd
belejön jobban.
Este elment a kaszinóba. Elmondta szerencsés ötletét. Örültek az urak
általában.
– Ni-ni! Hátha hajtóvadászatot rendeznénk!
Ez az igaz. Diktum-faktum. Közegyetértéssel elhatározták, hogy másnap
fegyverre kelnek a nemes urak összesen s megtartják a hajtóvadászatot a
darazsakra.
Ugy történt. Vagy tizenöten vállalkoztak a veszedelmes vadászatra. Egész
nap lövöldöztek. Minden kiszálló és hazajövő darazsat czélbavettek. Volt
olyan, a ki hat lövéssel is hazament. Ki golyóval, ki ficzkóval, ki
söréttel: a hogy jobbnak gondolta. Napnyugta felé mindenki ellőtte már
egész készségét. Az alatt Zsuzsika nénénk sütött-főzött. A zsákmány szép
volt. Legalább ötven hatvan ellenség maradt a csatatéren. Az áldomás
eltartott éjfélig. Belekerült az első nap vagy száz forintba. Az urak jó
kedvvel mentek haza. Másnap reggel folytassuk.
Azonban néminemü mellékes bolondság is történt. A fél falu összefutott a
nagy háborura. A gyermekhad összesereglett s egész nap ott ficzánkolt.
Fölmásztak a fákra, keritésekre. A czigányok is otthagyták a vályogvető
gödröket. Az iskolák üresen maradtak. Senki se hitte, hogy a darazsak
ellen folyik a harcz. Mindenki azt gondolta, hogy Sobri Jóska hadakozik
a nemes urakkal. Jöttek az emberek vasvillákkal. A mi czélszerü is volt,
mert utóbb a darazsak is dühbe jöttek s kezdték az embereket megrohanni.
A vasvilla rossz fegyver volt ellenük. De a puskalövés se oda talált, a
hová szánták. Egy szalmaboglyát csakhamar felgyujtottak. A harangokat is
félreverték. A kisbirónak a fejéről lőtték le a kalapot. Egy czigányt
megsöréteztek. Sokan a maguk házát őrizték egész nap. Fölkuporodtak a
háztetőre vizes kannával, pemettel, csáklyával. Estére kelve fölfordult
az egész nagy falu.
Másnap tanácsra jöttek össze a vének, bölcsek, előljárók, birák,
faluszájai, hadnagyok, kisbirák, éjjeli őrök. Ott tudták meg, mi az
igazi eset. De még ott se igazán. El nem hitték, hogy csupán a
darazsaknak izentek hadat. Azt gondolták, hogy a nemzeti bácsi
mindenféle pusztitó férget ki akar irtani. Egeret, patkányt, hernyót,
papmacskát, cserebókot, menyétet, görényt, hörcsögöt. Azonban a falu
békéje, az emberek háza és személye mégis előbbrevaló. Megkérték hát a
nemzeti bácsit, kössön békét valahogy, mert különben a nemes vármegyéhez
folyamodnak segitségért.
A nemes vármegye volt az az egyetlenegy hatalom, a melytől a nemzeti
bácsi perczig se félt. Hiszen ő is vármegye ura volt, hogy bánthatná őt
a vármegye? Azután régen porrá ég addig a falu, ujra föl is épitik, a
darazsak is régen csöndes halállal mulnak ki addig, a mig a nemes
vármegye, ha pörre viszik a dolgot, ezt az ügyet elintézi. Foghegyen
beszélt a biróval.
Sőt még jól össze is szidta a falu bölcseit.
– Micsoda? Kendtek akarnak beleavatkozni az én dolgomba? Hiszen azt
csinálom én a magam nemesi udvarával, a mit én akarok. Tudni kell
kendteknek, hogy ősi alkotmányunk szerint a dúvadakat szabadon
üldözhetjük. Farkast, medvét, oroszlánt, tigrist szabadon ölhetünk.
Nincs erre tilalom. A lódarázs pedig mindegyiknél ártalmasabb. Hát azt
akarják kendtek, hogy a lódarázs fölegye a falunkat? Hiszen Egyiptom hét
csapása közül is az volt az egyik, a mikor Fáraó országára az isten
rábocsátotta a lódarazsat. Hát kendtek elfelejtették már a szentirást
is?
