Azok a bizonyos hirek, melyek »hableányok«, »tengeri szörnyek« stb.
partraszállásáról, megjelenéséről szólnak: rendesen önmagukban hordják
már a kétségeskedés és tamáskodás megölő csiráját. Jól emlékszünk még
mekkora skepsissel fogadták annak idején a brugesi »hableányok«
történetét, akikről vagy amikről pedig olyan részletes beszámolót adtak
azok, akik »látták«. Bevallom, hogy magam is azok közé tartoztam, akik
képtelenek elhinni az e fajta meséket – egészen az elmult év elejéig. De
most, mikor közvetlen szomszédságomban elvitathatatlan tényekkel,
megcáfolhatatlan valósággal állok szemtől-szembe, amikor a saját
kuzinom, Melville szerepel koronatanuként, mondom, most kénytelen vagyok
egészen más világitásban látni ezeket a legendákat. Annál is inkább,
mert bizonyos vagyok benne, hogy dacára annak a nagy feltünésnek, amit
ez a história keltett a maga idejében, dacára a nagy érdeklődésnek és a
sok bizonyitéknak, mondom, bizonyos vagyok benne, hogy néhány év mulva
épen olyan kételkedő mosolylyal fognak beszélni az egészről, mint
amilyennel a régebbi legendákat tárgyalják. Sokan talán már most is ugy
vannak vele.
A kutatás maga ugyan meglepően nagy és sok nehézséggel járt ebben az
ügyben, ami mutatja, hogy általában mennyi titokzatosságot és
titkolózást rejt magában egy ilyen eset. Az esemény főbb pontjai azonban
világosak és áttekinthetők. Az egész dolog kezdődött a Sandgate kastély
alatt elterülő homokos tengerparton és alig két mértföldnyire, ugyancsak
a tengerparton, Folkestone közelében ért véget. Igen, fényes nappal
indult meg a történet, az augusztusi kék égnek harangja alatt, egy
féltucat arrafelé néző háznak ablakaival szemben. Első pillanatra ez
magábanvéve is biztositékát adná annak, hogy a szokásos információhiány
ez esetben ki van zárva. És mégis – de erről később.
Nos tehát, Randolph Bunting asszonyság két szép leánya ezen a napon
fürödni ment vendégüknek, Miss Mabel Glendowernek társaságában. Főleg ez
az utóbbi hölgy és Mrs. Bunting az, akiktől én darabokban össze tudtam
szedni a tengeri hölgy megjelenésére vonatkozó érdekes adatokat. Ami
Miss Glendowert illeti, aki a két Glendover leány közül az idősebbik és
aki ebben a történetben a legfőbb szerepet játszsza: – őtőle nem kaptam,
de nem is akartam kapni tárgyilagos információt. Végre is, ha egy
hölgynek az érzelmeiről van szó – és még hozzá ilyen komplikált
érzelmekről: hát akkor nagyon természetes, hogy az a hölgy nem tud
tárgyilagos lenni. Ami engem illet, az iróember természetes
kiméletlensége sem tudott elég bátorságot adni nekem, hogy
szembeszálljak ezekkel az érzelmekkel.
Tudnivaló, hogy a Sandgate Castle nyugati oldalán lévő nyaraló-villa,
nagyon szerencsésen, ugy van épitve, hogy a kertek lefutnak közvetlenül
a tengerpartra. Nincs közbe sem ut, sem ösvény, mint a többi
kilencvenkilenc nyaralónál, melyek a tengerre néznek. Ha az ember
felülről, a terraszról nézi a kerteket: hát azok szinte belefolyni
látszanak a nyugalmas vizekbe. Oldalt, a kertek végén még hozzá hosszu
sövényfalak huzódnak le a kavicsokig, ugy, hogy a partnak ez a része
egészen el van rejtve a szem elől. Az ilyen nyaralók épen azért nagyon
keresettek ezen a vidéken, a fürdőszezonban és igy csak előkelő és
befolyásos családok jutnak hozzájuk.
