Épen harmincz esztendeje. A régi Deák-párt bomlásban volt. Vezére, az
»öreg ur«, nagybeteg volt már. 1873 november óta nem volt már a
képviselőházban s mindenki tudta, hogy többé nem is jön. Azt is tudta
mindenki: ha a vezér elesik, szétfut hadserege.
A király ment haza Bécsbe Budapestről. Itt töltött egy-két hetet.
Szokásban volt, hogy távozásakor közeli hivei, különös tisztelői, a
nevesebb képviselők kimennek a vasuti csarnokba s hangos éljennel, meleg
istenhozzáddal vesznek tőle bucsut. A király ilyenkor gyakran kegyes és
meleg szivü szokott lenni hiveihez.
Ekkor is az volt.
A bucsuzásnál ott volt gróf Zichy Manó is. Herkulesi termetével, merev
nyakával, őszülő bajuszával ott volt az első sorban.
A király észrevette s a vasuti kocsi ajtajából magához intette.
– Remélem, kedves Zichy, önnel ujra találkozunk az országgyülésen!
A gróf akadozva beszélt, de azért csak kimondta a szót.
– Nem jövök fel többé, fölséges uram, az országgyülésre. Mit keressek
itt? Nincs már többé Deák-párt.
– Hogy-hogy?
– Csak hárman vagyunk még Deák-pártiak.
– S ki az a három?
– Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferencz, a harmadik fölséged. De mi
ketten Deákkal már nem sokáig leszünk.
A király mosolygott, a gép füttyentett, a vonat elindult.
Gróf Zichy Manó csakugyan tovább élt, mint az »öreg ur«. Fiatalabb is
volt öt évvel. De otthon vármegyémben mindig azt mondta, mikor efféléről
folyt a beszéd, hogy ő az utolsó Deák-párti. E hittel szállt le sirjába
nemsokára.
Ő is a nagy év embere volt. Függetlenségi harczunknak érdekes alakja.
Ott volt István főherczeg nádorispán oldalánál, a mikor Jellasich betört
az országba s vele a nádorispán a Balaton szinén a »Kisfaludy« gőzösön
akart tárgyalni, tanácskozni, békességre lépni.
Látta, mikor Jellasich nem fogadott szót, nem ment oda a főherczeg
nádorispánhoz s mikor tábornokai kinevették a főherczeget is, a
nádorispánt is, a magyar fővezért is s az egész Magyarországot is.
Mindig négy nyelven beszélt a jó Manó gróf. Gyerek korában 1815–20 körül
az akkori magyar főrendi szokás szerint nem tanitották magyar nyelvre. A
magyar főurnak csak németül, francziául, angolul illett tudni. A magyar
nyelv csak a parasztok, kanászok, szegény földhöz ragadt jobbágyok
nyelve volt. A mikor felnőtt, a katonasághoz került. Ott se tanult meg
magyarul. Csak a mikor a nádorispán mellé jutott: itt Pesten, Budán, itt
kezdett kissé magyarul tanulni. S legelőször, a hogy katonához illik, a
káromkodást tanulta meg.
A mikor azt a balatoni esetet látta: négy nyelven kezdett káromkodni.
Magyarul, németül, francziául, angolul. Elfutotta a harag. Látta, hogy
el akarják tiporni a magyart s nem is nagyon titkolják. Sőt maguk is
röhögnek durva cselszövényeik fölött.
Összeszidta az egész bécsi kamarillát s beállott a honvédek közé.
Végigharczolta harczainkat, utóbb Klapka vezérlete alá került Komárom
várába s onnan menekült a vár átadása után barátjával Eszterházy Pál
pápai gróffal együtt, a ki szintén honvédezredes volt. Becsületes ember,
jó hazafi, vitéz honvéd mind a kettő.
Meg is becsültük őket mindig vármegyénkben is, az országgyülésen is.
Képviselő lett 1869-ben mind a kettő.