Elszégyelték magukat az emberek. Bizony, ők már elfelejtették a
szentirást.
Az volt szerencséjük, hogy e napon ünnepnap volt. Valami ujkenyér vagy
ujborszentelés. E napon nem folytatták a vadászatot, nem lövöldözték a
darazsakat és embereket. Majd holnap! Ma nem zavarják a vallási
áhitatosságot.
Azonban csoda történt.
A tetőből kiállott a szelemenfa vagy félölnyire. A szelemenfa fölött
volt a kis nyilás, melyen a darazsak ki- és bejártak. Országutjuk volt a
szelemenfa.
Hát a mint ott az udvaron pipázgat a nemzeti bácsi, véletlenül
fölpillant a szelemenfára. A fán végig verebek állnak. Két sorban, szép
egyenesen, mint a sorkatonák. Kan verebek és nőstény verebek vegyesen.
Hallgatva állnak ott szépen.
Hm! Mit csinálnak ezek? Hogy a veréb hallgasson, mikor sok van együtt,
ilyet még nem látott. A veréb örökké fecseg, társalog, csiripel,
zsinatol, ha másodmagával van is. Ezer mondanivalójuk van egymás között.
Várta: mi történik?
Nem sokáig kellett várnia.
A mint egy lódarázs kidugta fejét a nyiláson, egy veréb azonnal
nyakoncsipte s elrepült vele. Jött a másik, azt a második veréb ragadta
el. Jöttek a darazsak hazafelé is a kertekből s a mezőkről, szőlőkből. A
verebek ezeket is zsákmányul ejtették. Vitték őket fiókáiknak s
önmaguknak ízes ételül.
Nini! Hisz a veréb okos ember. Annak puska sem kell. Töltéseit nem is
lövöldözi ki hiába. Föl se gyujtja a falut, még csak zajt se üt. Mégis
elbánik a darazsakkal.
Ment a nemzeti bácsi a kaszinóba.
– No, urak, holnap nem vadászunk. Megvárom, mire mennek a verebek. A mit
tegnap agyonlövöldöztünk, abból a verebeim megizlelték a darázspecsenyét
s ma már elevenen fogdossák el a rabló vendégeket.
De egy hét alatt ugy elfogdosták valamennyit, hirmondó se maradt
közülök. Javasolta is aztán a nemzeti bácsi a nemes vármegyének, hogy a
veréb legyen ezentul szent madár, a kit lőni, vágni, irtani ne lehessen.
Becsüljük meg jövőre, mint a fecskét meg a gólyát. A nagy mennykő sejtet
is leszedte aztán a padláson a szelemenfáról. A sonkolyos ember semmit
se adott érte, felhozta hát Pestre s elhelyezte a Nemzeti Muzeumban. Még
ötven év előtt ott volt, mint nagy természeti ritkaság.
Igy menekült meg a falu a darázsháborutól. De a nemzeti bácsi még
hiresebb lett ezáltal, mint eddig volt.
Hát még az uszóláp története! Ez volt csak a furcsa!
Volt a falunak termetes uszólápja a tavon.
A tó ott nyult el a nagy nemesi kuriák mögött. A nemzeti bácsi telke is
lenyult a tóig, sőt még azon tul is. Csíkja, rákja, czigányhala,
teknősbékája s minden féle békája neki is volt elég. Libuczot, szárcsát,
vadkácsát, gémet, bölömbikát s efféle egyéb vadállatot lőhetett a maga
kuriáján eleget. Esténkint nyáron ott kuruttyolt a béka, ott
füttyengetett a teknős, ott bömbölt a bölömbika, ott berregett a
vadrucza, ott csattogtak, énekeltek, sikongattak és kiabáltak a vizi
szárnyasok és dalos madarak, kiki a maga módja szerint. Gyerekkoromban
sok gyönyörüséget találtam benne magam is. Elhallgattam óraszámra, a mig
csak a szunyogok engedték.