A Bunting-család kétségkivül ilyen volt. No, nem épen arisztokraták, még
csak olyanok sem, amilyeneket a »Herald« nemeseknek nevez és
fegyverhordásra jogosit. Mrs. Bunting szerint ugyan ők nem is pályáztak
ilyen előnyökre, távol lévén mindenféle »snób«-ságtól. Ők egyszerüen »a
kedélyes« Buntingok voltak, »jó népek«, ahogy hivták őket és
Hampshireben valahol igen jól jövedelmező serfőzdéjük volt. És bár a
»Herald« szerint nem is voltak nemesek, azért Mrs. Bunting joggal
járatta a »Gentlewomen«-t (Nemeshölgy) és azért Mr. Bunting és a fia
Fred nagyon elegáns urak voltak, igen jó modorral és választékos
kifejezésekkel. És velük volt a két Glendower kisasszony is, akiket Mrs.
Bunting anyai szárnya alá vett a jó Mrs. Glendower halála óta.
A Glendower-lányok fél-testvérek voltak és nemesek, igen,
elvitázhatatlanul nemesek: – régi család sarjai. Adeline, az idősebbik,
volt az örökösnő. Gazdag volt, igazán nagyon gazdag és fekete haja volt
és szürke szemei és komoly elvei; és mikor apja, kevéssel a mostohaanyja
előtt, meghalt, már tul volt az első ifjuságon. Most közel huszonhét
éves volt. Fiatalabb éveit az apja kedélybetegségének ápolásában
töltötte, ami kétségkivül regényes, de a valóságban roppant unalmas
volt. Mikor az apa elment ama boldogabb hazába, egyszerre kitünt, hogy
Adeline erős és sokra képes egyéniség; sokáig gyüjtögetett
energia-tömegnek és nagy ambicióknak forrása. Szocialisztikus elvek közt
nevelkedett az apja plebejus kereskedő házában: előkelő társaságban
virágzott később – és most a sokatigérő, káprázatos, de kissé
extravagáns és regényes Harry Chatteris-szel volt eljegyezve, aki egy
»earl«[1] unokája volt és hőse valami hirhedt, régebbi botránynak;
ezenkivül még a kenti kerület valószinü képviselő-jelöltje is. Ezeknek a
szép hireknek bizonyos külső keret is kellett és főleg az volt az oka
annak, hogy a Buntingok Sandgate Castle-ban nyaraltak az idén. Kilátásos
volt, hogy ez a Harry Chatteris egyszer csak ellátogat majd hozzájuk,
valamelyik estén, ha nem lesz más dolga. Mert bizonyosan sok dolga van
ennek az előkelő, káprázatos fiatalembernek, az elsőrangu politikusnak.
Bunting Fred közben Miss Glendower kevésbbé választékos, kevésbbé
gazdag, de tizenhétéves hugával járt jegyben, Mabel-lel.
A Buntingok nem fürödtek »vegyesen«; nem mintha akkor, 1898-ban, az
ilyesmi még nem lett volna »decens«; hanem hát Mr. Bunting és Fred már
csak a régi divat szerint »sétálni mentek« a hölgyek fürdése alkalmából.
Már csak azért is, mert Miss Mabel, Fred menyasszonya, szintén a
fürdőzők közé tartozott. A hölgyek a jegenyefák alatt, a kert mentén,
vonultak a tengerpartra.
Elől jött Mrs. Bunting, fürgén jártatva körül szemüvegét; oldalánál Miss
Glendower Adeline, igen egyszerü, de raffináltan elegáns reggeli
toaletben volt: ő tudniillik sohasem fürdött a szabadban, mert ezt nem
tartotta esztétikusnak.
Ahol a kert végződik és kezdődik a cserje, Miss Glendower oldalt
kanyarodott és leült egy zöld vasszékbe és elkezdte olvasni »Sir George
Tressady«-t – ezt a könyvet becézte abban az időben – és nézte a
többieket. A napos homokon sütkéreztek, mögöttük apró, kecses dudorokban
tajtékzott a Viz – csupa fény és ragyogás és nedvesség.
Hogy a sekélyebb vizet elérték, a fiatal hölgyek lepedőket szedtek föl –
itt már nem volt illendő csak ugy fürdőruhában mászkálni – és nevetve és
csacsogva közeledtek a part felé. Egy percnyi pacskolás után, Betty, az
idősebb Bunting lány egyszerre megállt, a tenger felé fordult és akkor,
azon a helyen, mintegy harminc yardnyi távolságra, ott volt a
Tengerkisasszony feje, mint mikor valaki a part felé uszik.
Természetesen, mindjárt arra gondoltak, hogy a szomszédságból lesz az
valaki, a szomszéd villából. Kicsit meg voltak lepetve, hogy nem látták,
amikor bement a vizbe – máskép semmi furcsa nem volt a megjelenésében.
