Az érdekes az a dologban, hogy a Buntingok csakugyan beváltották azt a
programmot, melyet Mrs. Bunting állapitott meg. És – legalább egy ideig
– sikerült is a Tengerkisasszonyt közönséges emberi lénynek feltüntetni,
dacára a partraszállás tanuinak és dacára a különböző suttogásoknak és
aknamunkáknak, melyek nemsokáig várattak magukra. Az a bizonyos
megbizható cselédleány, amilyen akad még, ha drága is, eskü alatt
elmondta az egész dolgot az unokabátyjának, aki viszont eskü
mellőzésével mondta tovább egy pályáján most emelkedő ujságirónak, a
következő vasárnapon. A pályáján emelkedő ujságiró hitetlenkedett. De
kérdezősködött is. Végre meggondolta a dolgot és elhatározta, hogy
»ráfekszik« az ügyre. Nemsokára rájött, hogy ő már nem az első
érdeklődő, a cselédleány unokabátyja igen bőbeszédü legény volt, ha volt
miről fecsegnie.
Végre az ujságiró szimatolni kezdett két folkestoni hirlapnál és
megtudta, hogy már azok is ismerik az ügyet. Eleinte ugy szerették volna
letagadni, de az imponáló megjelenés, amivel az emelkedő ujságiró
érvényt tudott szerezni magának, végre is lefegyverezte őket. A mi
ujságirónk belátta ezek után, hogy nincs veszteni való ideje. Annak
okáért telefonált a »Daily Sunfire« és a »New Paper« lapokhoz. Mikor
azok kérdezősködni kezdtek, egyszerre nagyon határozottan lépett föl.
Kockára tette egész ujságirói reputációját.
– Kijelentem, hogy van valami a dologban – mondotta. – Belemegyek.
A »Daily Sunfire« szkeptikus, de érdeklődő álláspontot foglalt el, a
»New Paper« pedig bukfencet hányt örömében. »Hableány, végre!« És
vezércikket irt.
Az ember azt hinné, hogy erre már igazán kipattant az egész ügy. Pedig
dehogy. Vannak dolgok, amiket még akkor sem hisznek el az emberek, ha
nyomtatva olvassák. Persze, a Buntingok és a Tengerkisasszony
kétségbeestek, mikor egy szép napon kezdtek kopogtatni az ujságirók és
mikor egész titkuk kiabálva vigyorgott szemükbe a »New Paper«
hasábjairól. Már látták, mint terjed el futótüzként a hir, elképzelték a
kérdezősködések özönlő tengerét és a feléjük irányitott kodak-sortüzet.
A beleselkedő embertömegek már ott rémlettek az ablakok előtt. Az összes
Buntingok fel voltak háborodva e borzalomtól. Adeline volt legdühösebb.
– Csak nem lesznek ennyire merészek? – mondotta. – Hiszen ez
rettenetesen bántaná Harryt! – És szobájába vonult vissza.
Ezuttal nem tudott feltünést kelteni. A többiek körülülték a
Tengerkisasszonyt, amint karjára támaszkodva, félig feküdt a kereveten.
– Közölni fogják a fotografiánkat a lapokban – mondotta az idősebbik
Bunting-leány.
– Az enyimet ugyan nem! – mondta a huga. – Borzasztó! Elmegyek a
szerkesztőségbe és visszaveszem.
– Meg fogják interjuvolni a papát.
– Nem, nem – kiáltott Mr. Bunting elrémülve. – Az anyátok…
– A te dolgod kedvesem – mondta Mrs. Bunting.
– Csakis a papáé – bólintott Fred.
– De nem tudok – nyögte Mr. Bunting.
– Nos valakinek csak beszélni kell velök. Tudod, hogy eljönnek.
– De hiszen minderre nincs szükség – szólt most közbe a
Tengerkisasszony, kezében a »New Paper«-rel. Nem lehet megakadályozni az
egészet?
– Akkor nem ismeri a mi ujságiróinkat! – mondta neki Fred.
Melville kuzinom finom tapintata mentette meg végre a helyzetet. Ő
értett valamit az ujságiráshoz és beszélt már hozzám hasonló irodalmi
emberekkel is. Épen akkor érkezett, mikor a Bunting-család már oda volt
a rémülettől és kétségbeeséstől.
– Először is nem kellett volna annyira megijedni – magyarázta az
asszonynak. – De azért azt hiszem, még segithetünk a bajon. Mindent
rendbehozunk. Hadd lássam csak én azokat az ujságiró gyerekeket. Majd
lekenyerezem én őket.
– Te? – mondta Fred.
– Hát persze. Megállitom én az egész lármát, csak bizd rám.
– Hogyan, elhallgattatod őket?
– El én.
– De hogyan? – kérdezte egyszerre Fred és Mrs. Bunting. – Csak nem
vesztegetés?
– Vesztegetés! – kiáltott Mrs. Bunting. – Nem vagyunk Franciaországban!
Angol lapot nem lehet megvesztegetni!
– Csak bizzátok rám! – hencegett Melville, aki elemében volt.
És rábizták, erősen áhitva, bár nem nagyon bizakodva, sikerében.
Hát szó, ami szó, csodálatosan intézte a dolgot.
– Mi van avval a hableánynyal? – kérdezte a helyi érdekü ujságirókat,
mikor ujból visszatértek. Ezek a helyiérdeküek együtt szoktak járni,
fogalmuk se volt róla, hogyan csinálják a magasabb ujságirást. – Mi van
azzal a hableánynyal? – ismételte a kuzinom, mig a helyiérdekü ujságirók
előzékenyen, de kissé bután várták, mig a másik beszél.
– Félek, hogy valaki felültette magukat – mondotta Melville kuzinom. –
Micsoda gondolat! Hableány!
– Mi is ugy gondoljuk – mondta a fiatalabbik. Hiszen tudjuk, kérem, hogy
kacsa. De mégis a »New Paper« egész hasábot irt.
– A »Daily Sunfire«-ban is benne volt – tóditotta a másik.
– Hát mi az ördög piszkálja ezeket a krajcáros kereplőket! – dühöngött a
kuzinom. – És maguk a folkestoni hireket londoni ujságokból szedik? –
Furcsa.
– De hát azok hogy tudnak róla? – kérdezte az öregebbik helyiérdekü
ujságiró.
– Tőlem kérdezik?
A fiatalabbiknak hirtelen ideája jött. Noteszt vett elő.
– Ha volna kegyes, uraságod, és diktálna nekünk egy pár sort, hogy mégis
mit irjunk.
És Melville kuzinom diktált.