A nemzeti bácsinak volt nádasa is, de volt nagy szinvize is. A hol a
szinviz volt, ott a parton erős vén fűzfák álltak. A vének mellett
fiatalok is. Az uszóláp ott járt-kelt, mint a kisértet, a Csapógát és a
nemzeti bácsi kuriája közt. Néha megállt a nemzeti bácsi szinvizén is.
Ilyenkor természetesen az övé volt a láp.
De mi hát az az uszóláp?
Nehéz megmondani. Ma már kevés van a mi országunkban. A sok szárazság,
csatornalecsapolás kiirtotta. Nincs meg már az se, a melyről én
beszélek. Ezelőtt negyvenegy esztendővel megállt valahol, gyökeret vert
a lába, a mai nemzedék azt se tudja, hol állt meg, mekkora volt?
Szárazföld lett belőle.
Szép meleg májusi napokon csodálatos élet támad a vizek mélyén. Lent a
tó fenekén egyszer csak nőni kezd az iszap. De nem az iszap nő, hanem
valami szép, vékony, zöldes barna fonalakból álló szövevény. Nő, dagad,
emelkedik. Először akkora, mint az öklöm, azután mint egy
szakasztókosár, végül mint a boritó, száz akós, ezer akós hordó. Sürün
szőtt-font alkotmány, de tiszta vizzel, fényes nappal bele látni a
közepébe. A nadályok, göték, csiborok, vizipókok ott játszadoznak az
alkotmány közepében. Oda menekül gyakran a béka is. Az alkotmány megvédi
őt ott gémtől, bölömbikától, tőkeruczától, ha ezek el akarják fogni a
viz alatt.
Két-három hét alatt földagad a szövevény a viz szinére. Összebarátkozik
egyéb vizi növénynyel is, hinárral, sulyommal, békanyállal,
békalencsével s viz szinén elkezd virágozni.
Lassankint oly sürü, erős, tömött hártyával boritja be a viz szinét,
hogy a viz épen nem látszik s béka ráül, libucz rajta költ, kácsák,
gémek szabadon sétálgatnak a tetején, utóbb a gólya is odaszáll
vadászgatni. A szél lassankint port, szemetet, ördög szekerét, futó
avart hord rá s hőlye fű, vizi gyep is nő fölötte. Azután megjelennek a
sások, kákák, gyékények, bakacsok, utóbb a bürök, fekete nadálytő s lila
és sárga vizi liliomok. Korhadvány támad a tetején. Oda vonul a lenge
nád is a széleire. Egyszer csak megbirja az embert is, nem sülyed le
alatta. Füvek, rekettye bokrok is tenyésznek rajta. Pihéjüket, magjukat
oda hordja a szél. Végre szénát, sarjut kaszálnak rajta az emberek.
De azért a viz szinén lebeg, mint óriási hajó s ha a szél nekiveti a
vállát, helyéről eltolja s méltóságos uszással más vizekre segiti.
Gyakran a nemzeti bácsi kaszáltatta, teregette, szárogatta a szénáját s
ő rakta boglyába. Kerekedett éjjeli szél s reggelre elvitte az uszólápot
fölfelé, a Csapógát felé, odaállitotta Kenessey József uram vizére s ő
hordotta be, övé lett a széna. De megforditva is történt akárhányszor.
Sok mulatság lett ebből az urak között.
Borzok, rókák, egyszer nagyon elhatalmasodtak. A rókák bejártak az
udvarra is és Zsuzsika nénénk gyönyörü kendermagos tyukjai közt nagy
pusztitást miveltek. Nem lehetett türni. A nemzeti bácsi lement az
uszólápra, leshelyet csinált magának, félig a fűben, félig a nádban
leste a rókát. Milyen örömöt okoz édes szentjének, Zsuzsika néninek, ha
róka komát fülénél fogva odaveti a tornáczon lábaihoz. Itt van la, a
kendermagos tyukok gyilkosa!
