Még talán Mr. Buntingnak is, aki pedig mindent, nagyon nyugodtan fog fel
(kivéve, természetesen, a gorombaságot és a szemtelenséget) mondom,
talán még neki is egy kicsit furcsának tünhetett, hogy itt ül a
boudoirban, aki végre mégis csak a legendák honába tartozik.
Azért voltak a boudoirban, mert Mrs. Buntingnak vendégei voltak és mert
a Tengerkisasszony hiába mondta, hogy nem, Mrs. Bunting váltig azt
állitotta róla, hogy fáradt és nem birná ki most a társaságot. »Ilyen
utazás után!« – mondta Mrs. Bunting. Hárman voltak, Adeline-vel együtt.
A másik három lány, Freddel együtt a lépcsőkön álldogált, nagy
bosszuságára a szolgáknak és a halfarkról beszéltek, meg a
hableány-elméletekről. Mrs. Bunting megtiltotta nekik, hogy most
zavarják őt és a Tengerkisasszonyt és ez nagyon bosszantotta őket. Egy
ideig játszottak, de nagyon szórakozottan és egyre a boudoir kis
ablakára vetődött a szemük.
Mr. Bunting az ágyban feküdt.
A hölgyek tehát leültek és beszélgettek. Betti és Mabel sokkal jobb
modoru lányok voltak, semhogy tulságos sokat kérdezősködtek volna a
Tengerkisasszony életmódjáról, meg arról, hogy mégis hol szokott lakni,
ha otthon van, meg hogy kit ismer és kit nem ismer? De őszintén szólva,
mindezt nagyon szerették volna tudni. A Tengerkisasszony pedig magától
nem mondott semmit, legfeljebb mindennapi dolgokról társalgott,
kedvesen, jó modorban. Látszott rajta, hogy nagyon jól érzi magát a
levegőben és különösen annak örül, hogy egészen száraz. A tea elragadta
őt.
– Hát maguknál nincs tea? – kérdezte Miss Glendower és most végre igazán
bámulni kezdett.
– Már hogy volna?
– Igazán nincs?
– Soha életemben nem ittam eddig. Hogy lehetne a tenger alatt teát
főzni?
– Mily különös – mily csodálatos világ! – kiáltott merengve Adeline. És
Mrs. Bunting is hozzátette: »Nem tudok világot elképzelni tea nélkül«.
Azután még egy csészével töltött a Tengerkisasszonynak. De hirtelen
megállt, mialatt öntötte.
– Remélem – mondotta – bár még nincs hozzászokva… Csak nem fog ártani. –
Adelinere nézett: – No, hiszen kinai tea.
És teleöntötte a csészét.
– Felfoghatatlan egy világ – mondotta Adeline. – Teljesen érthetetlen.
Sötét szemeit gondolkodva emelte a Tengerkisasszonyra. – Felfoghatatlan
– ismételte különös hangon.
A Tengerkisasszony mosolyogva nézett rá.
– Most képzelheti – mondotta – mily csodálatos előttem mindez, amit itt
látok.
De Adeline képzelőereje munkába lépett már és nem hagyta elvonni
figyelmét. Csodálkozó figyelemmel szemlélte néhány percig a
Tengerkisasszony modorának választékosságát, mely Mrs. Buntingot ugy le
tudta bilincselni.
– Nagyon, nagyon különös világ lehet – mondotta aztán és biztatólag
nézett rá.
De ennél többet nem tehetett és a Tengerkisasszony nem látszott
hajlandónak segiteni őt.
Szünet volt, mialatt más témát kerestek. Az asztalon egy szál rózsa
illatozott és igy a virágokra tért a szó.
– Maguknál nincsen? – próbálkozott ujra Miss Adeline. – Milyen szép
lehet pedig a sziklák között.
És a Tengerkisasszony mondta, hogy igenis vannak.
– És a halak – vette fel a szót Mrs. Bunting. – Hiszen gyönyörü halak
lehetnek!
– Igen – mondta a Tengerkisasszony és fáradtan hátradült, – vannak olyan
halak is, amik az ember kezéből esznek.
