Kóborlásaim közben különösen ügyeltem arra, miként bánik a mohamedán az
asszonyokkal. Az igazi műveltségnek ismertetőjele nem a
szappanfogyasztásban, hanem abban van, minő figyelemmel, minő
gyöngédséggel bánik valamely nép a nőnemmel, mennyi jogot, mekkora
hatalmat biz rá a házban és a házon kivül, s az esküvőtől a temetőig.
De nem az a kérdés, hogy miként bánnak a lányokkal s az ifju szép
nőkkel. A lányt s az ifju nőt megbecsüli a vad kurd s a vad hegyi szerb
is. A szépség és ifjuság önmagában nagy hatalom, mely hóditani tud,
parancsolni képes, tekintélyt tart, jogokat gyakorol, mert a jutalom is,
melyet osztogat, nagy, édes s másutt meg nem szerezhető.
De miként bánnak az öreg asszonyokkal, a kik már sem nem szépek, sem nem
kedvesek, sem haszonra, nehéz munkára nem képesek?
Érdekes tanulmányra tehetünk szert a déli szlávoknál e kérdésben. De ott
leginkább, a hol mohamedánok és keresztyének vegyesen laknak együtt. S
bizony meg kell vallanunk, hogy Mohamed követői hasonlithatlanul jobban
megbecsülik az asszonyt, mint Krisztus követői. Pedig Mohamed csak a
gyönyörök edényének s nem isten anyjának tartja a nőt. A hegyi szerb, a
délszláv csak festett képben tiszteli Máriát, s azt is csak ugy, ha a
kereszt is melléje van festve, de nejét és anyját csak annyira, gyakran
annyira sem becsüli, mint juhát, kecskéjét vagy lovát.
A nő csak teherhordó a déli szlávnál, ő végzi a házi munkát, ő végzi a
mezei munkát. Ő hordja a vizet embernek, állatnak; ő hordja a
tüzelőszert az erdőről. Ő etet gyereket, embert és állatot; ő szövi,
fonja és himezi magának és családjának minden ruháját. Ha vásárra megy
férjével együtt, ő viszi nyakán a terhet, melyet el akarnak adni s ő
viszi vissza, melyet a vásárban vesznek. Az erős férfi mellette kezeit
lóbbázza és csibukjával foglalkozik. Gyakran a férfi mellette lóháton
ballag s egészen természetesnek találja, ha a ló mellett felesége gyalog
szerrel nyög a teher alatt.
A mohamedán, akár török, akár szláv eredetü, meg nem tenné ezt a
durvaságot a világért. El nem követné ezt se ifju, se öreg nővel soha.
Lelke felháborodnék magára a gondolatra.
Midőn Berbirnél átmentem a Száván s ráléptem a bosnyák területre, a
legelső jelenet, mely szemembe tünt, a nő iránti különös gyöngédség
volt.
Kocsi jött velem szemközt s a Száva partjára sietett.
A kocsi igen szegényes fakó szekér volt, kopott, régi, kicsiny, alig
volt rajta valami vas, az egész nem ért pár forintot. Két sovány, vén
bugyi ló volt eléje fogva, füstös szinü, ezek sem értek a bőrük árán
felül semmit. A két ló minden szerszáma rongyolt kötélből, kóczmadzagból
állott. Még gyeplüje is, melynél fogva ügyetlenül rángatta a kocsis a
lovak száját.
A kocsiban elől szoronkodva három férfi ült, mind a három mohamedán.
Hátul magánosan ült egy asszony.
Két agg férfiu, borotvált kopasz fővel és jókora turbánnal. Bő és fehér
bugyogójuk, cserszinü papucsuk, aranynyal himzett egykor értékes
mellényük, szines övük és kaftánjuk s erős, jellegzetes vonásu keleti
arczuk kétségtelenül elárulá, hogy ők törökök s tán egykor jómóduak
lehettek, vagy tán most is azok, daczára a fakó szekérnek és
kenderhámnak. A két öreg egymás mellett ült elől a kocsideszkán. Semmi
ülésféle nem volt alattuk. Mellettük a kocsi oldalon pőrén ült egy szép,
husz-huszonkét éves ifju, serkedező bajuszszal és szakállal, merész,
villogó fekete szemekkel. Termetén értékes, himzett sárga mellény,
barnapiros öv, fején fez, lábán európai divatu fekete czipő. Az ő feje
nem volt borotválva, csak haja tövig lenyirva.