Lefeküdt a leshelyre. Nyár volt, meleg volt, a mult éjjel mulattak is, a
nemzeti bácsi elszenderedett. Észre se vette, a mint egy bolond szél
támadt s a lápot elvitte messze, messze fölfelé, a láp pedig vitte
magával a nemzeti bácsit. Mire a szunyogok alkonyat táján
fölébresztették: akkorra az egész arcza tele volt szunyoghimlővel s még
a szemei is bedagadtak. Ezenkivül köröskörül a szinviz. Órákig kellett
lövöldöznie, mig valaki csónakkal jött s kimentette.
– Adta bozótja, ide se jövök többé vadászni!
Kocsisa azonban gyakran eltünt. Egész délután se volt otthon. A lovak
elejét ugyan megrakta, de se itatás, se tisztogatás, se más munka.
Olyankor rendesen eltünt a szolgáló is a Böske. A szolgálóval nem
törődött, az az asszony dolga, de a kocsissal már ugyancsak törődött.
Szemre birja a kocsist.
– Hogy is hivnak téged, semmiházi?
– Darabos Gergő a becsületes nevem!
– Nem Gergő vagy te, szedte-vette, hanem Tekergő. Már megint hol voltál
egész délután?
– Sorom volt, nemzetes uram, de meg nem mondhatom.
Tudta azt a sort a nemzeti bácsi.
Egyszer hattyugémeket vett észre a tavon. A hattyugém ritkán jár arra.
Ez a természet remeke, istennek legszebb madara. Magas, nagy madár,
kócsagja gyönyörü, termete sudár, nézése büszke, csodálatos hófehér a
homlokától a térdéig minden tolla. Ez a madár a tökéletes tisztaság, nem
a fehér galamb s nem a fehér liliom. Kevés vadásznak van szerencséje a
hattyugémhez a mi vidékünkön.
Fogja a puskát s lemegy a tóhoz a hattyugémet becserkelni. Valahogy
rámegy az uszólápra is. Hát ott találja a magas fűben egymás mellett a
Gergő kocsist, meg a Böskét. Egymás nézésében elfáradtak s most
alusznak, mint a bunda. Mezei ember olyan, mint a macska. Mindig tud
aludni s akkor alszik el, mikor akar.
Talpon rugja mind a kettőt.
– Hejh, semmirevalók, igy lopjátok ti az időt?
Fölugrik a Gergő is, a Böske is. Bizony ők az uszólápra menekültek
egymásban gyönyörködni. Böske eltakarta az arczát kötényével, Gergő
pedig olyan háromféle módon izgett-mozgott, mintha nem is egy ember lett
volna, hanem három. De azért a fültövét megvakarta.
– Mi tagadás, nemzetes uram, a baj megesett. Ezt a Böskét nagyon
megszivleltem.
– Hát az hajlik-e hozzád?
– Mindjárt agyonütöm, ha nem cselekszi.
Ilyen a fiatalság. De mit lehet most már tenni? Semmit mást: össze kell
őket adni. Hadd legyenek férj meg feleség. Ez is a nemzeti bácsi
költsége. De olyan lakodalmat csapott a számukra: egész éjjel huzta a
Duzsi czigány, hivatalosak voltak mind az urak s olyan kedvük támadt,
egész reggelig tánczoltak, duhajkodtak.
Sohase ment ettől kezdve se a Gergő, se a Böske az uszólápra. Sőt
sokszor megemlegették, összeszidták az uszólápot.
A nemzeti bácsi elhatározta, hogy megköti az uszólápot, ha még egyszer
az övé lesz.
Megköti? De miként? Hogyan lehet a földet megkötni, ha az egyszer
megindul? Nehéz lesz az!
Az uszóláp lehetett vagy másfél holdnyi. Olyan széna termett rajta, mint
a gyapju. Sürü és magas. Gazdának: kincs. Megérdemli a vesződséget.
Vett a nemzeti bácsi két szál fenyőt. Sok emberrel, nagy munkával a láp
közepén lesulykolta a fenyőket keresztül a lápon, le a vizbe, le az
eleven földbe, a tó fenekére. Most már rudazó lánczokat ide, vastagokat,
vasból. Hurkoljátok a lánczot a fenyőszál végére s a lánczok végét a
parton levő hatalmas füzfák törzsökére. Szeretné a nemzeti bácsi azt a
szelet látni, a melyik most elvinné az uszólápot!
