És megérkezett.
Follestwe felől érkezett és a »liét zogrole«-nál szállt le. Délután
azonnal lesétált a villába, hogy Adeline-vel találkozzék. Az ebédlőben
találkoztak, ugy tudom: Chatteris becsukta az ajtót és aztán,
feltételezhetőleg, holmi gyengédségek következtek.
Én Adeline-t csak most, a történtek után ismertem meg – és mi most
Adeline? Munkás, erélyes férfiasszony, nyilvános tevékenységébe
burkolózva – s valami, mintha eltünt volna belőle. Melvilletől
kérdeztem, milyen volt ezelőtt – de ugy látszik, ő sohase szerette,
érezte, hogy szélesebb látóköre van, mint neki és kicsit félt tőle. Nem
volt se »csinos nő«, se »kedves hölgy«, se »grande dame« – pedig szép
volt és impozáns. »Pózolt«, fejezte be röviden Melville. És »Humphry
Wand«-ot olvasta. Ezt nem tudta neki megbocsátani. Nem tudta őt máskép
elképzelni, mint Marcellá-t a »Sir John Tressady«-ba. Annak a kemény,
határozott, kérlelhetetlen jellemü nőnek látta mindig és ugy képzelte,
hogy megfelelő helyzetekben Adeline egészen ugy cselekednék, mint
Marcella ugyanabban a helyzetben.
Marcella, mint tudjuk, ragaszkodik a férfihoz, miután az elpártolt tőle.
»Az érzések egy magasabb pillanata vegyitette volna el szivében a
közönséges vágyat s a nemesebb ambiciókat.« Azután valószinüleg
»hirtelen megmozdult« volna és »szép kezeit arcához emeli«, mig
Chatteris »összeszedi erejét«. »Valami végtelenül gyengéd és anyás«
szólalt volna meg »szavában a legnagyobb szerelem és a szeretet hangján,
mit nő adhat.« Chatterisben »felidézte« volna »a báj, szenvedély,
odaadás vegyes benyomását, mely, mintegy rimekként csendült össze abban
a költeményben, mely szépségéről szólt.«
De ez csak álom volt és nem valóság. Adeline talán igy tett volna, de –
Adeline nem volt Marcella, csak szeretett volna lenni és Chatteris nem
volt Maxvell, és nem is akart lenni soha.
Sőt, tovább megyek: ha Chatteris valaha találkozott volna Maxvellel:
bizonyosan összevesztek volna egymással. Igy hát a hős és hősnő egészen
máskép találkozott, mint Adeline elképzelte: félszeg, erőltetett
mozdulatokkal és tulságosan józanul. Azért bizonyosan volt valami
gyöngédség is a találkozásban – azt mi nem itélhetjük meg – és, ugy
képzelem, a leány kérdezte: »Hogy van?« és a férfi válaszolt: »ó, nagyon
jól!« Ezután Chatteris valószinüleg párisi utazásairól beszélt.
Feltétlenül elmondta azt is, amit a nagy politikussal, Hythe-el beszélt
és belevette, ha nem csalódom, azt a kis kellemetlenséget is, a glasgowi
ügynökkel. Azután bizonyára politikáról csevegtek, mert, amint néhány
perc mulva egymás oldalán megjelentek a kertben, ahol Mrs. Bunting és a
Tengerkisasszony épen a croquet-tező lányokat nézegették: Adeline még
mindig bizonyos közérdekü tényeket sorolt fel.
Ugy látszik, a Tengerkisasszony látta meg őket először. »Itt vannak!« –
mondta hirtelen.
– Kicsodák? – kérdezte Mrs. Bunting, felpillantva és követve a leány
mereven Chatterisre irányitott tekintetét.
– A másik! – mondotta a Tengerkisasszony.
– Harry és Adeline! – kiáltott Mrs. Bunting. – Hát nem szép pár igy
együtt?
De a Tengerkisasszony nem felelt. Hátradőlve, némán, mozdulatlanul
vizsgálta a közeledőket. Szó sincs róla, szép pár voltak. Amint a
veranda kék árnyékából előtünt alakjuk, a nap teli fénnyel világitotta
meg őket, mint valami sugaras jelenség körvonalait; mintha valami óriási
szinpadon jelentek volna meg, a végjelenetben, teljes világitásban.
Chatteris magas és szép alak volt: arca megbarnitott és kissé komoly,
mint általában az utóbbi napok folyamán. És mellette Adeline, fekete
hajával, kissé kipirult arccal, hol Chatterisre, hol a kis társaságra
pillantva.