Az ilyen esetekben szokásos, futó vizsgálat következett. Megjegyezték,
hogy nagyon szépen uszik és hogy nagyon csinos feje van és szép karjai –
a pompás aranyhaját akkor még nem láthatták, mert elegáns, vörös frigiai
sapka volt rajta, amit akkoriban fürdősapkának hordtak a hölgyek. Később
bevallotta, hogy a közelben találta valahol ezt a sapkát. A vállait is
vörös fürdőruha boritotta.
Már épen azon voltak, hogy a tulbeható nézegetés elérte az illendőség
határát és Mabel épen ujra bele akart kezdeni a pacskolásba és épen
odaszólt Bettynek: »Vörös ruhája van; elegáns…« amikor valami igazán
borzasztó történt.
Az uszó hölgy különös, sebes mozdulattal felugrott a vizbe, feldobta
karjait – és eltünt!
Olyan eset volt, ami egy pillanatra kell, hogy mindenkit megdermesszen,
amiről mindenki olvasott már sokat és el is képzelte, de nagyon kevesen
élték át.
Egy percig csönd volt. Két perc is eltelt, akkor a fehér kar megint
felbukott és megint eltünt.
Mabel azt mondja nekem, hogy görcsöt kapott a rémülettől, nem is tudott
mozdulni, de a két Bunting lány magához térve, kiabálni kezdett: »Jaj,
megfullad!« és rohanni kezdtek ki a vizből. Miss Glendower is felnézett,
felállt és egyik kezében a »Sir George Tressady«-val, másik kezét
szeméhez emelve, határozott és erős hangon kiáltott: »Mentsék meg!« A
lányok tényleg kiabáltak, de a két férfi, ugy látszik, nem vesztette el
lélekjelenlétét. »Fred a mentőövet« hallatszott Mr. Randolph Bunting
szava, mert eszébe jutott, hogy a közelben egy falon lóg a mentőöv.
Szinte egy pillanat alatt dobálták le ruháikat, gallért, cipőt, mindent
és a vizbe rohantak.
– Hol tünt el, apa? – mondta Fred.
– Egyenesen, jobbra! – és mintegy szavainak bizonyságául valami fekete
és ragyogó dolog villant fel abban az irányban – valószinüleg a halfark
volt, véletlenül került fel.
A két derék ur nem volt valami jeles uszó – Mr. Bunting, a perc
izgalmában valószinüleg azt is elfelejtette, amit valaha tudott – de
azért hősiesen gázoltak előre, maguk előtt lóbálva a mentőövet; nem
hoztak szégyent a haza fejére. Annyi azonban bizonyos, hogy Bunting ur
megivott néhány liter vizet és szegény Fredet alaposan megrugta, bár,
mint később magyarázta: »csak azért, mert földet akartam érni a lábammal
és abba a nyavalyás mentőövbe beleakadtam.«
És akkor, egész váratlanul a Tengerkisasszony feltünt mögöttük és egy
lágy és szép kar fogta át Mr. Bunting nyakát és a mentőövet. Fred azt
mondja, hogy egyáltalában nem tünt rémültnek, vagy elfulladottnak, bár
akkor nem volt abban a helyzetben, hogy ezt pontosan megfigyelhette
volna. De arra mégis emlékszik, hogy mosolygott és még mintha kedveset
vagy udvariasat mondott volna.
– Görcs, – mondta, – görcsöt kaptam.
Mr. Bunting, mint ő mondja épen azon volt, hogy figyelmeztesse a
kisasszonyt, hogy csak tartsa magát egyenesen és minden jó lesz és
megmentik, de akkor egy kis hullám jött és becsuszott Mr. Bunting
szájába és erre csuklani kezdett.
– Mindjárt bevisszük, – mondta Fred és ott libegtek és kapkodtak a
vizbe, hárman.
Fred azt mondja, a Tengerkisasszony nyugodt volt, egy kicsit zavarban
lehetett, a part felé nézett, mintha a távolságot mérné. »Hát
megmentenek?« kérdezte Fredet.
– Igen, megmentjük, – mondta Fred és bután nézte fulladozó apját.
– Kivisznek a partra?
– Igen… mindjárt… vfft!!… nyögte szegény Bunting is.