Hátul magánosan, kényelmesen ült egy nő egy kis ülésszalmán s arra
helyezett vánkoson. Fekete felső ruhában volt tetőtől-talpig, csak
fátyola volt fehér házi vászon, melylyel egész feje, arcza el volt
boritva gondosan, ugy, hogy se szeme, se szája nem látszott. A három
férfi közül egyik se ült melléje, pedig egyik férje volt s a másik fia.
De ez talán kényelmetlen lett volna neki s azért a férfiak inkább
szorongottak a kocsi első részén s inkább gyötörték magukat a kemény
deszkán s a kényelmetlen kocsi oldalon.
Megálltam és néztem, mit fog tenni ez a kis társaság. Sohasem láttam
egész török családot igy együtt s eszembe se jutott volna, hogy ez a
lefátyolozott női alak nem bájos, ifju nő.
A kocsi megállt, a férfiak leugráltak róla a puha homokba. Még a
legöregebb török is a kocsi oldalon keresztül ugrott le, mi inainak
becsületére vált.
Az ifju a lovak elé állott. Az egyik öreg odament a nőhöz beszélgetni, a
másik pedig beszaladt egy hánba ott a Száva partján s onnan hóna alatt
jó magas zsámolyszéket hozott ki.
Ekkor leemelték a kocsi saraglyáját, a zsámolyt odatették a kocsi mellé
s a nőt nagy figyelemmel karonfogva leemelték vagyis lesegitették a
zsámolyra s onnan a földre. A nő csak arra vigyázott, hogy fátyola meg
ne bomoljon s arczának titkát el ne árulja.
Szentül hittem, megesküdtem volna, hogy ez a nő fiatal is, szép is,
előkelő is. A figyelemnek e sokoldalu gyöngédsége egyébre nem engedett
következtetést vonnom.
Kiváncsi voltam. Dolgom nem volt s azért elhatároztam, hogy a kis
társaságot szemmel tartom. Átmegyek ujra a Száván s ha a társaság
Gradiskára megy, odáig elkisérem. Nagyon tetszett az a gyöngédség,
melylyel a három férfi e nőt körülvette.
Kocsijukat bevezették a hánba, maguk egy csónakon csakugyan Gradiskára
mentek. Én egy másik csónakon utánuk mentem s előbb a gőzhajóállomáshoz
értem, mint ők.
Itt egy csomó apró gyermek rajzotta körül a kis társaságot, fiuk és
leánykák. S a nőre mutogatva mondogatták egymásnak németül: »nézd, nézd,
török nő, török nő«.
A törökök rá se nézve a gyermekhadra, a nőt bevezették az állomásnak
egyik elzárt udvarára. A gyermekek nem mertek közel menni s a kapun
behatolni, csak a kapu küszöbjéről bámultak a nő után végtelen
kiváncsisággal. A török nő kétségtelenül észrevette ezt.
Észrevette, letette fátyolát, kijött a kapuhoz s a gyermekeknek
mosolyogva kis czukrocskákat adott s beszélt hozzájuk délszláv nyelven,
a mit én nem értettem.
De én mégis jobban elbámultam, mint a gyermekek. A nő valóságos öreg nő
volt, lehetett tán hatvan éves is. Egykor talán szép lehetett, de most
már sovány, élettelen arcz, tele az öregség redőivel. Ezt az arczot
átláthatatlan fátyollal védelmezni bizony nem volt már szükséges. S
azért a mi földünkön le is tette már fátyolát.
De én nagy tisztelet érzetével gondoltam arra a török fajra, mely ily
határtalan gyöngédséggel tiszteli meg a nőt akkor is, a mikor annak
bájai már réges-régen elvirágoztak. A ki a hitvest és az anyát igy
megbecsüli, nem barbár az. A soknejüség meg van engedve a töröknek, de
az európai mohamedán nem gyakorolja azt. Boszniában és Herczegovinában
egyetlen mohamedán sincs, kinek egynél több neje volna. S ám annak meg
kell történni, hogy a keresztény jobbágy felszabadittassék a török
földesur járma alól, de az nagy bűne az emberiségnek, hogy a
felszabaditást a mohamedánok kiirtásával hajtja végre. Több képessége
van e fajnak és még sokáig több lesz a miveltségre s a békés
államalkotásra, mint annak a hegyi délszlávnak, mely az asszonyt semmire
nem becsüli s feleségét még csak felebarátjának sem tekinti.
Ott a hajóállomás előtt fal mellé kuporodva üldögélt egy öreg mohamedán.