De bizony nem látta, éjjel volt, édesen aludt. Éjjel jött az a szél, s
ugy elvitte az egész uszólápot, hirmondó se lett utána. Miként
történhetett ez a csoda?
Nem csoda volt az. Mit ér a szél erejéhez képest az emberi kéz munkája s
a gyarló emberi elme erőlködése? Még a fenyőszálakat se huzogálta ki a
szél, még a füzfák törzsökeit se szaggatta szét, hanem a vastag
vaslánczokat ugy széttördelte, mint a kóczmadzagot. Elment az uszóláp
örökre, s nem is jött vissza többé.
Ezer ilyen története volt a nemzeti bácsinak a hosszu életen keresztül.
Egyszer ürgebőrsüvegben ment a vármegye gyülésére. Az ürgének szürkés
vörös szőre van. Egy süveghez kell vagy tizenöt ürgebőr. Ürgét ugyan
eleget fognak a czigányok, hatvan-hetven év előtt volt is elég ürge, hát
ez bizony nem nagy dolog. Csakhogy ürgebőrsüveget még se viselt addig
magyar ember, uri ember s most se visel.
– Ugyan, ugyan, nemzeti bácsi, hát ez a süveg megint micsoda bolondság?
– Micsoda? Az ürgebőrsüveg ellenállhatatlanná teszi a férfit. Minden
asszony beleszeret. Ürgebőrsüvegben el nem fárad a férfi. Se, ha vadász.
Se, ha asszonynyal enyeleg. Tapasztalt dolog. Csodaszer ez!
Hát hiszen ilyen csodaszert ezer meg ezer esztendő óta keres a világ. De
a nemzeti bácsi megtalálta. Zsuzsika igen szép asszony volt. Arczának
rózsájához, szemeinek édességéhez nem hasonlitott semmi. A nemzeti bácsi
pedig csunya férfi volt. Termete alacsony, arcza pufók, elől-hátul
elhizott. Csak örökös jó kedve miatt szivelték. De azért Zsuzsa néni
életre-halálra szerette. Ugy szerette, mint az üdvösségét, jobban
szerette, mint az életét. A nemzeti bácsinak elhitte a világ, hogy ez
azért van, mert ő ürgebőrsüveget visel.
S akár hiszik, akár nem: divatossá tette az ürgebőrsüveget. A tuladunai
vármegyékben minden nemes ur ezt viselte. Csak a forradalom vetett véget
ennek a divatnak. Még a pozsonyi követ urak is télen át ilyen süvegben
jártak. Gyerekkoromban kezdett csak kimenni a divatból. Azután még
sokáig hordták – de csak a papok, kanonokok.
Elmondom még, miként szoktatta le Huszár Miklós bátyánkat a békaevésről.
Nyájas olvasóim ne nehezteljenek. A mi vizi zöld békánk kedves állat.
Remeke a teremtésnek. Voltak nagy természettudósok, a kik azt
állitották, hogy az ember őse a béka volt. Csak az embernek és a békának
van lábikrája. Semmi más állatnak nincs a föld kerekségén. A békák
nászdala a legszebb dalok közé tartozik. Szebb, mint a fülemile és a
rigó dala. Mi ugyan csak kuruttyolásnak tartjuk, de az a mi hibánk. Már
Homérosz megénekelte a békát. Sőt a mi nagy költőink közt is Kazinczy és
Csokonay fölvették lantjukra. Ha higgadt vérrel gondolunk rá: még
ételnek is kelendő. A ki a csigát, rákot, osztrigát megeszi: épen ne
finyáskodjék. A béka valamennyinél nemesebb és magasabb rangu állat. A
dicső olasz népnek nemzeti eledele. Angol, franczia, német is nagyon
kedveli.
Nos, hát Huszár Miklós bátyánk is megette. Nemesi testőr volt Bécsben,
azután a hadsereggel lement Olaszországba, ott megismerte s megszokta.
Mi van ebben?
Hanem a család nem tudott e szokásával megbarátkozni. Nem magyar nemes
ur az, a ki megeszi a békát. Az vértagadó. Lehet az százszor rokon s
vérbeli atyafi, még se igazi.
