Ime ez, annyi valószinüséggel, amennyi ráfér, a folkestoni hableány
megjelenésének története. Amint később kitünt, az egész dolog az ő
részéről szándékos, előre megfontolt tolakodásnak minősithető. Nem volt
neki görcse, egyáltalában, sohasem volt neki görcse, nem is akart
megfulladni, senki se akart ott megfulladni, legföljebb a szegény Mr.
Bunting, akinek értékes életét majdnem fel kellett áldozni, már a kaland
kezdetén. A következő cselekedete az volt, hogy beszélni akart Mrs.
Buntinggal, fiatal, ragyogó megjelenésében bizva, hogy megnyerje eme
hölgy jóindulatát, támogatását, szimpátiáját.
Mrs. Buntinggal szemben tanusitott modora szinte hihetetlen lett volna,
ha nem jövünk rá csakhamar, hogy számos hátránya dacára ez a Tengerhölgy
igen olvasott és jónevelésü valaki volt.
Melville kuzinommal többször beszélgettem erről s a lényegben
egyetértettünk. Jó ideig bizalmas, intim barátság volt a kuzinom és a
hableány között – legalább Melville igy fejezte ki magát – és a kuzinom,
aki nagyon kiváncsi természetü fiu, sok érdekes dolgot tudott meg arról
az életről, mely »odakünt« vagy »odalent« folyik, mert a
Tengerkisasszony mindkét kifejezést használta. Eleinte a
Tengerkisasszony nagyon tartózkodó volt, később egyszerre kedves,
ártatlan bizalmassággal közeledett. »Nyilvánvaló – irja Melville egyik
emlékiratában – hogy a tengeralatti életről való régi fogalmaink, melyek
csak korallos zátonyokról, liánokról, szines polipokról szólnak:
jelentékeny módosulást szenvednek. Elég furcsa, de ugy látszik, a
régebbi, naivabb felfogás jobban közelitette meg a valóságot a
modernnél. Egy lengő, tengeri gyom fölött suhanó hableány egyik kezében
csigával, a másik kezében egy hatvan gyertyafény erejével foszforeszkáló
hallal: – ez a gyerekes kép, mely nem egy régi könyv cimlapját disziti –
bármily diszharmónikusan hangozzék is a modern fülben – mégis igazabb
képét adják a mélységek életének mint eddig hittük. Ugy látszik, sok
minden egészen másként van, mint ahogy képzeltük. Most már nem
csodálkoznám, ha kisülne, hogy az Olimpuson is képződött valami
Haladópárt, melyben egy uj Phaeton agitál, hogy az apja elavult égi
paripáit valami napenergiával hajtott automobillal helyettesitsék.
Beszéltem is erről Melvillevel, aki csak azt tudta mondani: »Borzasztó,
borzasztó!« és belemeredt a dolgozószobám közepén égő kandallóba.
Szegény Melville gyerek! Nagyon megzavarták őt ezek az uj tények.
Természetesen »odalent« nem irnak könyveket, mert hiszen az iró tintája
szétfolyna a vizben: – de azért, hogy-hogy nem, ugy látszik, az egész
földi irodalom lejut oda hozzájuk. »Mi mindent ismerünk!« – mondta a
Leány. Mindig sülyednek, hullanak, libegnek lefelé a tenger fenekére
regények, folyóiratok, lapok, amik a személyszállitó hajókról
származnak. Néha különös módon, nagy erővel lerepül közéjük egy-egy
könyv, amit abban a percben olvastak ki. (Melville, aki gyorsan
felbőszithető olvasó, ezt meg tudta érteni.) Nyaralók mellett, a parton,
a könnyebb irodalom jut a tengerbe. Melville biztositott engem, hogy
rendszeres kereskedés folyik odalent, rendes árfolyammal, ezekkel a
könyvekkel.
Különösen angol könyvekből nagy készletünk van állandóan; a
Tauchnitz-Társaság kiadványaiból, amit az utolsó percekben szoktak
kidobálni a hajókorláton keresztül a lelkiismeretes utasok, mikor
visszatérnek a kontinensről. A Tengeralatti Könyvgyüjtő Társaság
rendesen összeszedegeti őket. A Tengerkisasszony igen pontosan elmondta
az ilyesmit.