Mrs. Bunting elragadtatva kiáltott föl. Ez borzasztóan tetszett neki,
hogy a kezéből esznek az embernek! Egy pillanatra látta a mélységeket,
valami olyanféle dolognak, ahogy az akváriumot látta a Temple-ben: még
talán az aranyozott üvegrámákat is hozzáképzelte. Most egy ideig a
világitásról beszéltek. A Tengerkisasszony azonban ügyesen kisiklott a
kérdések elől és a napfényre tért.
– A napfény oly aranysugáros itt – mondotta. – Mindig ilyen
aranysugáros?
– De maguknál az a szép, zöldes-kék nüansz lehet szép, amit néha az
Akváriumban lehet látni – kezdte ujra Miss Glendower.
– Mi kissé mélyebben lakunk – mosolygott a Tengerkisasszony. – Tudja,
ott minden foszforeszkál, mint a nagy városok éjjel, mint a kivilágitott
kikötők.
– Valóban? – mondta Mrs. Bunting, kezében a Strand-dal. – Egészen
fényes?
– Egészen – bólintott a Tengerkisasszony.
– De – küzködött Adeline – sohasem alszik ki ez a fény?
– Ott nincs nappal és éjjel. Nincs idő és semmi ilyenféle…
– Nos, hát, ez nagyon furcsa – szólt Mrs. Bunting, a harmadik
teáscsészével kezében. – Hát akkor vasárnap sincsen?
– Nem, nem – kezdte a Tengerkisasszony. Legalább nem rendesen…
Természetesen, hallunk néha szép himnuszokat, amit utasok énekelnek a
hajón…
– Óh igen, én is énekeltem lánykoromban vasárnap a hajón! – kiáltott
Mrs. Bunting, észre sem véve a Tengerkisasszony finom fogását, melylyel
ezt az átmenetet előidézte.
Később mégis jött egy kis alkalom – nagyon különös módon. Miss Glendower
egy-két megjegyzést kockáztatott »nemi problemák«-ról. A társalgás
egyszerre nagyon komoly lett, Miss Glendower fölényesen szólt. A
Tengerkisasszony kissé tapasztalatlannak látszott.
– Igazán nem tudom – mondotta Miss Glendower egy bocsánatot kérő, szelid
mozdulattal, mikor látta, hogy kissé nagyon is nem értik meg.
– Az embernek ott kellene lenni önöknél. Tenger-gyermeknek kellene
születni.
– Tenger-gyermek? – kérdezte a leány.
– Nos, igen… Hát hogy hivják a maguk kicsikéit?
– Miféle kicsikéket?
Egy percig nyilt csodálkozással nézett reájuk, a halhatatlanoknak
halhatatlan csodálkozásával, melylyel az enyészet és halál és örökös
átváltozás világát tekintik. Azután összeszedte magát, arckifejezéséből
itélve.
– Nos igen – mondotta később megegyezve Adelinevel – Nálunk egészen más.
Itt olyan különös minden. Egészen másképen érzem magam. Még sohasem volt
ugy felfésülve a hajam. Fürdőruhát is ma vettem fel először.
– Hát mit hordanak ott? – kérdezte Miss Glendower. – Felteszem, nagyon
csinos dolgok?…
– Egészen más kosztüm – mondotta a Tengerkisasszony és lehajtva fejét,
egy morzsát csipett föl a tálcáról.
Mrs. Bunting ekkor egy pillanatra élesen ránézett a Tengerkisasszonyra.
E pillanatban, ugy képzelem, bizonytalanul villant fel elméjében, hogy
mennyire terjedhet a pogány lehetőség. De aztán megnyugodott. Hiszen itt
volt előtte a hableány, kézzelfoghatóan, jószabásu ruhában, szép,
aranyhaja Gretchen-frizurába kötve – és szemeiből annyi őszinte
ártatlanság sugárzott, hogy Mrs. Bunting gyanuja elszállott és
megenyhült.
Hogy Adeline-nel is ugy volt-e, azt már nem merném olyan biztossággal
állitani.