Erről a Manó grófról van egy fölséges hagyományunk. Sokszor hallottam,
kiváló férfiaktól hallottam még életében. Mig élt, talán nem lehetett
volna megirni, de most már mindenki porrá vált, a kiről a hagyomány
szól, most már el lehet beszélni. Ugy beszélem el, a hogy vármegyémben
tudják.
Még a katonaságnál volt Manó gróf, a mikor megnősült. Csodaszép angol
nőt vett el feleségül. Miss Strachan Sarlottát. A nő apja nábob volt,
uradalma és kastélya volt Angliában is, Indiában is. Helyeselte is a
házasságot, adott a leányával hat millió korona hozományt s a házassági
szerződésben ujabb hat milliót kötelezett az esetre, ha leánya a
házasság alatt meg talál halni. Vőlegény és menyasszony szerették
egymást. Deli férfi s már nem is nyáladék legény volt a vőlegény, szép
és egészséges a menyasszony: boldogabb házasságot már gondolni se
lehetett.
Ott kellett lakniok az oroszvári kastélyban.
Manó gróf nemes lélek volt, tele gyöngédséggel s azok iránt, kik körüle
voltak, csodálatos figyelemmel.
Apósa mogorva angol volt. Hol Angliában lakott, hol Indiában, hol a
tengeren. De Oroszvárra eljönni nem akart.
– Mit csináljak én vademberek közt abban a sivatagországban?
Manó gróf gondolt egyet.
– Várj csak adta mogorva ángola, majd megtanitlak én téged.
Megnézte az ángolnak ángliai kastélyát és parkját. Valami mérnökkel
kitanulta a kastélynak mindama részét, melyet apósa használni szokott.
Ebédlőjét, hálószobáját, pipázóját, erkélyét, de a butorokat,
szöveteket, képeket is. Azután a parknak fekvését, tisztásait, ligeteit,
egyes fáit, tavait, halmait, gyepeseit, kutyáit, hattyuit, minden
titkát. Megtudta azt is, hogy az indiai kastély és park is tökéletesen
akként van berendezve, mint az ángliai. Ugy, hogy apósa akár Európában,
akár Ázsiában van: lakásban, kényelemben, sétában, andalgásban,
butorokban, képekben se lefekvéskor, se fölkeléskor, se éjjel, se nappal
semmi különbség.
Manó gróf nekifeküdt az oroszvári kastélynak és parknak s tökéletesen
ugy alakitotta át és szerelte föl, a mint az ángliai és indiai tanya
volt. A pénzt nem kimélte. Telt a hozományból. Hadd lássa az ánglius, ha
idejön, hogy ez nem sivatagország s nem vademberek tanyája.
Azonban ember tervez, asszony dönt.
Az asszony beleszeretett egy fiatal magyar főurba. Nevét nem szükséges
emlitenem, noha már ő se él. Keresztneve annak is Manó volt. Szemrevaló
fiu, tizenhárom évvel fiatalabb is, mint a férj, gazdag, nőtlen, a
legelső főrendek közül való.
Az asszony szerelme őrülésig mély és lángoló volt.
De a kiért lángolt: az elutazott előle Afrikába, Ázsiába, Egyiptomba,
Keletindiába keresztül tengereken és világokon.
Az asszony utána ment és kereste mindenütt.
A férfi hazajött, utána hazajött az asszony is. De boldogtalan
szerelmében öngyilkossá lett épen ötvenhárom év előtt.
A jó Manó gróf eltemette szerencsétlen hitvesét nagyuri pompával. De
apósát, a mogorva ángliust, nem hivta többé Oroszvárra és maga se ment
többé Oroszvárra. Hanem hazajött Veszprém vármegyébe.
A fönséges Somlyó hegye aljában van egy kis falu, Nagy-Szőllős a neve.
Ott volt neki egy kis uradalma és szerény kastélya s a hegyen szép
szőlője. Az egészből meg lehetett élni urasan, de csak okos embernek és
otthon. Jó nemesi középbirtok, de nem nagyuri birtok. Oroszvárnak
kastélya, parkja is többet ér, mint az egész uradalom.