Ha tekintetbe vesszük a gyüjtés módját, nem csodálkozunk rajta, hogy a
»Tengeralatti Könyvgyüjtő Társaság« ép oly gondosan válogatja meg
kiadványait, mint azt idefönt teszik.
A kuzinom azt is megtudta, hogy a különböző képes folyóiratok, különösen
a divatlapok, sokkal nagyobb értékkel birnak, mint a regények – és
keresettebbek is. »Tudja, már régóta hozzá kellett volna fogni a rendes
öltözködéshez« – mondta a Tengerkisasszony valami bugyborékoló
nevetéssel a hangjában. – »Nem mintha nőietlenek volnánk. Csakhogy – ezt
Mrs. Buntingnak is elmagyaráztam: – képtelenség, hogy a viz alatt valami
igazán csinosat lehessen hordani: nem igaz? Képzelje el például, valami
csipke!
– Pfuj, vizes lesz! – mondta Melville.
– Mint a spongya!
– Tönkremegy!
– És aztán, tudja – mondta nagyon komolyan a leány – az ember haja!
– Természetesen, – bólintott Melville – sohasem szárad meg.
– Igen, ez az, – sóhajtott a leány.
Melville kuzinomnak egyszerre világosság gyult az agyában.
– Ahá, persze! – kiáltott – ez hát az oka, hogy régi időkben…
– Ez az! – kiáltott a leány – igen, ez az! – Amikor ez a sok kiránduló,
matróz, meg mindenféle egyéb nép nem zavarta még a tengerpartokat: –
akkor mi még kijöhettünk néha a napos sziklákra és leülhettünk és
megszárithattuk a hajunkat. Akkor – persze, akkor az lehetséges volt. De
most…
Heves mozdulatot tett a kezével és szomoruan nézett Melvillere, ajkába
harapva. A kuzinom udvariasan sajnálkozott. – Az az átkozott modern
szellem – mormogta szinte öntudatlanul.
De bár a divat és költészet nagy szerepet játszik a tenger világában:
nem kell azt hinni, hogy a mi irodalmunk komolyabb termékei nem jutnak
soha hozzájuk. Volt például, nem is rég, beszélte a Tengerkisasszony,
egy vitorlás hajó kapitánya, aki a »Times«-nek valami cikksorozata után
érdeklődött nagyon és aki, miután lekerült közéjük, (mert ugy kell
érteni, hogy a tenger népessége főleg ezekből a »lekerült«-ekből áll),
nemcsak hogy a »Times« másodpéldányait vette meg mindig, de az
»Enciklopédika Britanika« példányaira is előfizetett. Garnett
kapitánynak hivták és rengeteg sok könyvet hozott magával: tudniillik
evvel volt megrakódva a hajója, meg a zsebei: és mikor a hajó
mindenestől elmerült – hát a kapitány érkezett meg elsőnek és furcsa
módon, fejjel lefelé, nem az általános szokás szerint: lefelé irányitott
lábakkal és kiterjesztett karokkal. A többi matróz aztán utána érkezett
sorban…
No de azért a könnyebb literatura mégis csak a legkelendőbb odalent:
regény meg hirlap. Amint a következmények igazolják: főleg a regények és
novellák voltak azok, melyekből a Tengerkisasszony az emberi élet és
emberi érzések világát megismerte: és ezeknek tulajdonitható az az
elhatározása is, hogy föllátogat a földre. És igy, ha néha nem is tudta
eléggé megbecsülni az emberi szellem magasabb, fenköltebb eszméit; ha
meg is történt, hogy Adeline Glendowert és az életnek efajta, mélyebb
jelenségeit bizonyos könnyelmüséggel és léhasággal fogta fel, ha mindig
inkább érzéseit követte a megfontoló értelem helyett: – hát mindez
ezeknek a regényeknek és novelláknak tulajdonitható, melyek hibásan
tüntették fel előtte az életet…