Tanácsot tartott a család s megkérte a nemzeti bácsit: szoktassa le a
békáról.
– Leszoktatom!
Elment vele Veszprémbe. Utbaesik a tekeresi csárda. A csárda udvarán van
egy kis állandó tó, a tóban millió béka. Akkorák, mint egy papucs.
Zajongnak rettenetesen.
A csárdánál meg kell állni, meg kell etetni. Huszár Miklós bátyánk
odainti a csárdást:
– Van-e maguknak békájuk?
– Van, de csak a tóban.
– Nohát, csináljanak egy adagot. Azt eszem ebédre.
A csárdás megnémult. Ilyen szót most hallott először. Ilyen urral még
soha nem találkozott. Ugy nézett rá, mint a hóhérra. Hiszen a béka csak
a gólyamadárnak való, nem embernek.
Tűzről pattant, csinos menyecske volt a csárdásné, hozzáfordul az ura.
– Te asszony! Hallottad? Az az ur békát akar enni ebédre. Hallottál már
ilyet?
– Hogyne hallottam volna? A fehérvári püspök szakácsának az ángya
beszélte, hogy az urak megeszik még a békát is.
– Hát el tudod te azt ételnek késziteni?
– Arra ugyan még nem vetemedtem, de majd megkérdem a nemzetes urtól, mi
annak a módja.
A nemzetes ur, a nemzeti bácsi azután adott tanácsot. Össze kell
fogdosni beste férgeit s vasfazékban meg kell főzni, mint a rákot. Ez a
módja. S ki kell tálalni, mint a rákot.
Természetesen jól tudta most már a menyecske.
A lovak megették a szénát, megették az abrakot, ittak is, a kocsis már
aludt egy-egy kissé, de a békaebéd csak nem akart elkészülni. Az urak
ott pipáztak a borozóban. A vitéz nemesi testőr káromkodott, mint a
jégeső, a nemzeti bácsi pedig nevetett, de csak ugy, belülről. Szinét,
hangját nem lehetett hallani.
Huszár Miklós bátyánk ráförmed a csárdásra:
– Hejh, csárdás! Hát nem akar már az az étel elkészülni?
– Hát azt hiszi az ur, hogy azt a gyalázatos férget olyan könnyü
elfogdosni? Nagyot ugrik ám a tekeresi béka! Nagyobbat, mint a kecske! S
aztán mindjárt elbuvik a viz alá.
Hogyan is fogta össze a csárdás a békát?
Sehogy se. Hanem kezébe vett egy hosszu, dióverő póznát s azzal verte
agyon a kuruttyoló hadat. Hálót bizony nem akasztott neki, minthogy az
öregapja se volt halász, se talián. Időbe került, mig egy vasfazékra
való békát összetudott szedni.
Mégis megsürgette a menyecskét.
– Mennyire vagy már, lelkem, a madaraiddal?
– Tüzelek én alattuk eleget, de hogy megváltójuk ne legyen, nem akarnak
azok megpirulni.
Nem is gondolt a menyecske egyebet, minthogy a békát is ugy kell
elkésziteni, mint a folyóbeli rákot. Akkor lesz jó, mikor piros lesz.
Nem tudta a módját.
Czombocskáját szépen kikerekiteni, papucsát szépen levagdalni, testét és
papucsát a szemétre dobni, czombocskájáról a bőrt szépen lehuzni, hogy
olyan legyen, mint a csirkéé. Azután besózni, azután kirántani. Az
angol, franczia, német forró vajban, az olasz forró olajban. A magyar
pedig, ha akad ilyen is, sistergő zsirban. De mind nem tudta ezt a
menyecske.
Hanem utóbb a nagy sürgetésre mégis betálalta főztjét.
Egy jókora medencét tett az asztalra. Másik medenczével le volt takarva.
Nagy tisztességgel odateszi a medenczét Huszár Miklós bátyánk elé s
leveszi róla a födőt. De a fejét előbb elforditja, hogy saját illatos
főztjét meg ne lássa.
– Jó étvágyat kivánok a tekintetes urnak!