Chatteris csak akkor vette észre, hogy a Buntingokon kivül még más
valaki is ül a fák alatt, mikor már egészen közel volt. Az idegen
hirtelen megpillantása egy pillanatra megzavarta abban, amit mondani
akart és ekkor Adeline előrelépett. Mrs. Bunting fölállt és a
krokettezők is – kivéve Mabelt, aki épen nyerőben volt – örömkiáltással
sereglettek Chatteris köré. Mabel ott maradt és hangosan követelte, hogy
»azért csak játszuk végig.«
Adeline azonban diadalmas hangon fordult Mrs. Buntinghez: »Minden
rendben van. Megnyerte mindnyájukat és Hythe is pártfogást igért!«
Egészen akaratlanul találkozott tekintete a Tengerkisasszonyéval.
Nem lehet tudni, mit talált benne, vagy hogy volt-e egyáltalában valami
látnivaló e tekintetben. A Tengerkisasszony azonban elforditotta
pillantását és közelebbről nézte meg a férfit, akit most látott először.
De a két lány szemének találkozásában volt valami kérdő és csodálkozó.
Adeline azután néma intéssel fordult Mrs. Bunting felé.
– Oh, elfelejtettem! – kiáltott a derék asszony és bemutatta őket
egymásnak. De nem néztek egymásra.
Chatteris azután Freddel csevegett.
A Bunting-leányok inkább Adeline irigylendő helyzetét látszották
értékelni, mint magát a kitünő Chatterist. Mabel még mindig duzzogva
közeledett.
– Hát nem játszhattuk volna végig?
– Halló, Harry! – kiabált messziről Mr. Bunting. – Mit csinál Páris?
– No, hogy megy a halászat? – kérdezte vissza Harry.
És igy fecsegtek és nyüzsögtek a kedves fiu körül, aki »mindnyájukat
megnyerte«; – kivéve természetesen Parkert, aki ott maradt megillető
helyén és nem látszott törődni Chatteris-szel.
Vigan folyt a társalgás és senkisem látszott törődni Adeline drámai
alakitásával. Mint egy cimszerep állott közöttük, melynél hiányoznak a
mellékszerepek. Aztán egyszerre mindenki az ügyekről kezdett beszélni:
»Hát igazán el van intézve?« – mondta Mrs. Bunting és Betty tapsolt:
»Választás lesz! Választás lesz!« Mr. Bunting fontos és hozzáértő arccal
kérdezte: »Hát beszélt vele?« és Fred belekiáltott a hangzavarba:
»Hurrá!«
A Tengerkisasszony, természetesen, egy szót se szólt.
– No, küzdelem, az lesz – jegyezte meg Mr. Bunting.
– Hát bizony, nem adjuk meg magunkat szó nélkül – tette hozzá Chatteris.
– Még többet is teszünk – igy Adeline.
– Óh igen, – kiáltott fel Betty.
– Meg fogják őt választani! – mondta Adeline.
– Ha van egy kis eszük, – fejezte be Mr. Bunting.
Azután Mr. Bunting fölemelte egy oktávval hangját és politizálni
kezdett. »Emberekre van szükség, akiknek pénzük és nevük van. Pénz és
tömeg – ez a fő. Mi fölvesszük a harcot – azután félreállunk. A pártok
összetartása – végre ez a fő. A pártot szervezni kell.«
És gesztikulált a kezeivel, ezekkel a kövér, kis kezekkel, melyekben
mintha nem volna se csont, se hus, csak lószőr.
– Nem mindennapi választás lesz, – folytatta Mr. Bunting. – Nagy dolog
lesz!
A Tengerkisasszony gondolkodva nézett rá. – Mi az a választás? –
kérdezte. – Nem értem.
Mr. Bunting elkezdte magyarázni. Adeline türelmetlenséggel, vegyes
figyelemmel hallgatta és többször megkisérelte, hogy Chateris-szel
párhuzamos társalgást kezdjen. De Chatteris nem értette őt meg. Ugy
figyelt, mintha nagyon érdekelné őt az, amit Mr. Bunting a
Tengerkisasszonynak magyaráz.
Közben a croquet-parti, Mabel sürgetésére, ujból összeállt. A többiek
folytatták a politikát. Chatteris személyére tért a beszéd, mindarra,
amit Chatteris tenni fog és amit tennie kell. Most Adeline beszélt. – Ez
a választás ugy tekintendő, mint egy megnyiló kapu – mondotta. Mikor
Chatteris szerényen ellenkezett, büszkén és boldog önérzettel mosolygott
rá, mintha mondaná: »Várj csak, mivé teszlek én még tégedet…«
Mrs. Bunting halkan suttogva magyarázta a Tengerkisasszonynak ezeket a
sulyos kérdéseket.
– Ő oly szerény – mondotta valahol, Chatterisra értve, ki ugy tett,
mintha nem hallaná, de azért elpirult. Többször megkisérelte, hogy
személyéről a Tengerkisasszonyra vigye a társalgást, de nem sikerült,
mert fogalma sem volt róla, ki ez a szép leány.
A tengerkisasszony pedig nagyon keveset beszélt: Chatterist és Adelinet
nézte, de főleg Chatterist, amint Adeline-nel beszél.