Arcza, keze, alsó lábszárai feketék voltak a naptól, a kortól, a
származástól. Szennyes turbánja, hófehér bugyogója, kék öve, nehéz
papucsa. Nem ugy ült, mint a török, hanem ugy guggolt, mint a hogy az
asszonyok és az arabok szoktak. Előtte egy vesszőkosár, a kosárban
tizennyolcz tojás, ezt árulta. Mellette a falhoz támaszkodva egy vak és
sánta koldus mankón.
Oda szólitottam egy ott őgyelgő hordárlegénykét s mondám neki, kérdezze
meg, hogy adja az öreg a tojást.
Megkérdezte. Huszonhét krajczár volt az egész. Elővettem három hatost,
odaadtam az öregnek s a legényke utján azt mondám neki, adjon a
koldusnak öt tojást, a többit visszaajándékozom neki, adja el másnak.
Az öreg elvette a pénzt, nem szólt semmit, csak kezét köszönet jeléül
homlokához érintette. Fölállott; nem öt, hanem hat tojást odaadott a
koldusnak, a többivel elment a Száva partjára s egy halom fenyüszál
árnyékában leült s ott üldögélt egy darabig. Én távolról néztem.
A hordárt odaküldtem hozzá, kérdezze meg, mit csinál az öreg s nem
hajlandó-e azt a tizenkét tojást ujra eladni? Mondja meg neki, van itt
egy magyar ember, a ki jó pénzen megveszi ismét.
A hordár visszajött s azt az üzenetet hozta, hogy »az öreg nem adja el a
tojást ujra, mert az isten azt most már neki adta, hármat megeszik
belőle, mert éhes, ma még semmit sem evett, kilenczet pedig hazavisz
feleségének, mert öreg és beteges«.
Meghatott ez a felelet. Odamentem hozzá a tolmácscsal s kérdeztem tőle,
van-e családja s nagy beteg-e felesége s miből áll vagyona.
Volt egy felnőtt fia, mondá, de az elveszett akkor, mikor Boszniát a mi
seregeink elfoglalták. Ő is, fia is Bugojno körül laktak valahol a
hegyek között. Fiának családját kiölték a fölkelők 1875-ben, azután
jöttek ők Berbirbe. A felesége most már öreg és nagyon beteg, ha allah
ugy rendeli, hogy meghal: akkor ő már csak maga marad, de nem marad itt,
hanem elmegy a tengeren túl Kisázsiába s onnan többé nem jön vissza,
mert már ő is öreg. Ott akar meghalni. Az ő neve Mussza bég Kadinics.
Komorrá tett az öreg török beszéde. Egy üldözött és kihaló nemes fajnak
szomoru példáját láttam benne. Már csak neje tartja e földön, hol
született s leélte életét. Ha neje meghal: elhagyja honát, mely ugy sem
szabad többé s elbujdosik meghalni arra a földre, melyen a próféta járt.
Nagy költészet van a halálban, irtóztató költészet van egy nemzet
halálában. S Európa elvégezte, hogy az európai töröknek el kell veszni.
Beszéltek egy esetet nekem egy turjaki bégről.
Hogy és hogy nem történt, a fölkelők 1875-ben egy turjaki bégnek
kirabolták házát s megölték feleségét s gyermekeit. A bég néhány
barátjával lóra kapott s elkezdte üldözni a fölkelőket a Száva felé. A
gyilkosokat nem találta meg, de közel a Szávához talált egy menekülő
csapatot, mely állott három férfiból, három asszonyból, három gyermekből
és egy falka marhából.
A bég elfogta valamennyit s kérdé tőlük, mondják meg maguk, mi büntetést
szabjon rájuk feleségének s gyermekeinek haláláért. A menekülők azt
mondák: vegye el marhájukat. A bég fejét rázta, neki halál kell, nem
marha, és pedig három embernek halála. A menekültek odaadták neki a
három gyermeket, ölje meg azokat. A bég megint fejét rázta: ebbe ő bele
nem egyez. A menekülők erre odaadták neki a három asszonyt, tehát ölje
meg azokat. A bég megint fejét rázta, ez se tetszett neki. A menekülők
ekkor azt mondák: vegye el minden marhájukat, három gyermeküket, három
asszonyukat, ez csak elég lesz. A bég erre azt mondá a három férfinak:
– El tudnátok ti lenni asszony, gyermek és marha nélkül?
A menekülők azt felelték: el.
– No akkor ti hárman a fára kerültök, a többi mehet szabadon.
A három szerbet fölakasztatta egy tölgyfára a Száva partján, a többit
szabadon eresztette.
Egy határőr beszélte ezt nekem s mutatta a fákat, melyek egyikén hetekig
lógott a három menekülő holtteste.