Itt élt a nemes gróf szerényen, okosan. Ha néha nagy ritkán elvetődtünk
hozzá: itt halmozott el édes vendégszeretetével, vidám jókedvével s
istenitalnak való somlyai borával. Csak erre volt büszke.
Az 1851 és 1852 közti télen egyszer csak nagy lótás-futás támad a
faluban is, a kastély körül is. A kutyákat nem tudják fékezni.
Mindenáron megakarnak ölni valakit.
Három furcsa ember jön a grófhoz s mindenáron be akar hozzá törni. A
kutyák jobban haragusznak rájuk, mint a zsandárra, kéményseprőre vagy a
drótostótra. Az egyik közjegyző, a másik ügyvéd, a harmadik inas vagy
hivatalszolga. Jönnek messzeföldről, idegen országból, olyan kalapban,
gallérral, csizmával és mindenféle pokrócczal, a milyet az a vidék még
sohase látott.
Ánglius mind a három.
Bemennek a grófhoz.
Elmondják nevüket, kilétüket, mivoltukat.
Irtóztató pöcsétes irásokkal bizonyitanak mindent. Az irásokon bécsi
nagykövet, bécsi angol konzul, pápai zsandárkapitány, devecseri
szolgabiró aláirása és pöcsétje. Hogy ők lord Strachánnak, tizenhárom
grófság és kastély urának meghatalmazottjai.
– Mindent elhiszek, urak, miben szolgálhatok az uraknak.
Azt is elmondják.
Előbb fölmutatják azonban a néhai Miledi Strachan Sarlottának, férjezett
zicsi és vásonykői gróf Zichy Emánuelnénak haláláról és eltemetéséről
szóló anyakönyvi kivonatot s községi s helyhatósági bizonyitványokat.
Azután előadják, hogy a méltóságos gróf urnak a Miledi halála esetére a
házassági szerződés szerint hat millió korona jár, ők tehát azért
jöttek, hogy e tárgyban egyezkedjenek s ha ez nem sikerülne, az összeget
időközi kamataival együtt kifizessék, de minden esetre az ügyet
véglegesen befejezzék.
– Köszönöm.
A jó Manó gróf leülteti az urakat, megkinálja szivarral és somlyai
borral. Ilyen bort az öregapjuk se ivott az uraknak.
Azután odaballag egy régi fiókos szekrényhez s onnan kivesz egy irást.
Az uraknak kezébe adja.
– Ez az én házassági szerződésem, tisztelt urak?
Az urak megnézik a szerződést. Papirosát, tintáját, pecsétjét, aláirását
nagyitóüveggel megvizsgálják. Odaforditják az ablak felé is: nincs-e
benne törlés, vakarás, hamisitás. Azután tanácskoznak s végül nyugodtan
azt felelik:
– Igen, igen, ez az, tisztelt gróf ur!
– Ennek alapján jár nekem hat millió korona?
– Igen, igen, tisztelt gróf ur!
A jó Manó gróf ujra kezébe veszi az irást és szép lassan elhasitja
kétfelé, azután négyfelé, azután nyolczfelé s akkor beledobja a kandalló
tüzébe.
– Tisztelt urak, a köztünk fenforgó ügyet ezzel végleg elintéztük. Az
idehozott hat milliót vigyék vissza a tisztelt urak. Igazán köszönöm a
lord ur jóindulatát. Szegény boldogtalan nőm emlékét ne hánytorgassuk
tovább. Adják át a tisztelt urak a lord urnak, kedves apósomnak
üdvözletemet.
A két tisztelt ur összenézett. Az ügyvéd ur azonban még kért valamit.
– Lenne kegyes a tisztelt gróf ur az elintézésről fölveendő
jegyzőkönyvet aláirni?
– Szivesen.
Még azt is megcselekedte.
Megmaradt szegény főurnak. De a ki igazi ur.
Hanem azért lord Strachan fejéből se verte ki soha senki, hogy a mi
földünk mégis sivatagország s itt mégis csak vademberek laknak.