Jókainak egyik legszebb regénye az, mely e czimet viseli: _A kőszivü
ember fiai_. E regénynek egyik legszebb alakja, legtragikusabb hőse:
Goldner, a bécsi egyetemi hallgató, a lánglelkü ifju, a torlaszhős, a
szerencsétlen szerelmes, a bécsi forradalom véres, de dicső áldozata.
Az ifju küzd a nép igaz jogaiért. Küzd a zsarnoki kormány ellen s küzd a
felbérelt csőcselék ellen. Lánglelkü szónok és hős katona egyszerre. Az
egyik órában fenséges eszmékkel, a másik órában éles szuronynyal veri
meg ellenfelét. Teremti és vezeti a forradalmat s meghal eszméiért.
Szeret egy szép hölgyet, kinek arczán angyal-szerelem, szivében pokol
lakik. A hölgy kéme a hatalomnak. Odamegy a forradalom lelkesült ifjai
közé, csinál nekik kokárdát, házára kitüzi zászlójukat s minden nap
ellesi s a hatalomnak besugja minden titkukat, minden haditervüket.
Goldner védi Bécset Windischgrätz hadserege ellen. A harcz utolsó
éjjelén sebet kap. Vérző sebére szoritja kezét s megy a sötét éjszakában
imádottja ablakához. Imádottja házán még ott leng az ő lobogója s ő
bekopogtat az ablakon, hogy hölgye ápolja őt, vagy annak karjai közt
lehelje ki lelkét. Az ablak nem nyilik s a kapu is bezárva.
Kopogtatására, édes suttogására, fájdalomkiáltásaira nem hallgat senki.
Hölgye otthon van, hallja a hős hangját, de nem nyit neki ajtót.
A sebzett hős felnéz az erkélyre, ott lobog az ő zászlója. Egyszerre
csak bevonják e zászlót s helyébe kitüzik a hatalomnak és a halálnak
jelvényét, a fekete-sárga lobogót, mely ellen küzdött, a melytől kapta a
halálos sebet. Az ifju e látományra leveszi sebéről odaszoritott jobbját
s arczát fölemelve a sötét égre, odacsapja véres tenyerét a ház
küszöbéhez s aztán arczczal a kövezetre hull és meghal.
* * *
Jókai regényének ez alakja igy ér véget. Hősi, szép, de szomoru halál.
Ez a Goldner, ez a bécsi egyetemi ifju, ez a torlaszhős nem költött
alak, nem Jókai fantáziájának szüleménye. A bécsi forradalom napjaiban
ugy élt és ugy működött, mint a hogy Jókai leirja. De halála nem akkor
és nem ugy következett be, hanem sokkal később, harminczhét év mulva s
nem Bécsben, hanem Budapesten. S halála sokkal szomorubb volt és
hősiebb, mintha a csatában kapta volna a sebet.
Én ismertem ezt a Goldnert élte végén, benső barátom volt haláláig s
mély fájdalom fog el, ha rágondolok. Életéről és haláláról el kell
mondanom egyet és mást.
* * *
Márczius 13-án 1848-ban szép napja volt Bécsnek. Még sokkal szebb, mint
a mi márczius 15-iki napunk. Gazdag eseményeiből csak azt mondom el, a
mi Goldnerre tartozik.
A háromezer egyetemi ifju ott volt már a rendek palotájának udvarán,
körülvéve ezer meg ezer ember által. Montecucoli gróf, országos marsal
kikiáltott egy ablakon, hogy az ifjuságból tizenkét ember menjen be a
rendek gyülése elé s adja elő a nép kivánságát, a rendek nyomatékosan
fogják majd azt támogatni a trónus előtt. A tizenkét ifju bement.
A tanácskozás ott bent sokáig tartott s addig az óriási tömeg ott várt
és zúgott az udvaron. E várakozás közben a kapuhoz jön sietve egy kisded
termetü, szőke ifju s feje fölött egy papirt lobogtat a levegőben.
Erélyes hangon követeli a tömegtől, hogy őt eresszék be az udvarra a
rendek tanácskozó-termének ablakai alá.
A tömeg nagynehezen beereszti s az ifju előrefurakodik. Mikor az udvar
közepébe ér, éles hangon elkiáltja magát.
– Kossuth beszéde!
S ujra lobogtatja feje fölött azt a papirost.
Erre a szóra egy pillanatra elnémul a zaj s az óriási embertömeg csöndes
lett, mintha ott sem volna, a másik pillanatban mennydörgő kiáltás
hangzik föl minden ember ajakáról: Éljen Kossuth, halljuk Kossuth
beszédét!
A palota udvarának közepén volt egy szivárványos kút egy ernyőalaku
födél alatt. A födélen meg lehetett állani. Egy óriás erejü tiroli ifju
megkapta a kis szőke ifjut s felhajitotta a kútfedél tetejére. A kis
szőke ifju itt elmondá, hogy Kossuthnak, a nagy magyar szabadsághősnek
leforditá beszédét, melyet az Pozsonyban, márczius 3-án tartott s
melyben Ausztria szabadságát és alkotmányát követeli a hős magyar nemzet
nevében.
– Halljuk! Halljuk! volt a néptenger zúgó felelete.
De a szőke ifju hangja gyenge volt, szemei könyekkel tele, szive
elfogult. Felugrott hozzá amaz óriási tiroli fiu, kivette kezéből a
papirost s hatalmas hangon elkezdé olvasni Kossuth beszédét. A tömeg
majd némán, majd egetverő harsogással helyeselte a beszédet.
