Bolond kérdés merült föl a biróságok előtt. Meghalt-e hát Petőfi vagy
most is él? Ha valósággal meghalt is: meghalt-e hát törvényesen is? Ha
pedig valósággal nem él is; nem él-e még mindig törvényesen? Ha pedig
még törvényesen mindig él: hát akkor meddig él? Mikor ismeri el a
biróság, hogy nagy szivét csakugyan átfurta az orosz lándzsa s hamvai
már rég elvegyültek halóföldének porai közé?
Ezt a kérdést meg kell ismernie a közönségnek. Elmondom hát bőségesen,
unalmasan, biróságok eszejárása szerint, mert máskülönben ugyan senki
meg nem érti.
Szegény Petőfi felett összevesztek a prókátorok. Mint egykor
összevesztek a kritikusok: vajjon méltó lesz-e az életre. Mint egykor
összevesztek a historikusok: vajjon meghalt-e valósággal. Utóbb
marakodtak felette ügyvédek és üzletemberek: vajjon ki tegye el műveinek
hasznát, kié legyen a jog azt mondani a nemzetnek: ime Petőfiből a
halhatatlan dicsőség a tiéd, de minden haszon és minden nyereség az
enyém.
Mert a per, mely folyt a budapesti törvényszék előtt: csakis ennyit
jelent.
Erről a perről és semmiféle perről nem beszélnénk és nem szoktunk
beszélni, mig abban a biró ki nem mondja az utolsó szót. Sőt azután se.
De most szinte lehetetlen a hallgatás. Mert olyan tárgyról van szó mint
Petőfi költeményeinek örök tulajdonjoga. Mert olyan tanuk szerepelnek a
biróság előtt, mint Arany János és Jókai Mór. S mert mind e neveket
reklámul használják fel a perlekedő felek, nyerészkedés indokából a
biróságok idő előtti illetéktelen informácziójára.
Mi azonban sem a birák, sem a prókátorok szerepére nem vállalkozunk,
hanem ehelyett érintjük amaz érdekes kérdéseket, melyek e perben
fölmerültek.
A kérdés, mely alkalmul szolgált a perre s mely voltaképeni tárgya a
pernek, abból áll: vajjon Petőfi költeményeinek kiadói tulajdonjoga
örökre az Athenaeumé-e, vagy pedig az most már a nemzet köztulajdonát
képezi s ahhoz most már minden magyarnak annyi joga van, a mennyi az
illathoz, a napsugárhoz, a szabadsághoz.
E kérdés egyelőre egyszerü magánjogi kérdés. Petőfi 1847-ik évi junius
26-án eladta és pedig örökre eladta Emich Gusztávnak ama költeményeit,
melyeket Emich Gusztáv már 1847-ben egy kötetben kiadott. Ugyanakkor
Petőfi kötelezte magát, hogy ezentul irandó költeményeit egyes kisebb
darabokban vagy kötetekben ki nem adja, hanem azokat tartozik
összegyüjteni, mig akkora kötetet képeznek, mint az 1847-iki első nagy
kötet, tudniillik nagy nyolczadrétben körülbelül 35 ivet az 1847-iki
kiadás betümintájára s ez uj gyüjteményt is egyedül s kizárólag Emich
Gusztávnak adja el. Az első gyüjtemény örökvételára 1500, a másodiké
2000 pengő forintban állapittatott meg. A szerződést Petőfi és Emich
aláirták; a kikötött vételárt szerződésszerü részletekben Petőfi s ennek
elhunytával özvegy neje fölvették, szóval a szerződés teljességgel
foganatosittatott, a mennyiben Emich s jogutóda az Athenaeum a mint
lehetett, csakugyan kiadták mind az első, mind a második gyüjteményt.
A magyar törvény és törvényes gyakorlat a szerzői és kiadótulajdonosi
jogot szabatosan nem állapitotta meg. Nálunk tehát a nyomtatvány utján
kiadható elmeművek, ha a szerző azok felett kétoldalu szerződéssel vagy
végrendelettel nem rendelkezett, a szerző halála után azonnal a nemzet
köztulajdonába mentek át s azokat sajtó utján sokszorozni mindenkinek
jogában állott.
Másként áll a dolog természetesen, ha szerződés vagy végrendelet
szabályozta a kiadótulajdonosi jogot. Az ily jogot a magyar törvényes
gyakorlat korlátlanul tisztelte és óvta.
Bejött azonban az osztrák polgári törvény mihozzánk is. Az 1846. évi
október 19-én kelt osztrák császári patens, mely az irodalmi és
művészeti tulajdonjog védelmét szabályozza, nálunk is életbe lépett
1853-ik évi május hó 1-én. E patens 13. §-a azt rendeli, hogy a
kiadótulajdonosi jog a szerző halála után 30 évig a szerző örököseit és
ezeknek jogutódait vagy azokat illeti, kikre azt a szerző átruházta. De
a 30 év elteltével, melybe azonban a szerző halálának éve be nem
számittatik, a mű a nemzet köztulajdonává válik.
Már most, miután Petőfi 1849-ben a fehéregyházi csatában elesett:
műveinek kiadótulajdonosi joga az osztrák törvény szerint csak 1879
végeig képezheti Emich Gusztávnak vagy az Athenaeumnak kizárólagos
jogát, ettől kezdve azonban az a nemzet köztulajdonába ment át.
Ám az osztrák törvény megszünt nálunk 1861-ben s ujra életbe lépett a
régi magyar polgári magánjog. Sőt az országbirói értekezlet kimondá,
hogy az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény
oltalma alatt áll. A miből okvetlenül következik, hogy Petőfinek
Emichhel kötött szerződését ott, hol a magyar törvény él hatályban,
érintetlenül kell fentartani.
De a magyar polgári magánjog nincs hatályban az erdélyi részekben,
Horvát-Szlavonországban, a határőrvidéken és Szörény vármegyében. E
helyeken tehát Petőfi költeményei a nemzet köztulajdonát képezik s
Kolozsvárott, Karánsebesen vagy Zágrábban ezeket bárki kiadhatja ép ugy,
mint Budapesten az Athenaeum.
Kérdés azonban, vajjon az Emich-féle szerződés Petőfinek mely
költeményeire terjed ki s melyekre nem? E kérdést egykor már Gyulai Pál
is fölvetette Petőfi árván maradt fia érdekében, a nélkül azonban, hogy
erre gyakorlatilag megfelelni törekedett volna.
Az Emich-féle szerződés nem terjed ki: