A fiatal, kezdő ujságiró, aki először foglalkozott a hableány-kérdéssel,
a következő este elment Banghursthöz, a »Daily Sunfire« szerkesztőjéhez.
– Ott voltam és láttam – lihegte. Vártam a kapu előtt és láttam, amint
kocsiba tették. Beszéltem az egyik cseléddel is – beférkőztem a házba,
villamosszerelő képében, telefont javitani… elvágtam a drótot… Tény és
való, szerkesztő ur… tény és való… hableány, halfarkkal… igazi halfarka
van… Ott voltam…
– Miről beszél itt? – kérdezte Banghurst iróasztala mellől.
– A hableányról – igazán hableány! Folkestoneban!
Banghurst elfordult és a tollát veregette a tintatartóba.
– No és? – kérdezte szünet után.
– Be van bizonyitva! Az a cikk, ami megjelent…
– Az a cikk, ami megjelent, baklövés volt, a legnagyobb azok közül, amit
elkövettünk, fiatal ember.
Banghurst még mindig makacsul háttal ült.
– Hogy-hogy?
– Nem kereskedünk többé hableányokkal.
– Csak nem akarja elejteni?
– De igen.
– De hiszen a hableány nem mese. Az a valóságban megvan és él.
– Hadd éljen!
Most végre odafordult a fiatal ujságiróhoz, de az arca merev és a hangja
határozott volt.
– Hát azt hiszi, a mi közönségünk elhisz valamit, egyszerüen csak azért,
mert az igaz? Nagyon jól tudják ők, hogy mit higyjenek el és mit ne
higyjenek el – de a hableányt elvből nem hiszik el. Erre mérget vehet.
Miattam, fiacskám akár az egész tengerpart tele lehet rakva
hableányokkal szép sorba, az egész part. Előttem a fő a mi reputációnk.
Egyáltalában, fiatal ember, maga nem az az ujságiró, aminek én
gondoltam. Ugy-e maga volt az is, aki azt a vacak fölfedezést hozta,
amit a kémikusok csináltak?
– Hát én, mert igaz is.
– Hja, ja!
– A Royal Akadémiából kaptam.
– Fiacskám, miattam kaphatta az öreg Belzebubtól is. Amit egyszer a
közönség nem hisz el, az nem tény. Ha valami igaz, az még rosszabb.
Azért veszik meg az ujságot, hogy bevegyék, amit hozunk és nekünk arra
kell vigyáznunk, hogy könnyen csusszon le a torkukon. Mikor maga nekem
azt a hableányt hozta, hát leadtam, mert azt hittem, hogy fürdő-botrány
vagy valami hasonló lesz belőle. Az ilyesmit megértik. Magának, mikor
Folkestoneba ment, Salisburyről kellett volna irni és a bandáról, meg a
kávébehozatalról. De nem, magának Folkestonba kell menni, ilyen egy izé
– vacakért!
– De Salisbury – Salisbury igazán nem ment Folkestone-ba.
Banghurst vállat vont.
– Mi az ördögöt bánom én! – kiáltott kétségbeesetten.
A fiatalember gondolkodott. Eltünődve szemlélte percekig Banghurst
hátát. »Talán egy krokit irhatnék belőle, – mondta végre. – Valami olyan
kávéházi beszélgetést. Két ember viccesen beszélget a hableányról. Az
egyik hisz benne, a másik nem. Vagy effajta valamit!«
– Semmit, – intette le Banghurst zordonan. – Még azt hiszik, azok ott,
az előfizetők, ki akarjuk figurázni őket. Azt hiszik, irónikusak
vagyunk. Ki nem állhatják az iróniát.
A fiatalember még akart mondani valamit, de Banghurst háta határozottan
azt látszott kifejezni, hogy az interwiew-et befejezettnek tekinti.