A teremben tanácskozó rendeket meglepte, megijeszté a tömeg lelkesülése.
Megtudták, hogy Kossuth beszéde ragadja magával az egyetemi ifjuságot. A
rendek első emeleti ablakából egy császári manifesztumot löktek le a
tiroli fiu kezébe azzal, hogy az országos marsal parancsára hagyja félbe
Kossuth beszédét, hanem a helyett olvassa fel a császári manifesztumot.
A kis szőke ifju közbekiáltott:
– Szakitsátok szét azt a manifesztumot!
Szavait harsogó helyeslés kisérte. A manifesztumot összetépték s Kossuth
beszédét befejezték. A lelkesedés vihara, mely erre kitört és állandóvá
vált, megdöbbenté a rendeket s a rendek ellenmondás nélkül fogadták el
az egyetemi ifjuság követelését. E követelés pedig nem volt kicsiny:
sajtószabadság, vallásszabadság, tanszabadság, felelős miniszterek,
népképviselet, nemzetőrség, német szövetség, alkotmány! – Akkor az
istenkáromlás se volt nagyobb, mint e szavakat kiejteni Bécsben,
Metternich idejében!
Az a kis szőke ifju, ki Kossuth beszédével e nagy dolgot cselekedte,
volt Goldner, Jókai regényének egyik hőse.
* * *
Goldner ettől fogva egyik vezére lőn a bécsi aulának, az egyetemi
ifjuságnak. Társaival együtt szervezte a nemzetőrséget, csinálta és
vezette a bécsi forradalmat s védte Windischgrätz hadserege ellen Bécset
és az alkotmányt.
S midőn elveszett mind a kettő, megalkotá a bécsi magyar légiót s eljött
hozzánk vérét ontani Magyarországért és a szabadságért. Az 1849-ik év
elején érkezett társaival együtt Debreczenbe.
Résztvett a tápió-bicskei, isaszegi, nagysarlói csatákban. Budavár
ostrománál ott volt az elsők között. Kossuth a hős 47-ik zászlóalj
főorvosává nevezte ki. A komáromi julius 12-iki ütközetben sulyos sebet
kapott. A hadjárat folyamán megtanult magyarul: az elnyo matás gyászos
éveiben itt bujdosott nálunk, később nevét magyarositá Bányaira,
megnősült, magyar leányt vett el s itt maradt nálunk s lett igaz, jó
magyarrá. Mikor a honvédséget szervezték, 1868 után, őt is kinevezték
honvéd-törzsorvosnak.
* * *
Ezelőtt jó csomó évvel meglátogatott engem.
Hatvanéves agg férfiu, de az aggság nem testén, hanem lelkén látszott
meg különösen. Lelke meg volt törve. Lázasan fuldokolva, könyező
szemekkel adta elő panaszát.
Egy közös hadseregbeli tiszt bevádolta őt. Oly vádat emelt ellene, mely
becsületét, önérzetét, életének minden dicsőségét tette tönkre. A
hadbiróság elitélte. Az itélet nem volt sulyos, de megbélyegző. Arra
kért, hogy ujitsam meg perét s ekként állitsam vissza becsületét.
– Öreg barátom, mondok én neked valamit. Én is kurucz ellenzéki ember
vagyok, nem igen hallgatnak rám a hadbiróságnál. Hanem hát Jókai örök
emléket állitott a te nevednek egyik legszebb regényében s ő jó ember és
nekem is jó barátom. Elviszlek én hozzá. Az ő szavára hallgat nemcsak a
miniszter, hanem a királyfi is. Kérjük meg együtt, ő segit rajtad.
Tudtam, hogy a hadbirósággal nehéz boldogulni. Tudtam, hogy a régi
honvédeket szivesen látja a hatalom távol a honvédségtől. Ő forradalmár
volt, hős volt, régi honvéd volt, öreg volt: sok bűn ez egy ember
vállain. Valami más jutott eszembe.
Hevesen tiltakozott.
– Tudom – ugymond – hogy Jókai segitene, de nekem nem a kegyelem kell,
hanem a becsület, nem a pártfogás, hanem az igazság.
Megkezdtem ügyének megmozditását. Meglátogatott gyakrabban.
Egyszer olvastam a lapokban, hogy egy Bányai nevü ifju a Dunába ugrott,
de szerencsésen kimentették. Kérdém tőle, hallotta-e a hirt? Arcza
elborult és szeme könybelábadt kérdésemre. Reszkető ajakkal felelé:
– Az én fiam volt. Ha becsületem vissza nem nyerem: fáj, hogy
megmentették. Ne viselje nevem tovább senki!
* * *
A mitől féltem, bekövetkezett. Minden lépésem sikertelen volt s
perujitási kérelmem elutasittatott.
Meglátogatott még egyszer.
– Köszönöm, pajtás – ugymond – minden szivességedet. Utólszor jövök
hozzád, s ha még látni akarsz, látogass meg engem. Mert én már csak a
temetőbe megyek ki ezentul.
Vigasztaltam. Minden szavam hiába volt. Kezemet megrázta, megölelt
hosszan, s elment tőlem örökre.
Ágynak esett még aznap s többé nem is kelt fel, csak a – temetőben.
Pár hét mulva halotti jelentését küldték el hozzám. Meghalt: mert
becsületéről a foltot le nem törölheté.
Pedig én tudom, hogy becsülete oly tiszta, mint a hajnal, s oly fényes,
mint a déli nap.
Dicső harczunknak egyik legfönségesebb hősét takarja a hant, mely az ő
hamvait takarja.