De ki is iramodott a szobából csakhamar. Épen nem akarta látni, miként
eszi meg az ebédet.
Akkor pillantott a medenczébe Huszár Miklós bátyánk! E pillanatnak
emléke elkisérte a koporsóba.
Volt a medencében vagy ötven béka. Nagyok, borzasztók. Megfőve mind.
Kezét, lábát arasznyira elnyujtotta mind. Szemük kidagadva. Ugy néztek
Huszár Miklós bátyánkra, mint a krokodilusok. Most mindjárt ők eszik meg
a vitéz testőrt, nem ez őket.
Huszár Miklós bátyánkkal nagyot fordult a csárda. Csaknem leesett a
szalmaszékről. Ha a ház tetején éri ez a látomány, leszédült volna a
háztetejéről. Irtóztató eset. A helyett, hogy gyönyörü, sárgán kirántott
csirkealaku, izes falatok lettek volna előtte: az agyonfőzött szegény
békák kétségbeesett ábrázatja meredt rá.
A másik pillanatban szilajul felkiáltott.
– Hol a kard? Hol a pisztoly? Megölöm ezt a csárdást.
De gyilkos szándékát nem teljesithette. Először is nem volt se kard, se
pisztoly. Azután a csárdás se lett volna olyan könnyü legény. Végre
pedig alig volt jártányi ereje. Ugy letörte derekát a csömör.
Rögtön befogatott. El innen az átkozott csárdából. De az akarattyai
csárdán túl nem mehetett. Ott le kellett feküdnie. Köpölylyel,
pióczával, hánytatóval ott majd megölte a balatonfő-kajári doktor.
Egy hét mulva vetődött haza. Soha se evett békát attól fogva. A család,
a közeli és távoli atyafiak megint kiengesztelődtek iránta. Sohase tudta
meg, hogy a nemzeti bácsi adta a csárdás menyecskéjének azt a bolond
békatanácsot.
Utóbb gyerekre is tett szert a nemzeti bácsi, noha kedves Zsuzsikájával
elmaradt tőlük istennek gyerekáldása. Röptében lőtt magának gyereket.
Egy ködös reggelen jelentik neki, hogy a vizen túl nagyon sereglenek a
szarkák. Van ott egy sürü lombu akáczfa, husz is ugrál és csörög a fán.
Jó gazda és jó vadász utálja a szarkát. Fogta puskáját, csónakba ült,
átevezett a vizen, befurakodott a nádba, szarkahalál lesz ma! Be kellett
a nádba fura kodnia, hogy a szarkák a puskát meg ne lássák. A szarkák a
legeszesebb, legravaszabb és cselszövőbb állatok. Puska nélkül majd rá
száll az ember fejére; – ha puskát lát, elrepül a lőtávolból.
Alkalmas közelről rálőtt a szarkákra. Ezek ugyan elrepültek, hanem egy
mégis ott maradt. Leesett a fáról, éppen a fa tövéhez. Igaz, hogy
egészen nem hasonlitott ahhoz a hamis madárhoz, de mégis annak kellett
lennie, hiszen ő szarka után lőtt a fára s a lövésre esett le az a
valami a fáról.
Meg kell nézni, mi az?
Nem szarka volt az, hanem egy kis göngyöleg. Fölveszi kezébe s ime,
mozog is, nyafog is a göngyöleg. Kibontja, hát uramfia, egy kis ma
született csecsemőt talál a pólyák között. Akkorát, mint egy
kölyökmacska. Egy szem sörét meg is ütötte egyik lábát. Szerencse, hogy
agyon nem lőtte.
Mi ez most már?
Bizonyosan valami gonosz leány szülte s még az éjjel a fa ágai közt
elrejtette. A szarkák reggel észrevették, odaseregeltek s mikor a
nemzeti bácsi közibük lőtt, éppen afölött tanácskoztak, mit csináljanak
a csecsemővel? A birónak jelentsék-e be, vagy fölneveljék, vagy
megegyék?
A nemzeti bácsi fogta a csecsemőt s odavitte feleségéhez.
– Nesze, édes szentem. Most már gyerekünk is lesz.
Meg se ütődött nagyon az áldott lelkü asszony.
