Tetszik tudni, ez volt a kép, amit ugy mozaikokban össze tudtam szedni.
El kell képzelni persze azt a kis csoport embert, ott a parton,
összeszorulva – kissé távolabb áll Mr. Bunting, aki még mindig a vizet
köpködi magából, félig megfulladva és egészen hitetlenül. A parafaöv
pedig himbálódzva lebegett távolabb a vizen.
Természetes, az efajta jelenetek adnak legtöbb okot gyanakvásra.
Valóban, gyanus volt az egész. Egészen közel a vizhez volt és a csoport
harminc méternyire a bokrok előtt állott. Mrs. Bunting később mondotta
Melville kuzinomnak, hogy egyikük se tudta, mihez kezdjenek mármost és
még hozzá borzasztó kellemetlen volt nekik, hogy ennyire zavarban
vannak.
A hableány megelégedett azzal, hogy problémaként szerepeljen és Fredhez
simult, pedig egészen csinos kis suly volt egy ember részére. Azt
hiszem, a közeli nyaraló lakói is megjelentek és gesztikulálva és
bámulva nézték őket. Pedig épen olyan szomszédok voltak, akikkel a
Buntingok semmiféle ismeretséget nem szerettek – kereskedők vagy
ilyenfélék. Azonkivül Mrs. Bunting még egy távcsövet is vett észre,
amely a domb felől feléjük irányult.
Mi több: a népszerü iró, aki a másik oldalon lakott és aki egy
mérgesarcu, szemüveges ur volt: mondom, ez is megjelent és nagyon hülyén
meresztette a szemeit. A szomszéd kereskedő aztán a parafaövről kezdett
beszélni, amit ő kölcsönzött és mikor nem feleltek neki, fenyegetődzött,
hogy átjön.
És betetőzéséül a helyzetnek fönt, a szürke földhát mögött egyszerre
csak kirándulók jelentek meg!
Először csak a fejük látszott, aztán a megjegyzések jöttek. Aztán
örömteljes kiáltásokkal kezdtek átkapaszkodni a partra.
– Hip, hip! – mondták a kirándulók kapaszkodás közben, szellemesen,
aztán megint: »Pip’ pip, hó! Bumsz!« aztán néhány perc mulva: »Mi az
ott?« kérdezte egypár.
– Pip, pip! – felelt rá a többi, akik még messzebb voltak.
Igen nagy társaság volt.
– Valami baj van? – kiáltott feléjük az egyik kiránduló merészen.
– Szent Isten! – mondta Mrs. Bunting Mabelnek, – mit tegyünk? – Ezt
később Melville kuzinomnak is mindig igy mondta:
– Én Istenem! Mit tegyünk?
Azt hiszem, kétségbeesésében a viz felé is nézett. De természetesen,
visszavinni a vizbe a hableányt – ez még keservesebb magyarázatokat
igényelt volna.
Világos, hogy egy dolgot lehetett csak tenni. Mrs. Bunting ki is mondta:
– Az egyedüli mód, – szólott – ha bevisszük.
És bevitték!
El lehet képzelni a kis menetet. Elől Fred, csodálkozva és vizesen, a
karjaiba simuló Tengerkisasszonnyal. A Tengerkisasszonynak szép alakja
volt, tetszik tudni, egész addig, mig az a borzasztó halfark kezdődött,
amelyről Mrs. Bunting azt mondja, hogy hosszu és hajlékony volt, mint a
mekreli-halé. Ugy képzelem, hogy csöpögve, libegve huzódott utánuk az
ösvényen. Nagyon csinos, hosszu, vörös ruha volt rajta, fehér csikokkal
és csipkés fehér szegéllyel. És az a frigiai sapka egészen befogta
aranyos haját, föltakarva a fehér, alacsony, tiszta homlokot, a
tengerkék szemek fölött, melyek kilátszottak a pillák alól. Mindabból,
ami később kitünt, azt következtetem, hogy vizsga szemekkel és mohó
kiváncsisággal figyelte a házat és a verandát.
E csoport mögött jött, ugylátszik Mrs. Bunting, azután Mr. Bunting.
Utóbbi borzasztóan vizes és megtört volt és folytonosan, gyámoltalanul
mondogatta az előtte haladó Mrs. Buntingnek:
– Természetesen, kedvesem, nem tudom, mi ez?
És végre zavart, de festői csoportban jöttek a lányok, törülközőkbe,
lepedőkbe csavarva és a cselédek a köteleket cipelték meg az urak
ruháját, ami ugyan nem az ő dolguk volt. Miss Adeline zárta be a
csoportot, ezuttal minden póz nélkül, megdöbbenve és mértéken fölül
zavartan szorongatva »Sir George Tressady büné«-t.
A kert végéről pedig kimeresztett szemekkel kisérték őket a kirándulók,
de már nem mondták »Pip, pip!« – hanem csodálkozva kérdezősködtek:
– Mi az?
És mig a szomszéd kereskedő mindig hangosabban és mindig élesebb jelzők
kiséretében követelte a parafaövet: Fred bevitte az érzéketlennek látszó
Tengerkisasszonyt a házba és Mrs. Bunting szobájában egy szófára
fektette.
És épen, mikor Adeline megszólalt, hogy a legjobb, ha orvost hivatnak: –
a Tengerhölgy kecses természetességgel felsóhajtott és magához tért.