– Hol vetted, édes Gyurim?
– Éppen most lőttem az akáczfán.
Elbeszélte az esetet a kaszinóban. S rajta maradt a szó a nemzeti
bácsin, hogy gyereket lőtt magának a mezőn. Egészen rendén levőnek
találták, ha másként már nem juthatott gyerekhez. Csak az volt a dévaj
kérdés: röptében lőtte-e vagy futtában? Vagy talán fektében. A vadat igy
is, amugy is szokták lőni, a hogy lehet.
Férfigyerek volt. De most már mi legyen a neve? Legyen Mezei Józsi, a
mezőn találták. Legyen Szarka Józsi, a szarkák jöttek rá. De bizony
Repülő Józsi legyen, hiszen abban állapodtak meg nagy vidámsággal, hogy
a nemzeti bácsi röptében lőtte. A nemzeti bácsi azt mondta:
– No, legyen hát Repülő Józsi.
Igy lett. Ennek nevezték, ennek keresztelték. Apja, anyja sohase került
meg. Zsuzsika néni fölnevelte. De bizony nem volt benne köszönet. Rossz
lett, gézenguz lett, siheder korában a háztól elrepült, sohase hallották
hirét azután. Talán agyoncsapták, talán fölakasztották valahol.
Elfolytak az évek. Elmult a fiatalság is. A nemzeti bácsi mindig
pufókabb lett. Zsuzsika néni gyönyörü rózsás arczát is ezüst hajfürtök
kezdték körülvenni. Vége lett a vármegyének is, a nemességnek is. Elmult
az esküdti tisztség is, lassankint elmult a vagyon is. Csak az ősi kuria
maradt.
Sok adomája volt még a nemzeti bácsinak, de lassankint elnehezedett s
ezekkel se törődött. Csak angyali jó feleségéhez s apró vörös,
makrapipájához ragaszkodott hűségesen. S minél öregebb lett: annál
szorgalmasabban faragta az elhunyt lelkek sirhalmára a fejfák siriratát.
Egyszer életében betegeskedni kezdett. Elmult már nyolczvan éves. Ágynak
esett. De azért nem feküdt az ágyra, hanem a pamlagra. Lenézte azt az
embert, a ki ugy elhagyja magát, hogy fényes nappal is az ágyat nyomja.
Zsuzsika néni ápolta. Egyszer nagy szót ejtett ki a száján a jó feleség.
– Oh, édes, jó Gyurim, ne vegyen a jó Isten engem előbb magához. Ki ápol
téged, ha én nem leszek?
– Ugy, ugy, édes, jó szentem! Mind ilyen az asszony. Azt szeretné, hogy
az ura előbb kerüljön föld alá, mint ő.
Nyomban felült, átölelte kedves Zsuzsikája nyakát s könyező arccal
végig-végig csókolgatta.
Ez volt utolsóelőtti pajzánkodása.
Azután behozatott egy hatalmas fejfát. Sima volt még a fejfa ábrázata.
Elővette vésőjét, kalapácsát. Saját siriratát rávéste a fejfára. Az évet
és napot, a mikor született s az évet és napot, a mikor meg fog halni.
Ez a nap két nap mulva következik be.
– Ezt tegyétek, édes szentem, a siromra.
– Ne kisértsd az Istent, édes, jó Gyurim. Még szép időnk van hátra.
– Van. A legszebb időnk. Két egész nap!
Édes csókok, édes könyhullatások közt telt el az a két nap, a mikor meg
kell halni. A mikorra a fejfa parancsolja.
Mikor a fejfát odaültették sirhalmára, Zsuzsika néni azt mondta az
embereknek:
– Édes fiaim, ne hantoljátok be a sirt két napig, de a zöld hantokat
készen tartsátok.
Neki is két nap kellett, mig minden dolgát rendbehozta, mig apró
jószágait jó embereknél elhelyezte. Azután lehajtotta fejét s ő is
elment a nemzeti bácsi után. A két koporsót egymás mellé tették. S akkor
rakták a sirra a zöld hantokat.
Szép élet, szép halál. Az öregek ma is emlékez nek róla.