És ekkor, ugy rémlett Frednek, csuda történt. A viz örvényezve
fölfortyogott, mintha a propeller csavarja fordulna meg benne. Csak még
annyi ideje volt, hogy belekapaszkodhatott a tengerkisasszony és a
parafa övbe, aztán az apja eltünt, majd fuldokolva felmerült ismét,
kétségbeesetten kapaszkodva az öv után. És ime! vagy husz méternyire
közelebb voltak a parthoz, alig négy lábnyi mélységü vizben, ahol Fred
azonnal leállhatott a talajra.
Erre az érintésre meglepetése és zavara egyszerre hősies
határozottságnak adott helyet. Elengedte az övet, karjaiba kapta a
Tengerkisasszonyt és kiemelte a vizből. »Megmentve!« kiáltották kórusban
a lányok és messziről visszhangzott a kiáltás: »Megmentve, hurrá!« Csak
Mrs. Bunting nem kiabált, mert a férjéért aggódott és Mr. Bunting sem
kiabált, hanem valami olyanféle impresszió járt a fejében, hogy az
összes természeti törvények, melyek szerint az ember lebeghet, és uszhat
a vizen, alattomosan kijátszották őt és hogy a legjobb, amit ily
körülmények közt tehet: köhögni és megint köhögni, lehetőleg sokat és
gyorsan, mig meg nem hal. Pár perc mulva azonban ismét talpra állhatott,
fujva, hörögve, lihegve, sipolva és törülgetve a szemeit és ekkor aztán
Mrs. Bunting is jobban szemügyre vehette azt a személyt, akit a fia
hozott karjaiban.
Különös dolog, hogy a Tengerkisasszony már körülbelül egy percig kint
volt a vizből, mielőtt bárki is felfedezte volna, – hogy – hogy bizonyos
tekintetben különbözik – más hölgyektől. Azt hiszem, mindenki nagyon
közel állt hozzá és a szép arcába néztek, vagy talán azt képzelték
hirtelen, hogy valami kecses, egészen uj divatu lovagló-ruhát visel,
vagy valami hasonlót. Egyszóval, egyikük se vette észre, bár oly
világosan a szemük előtt volt, mint a nap. Bizonyára a ruhától is el
volt takarva. És igy állták őt körül, ugy értvén, hogy Fred egy igen
előkelő és szeretetreméltó hölgyet mentett meg, aki itt fürdött és
valami szomszéd nyaralóhoz tartozik. Legföljebb az volt furcsa, hogy a
parton senki se várt még rá. Belekapaszkodott Fredbe és – a hogy Miss
Mabel később megjegyezte – Fred is viszont belékapaszkodott.
– Görcsöm volt – mondotta a Tengerkisasszony, arcát a Fred arcára
fektetve, mig fél szemmel Mr. Buntingre nézett. – Bizonyos, hogy görcs
volt… Még most is érzem…
– Nem látok semmit – kezdte Mrs. Bunting.
– Kérem, vigyenek be – mondotta a Tengerkisasszony, kimerülten becsukta
a szemeit, bár az arca meleg és rózsás volt. – Vigyenek be!
– Hová? – csodálkozott Fred.
– Vigyenek a házba – suttogta a Tengerkisasszony.
– Melyik házba?
Buntingné közelebb jött.
– A maguk házába – mondotta a Tengerkisasszony és ujra lehunyta a
szemeit és mintha elvesztette volna az eszméletét.
– De hát… Nem értem… – dadogott Mr. Bunting és csodálkozva nézett körül.
És ekkor látták meg. Netti, a fiatalabb Bunting-leány látta meg először.
Azt mondja, először rámutatott, mielőtt szavakat talált volna. Akkor
aztán mindnyájan meglátták! Azt hiszem, Adeline látta meg mégis
utoljára. Legalább ez felelne meg modorának.
– Mama! – kiáltott Betty, hangot adva az általános rémületnek – halfarka
van!
És ekkor a három leány és Mabel is egymásután sikitani kezdtek.
– Né! Halfark!
– De – kezdte Mrs. Bunting, ám nem tudott beszélni.
– Oh! – sohajtott Adeline és szivére tette a kezét.
És ekkor a szobaleány mondta ki a szót: »Hableány!« kiáltott és erre
mindenki utána kiáltott: »Hableány!«
Csak maga a hableány volt csöndes, érzéktelenül hajtotta hátra fejét
Fred vállaira és tehetetlenül karjaiba simult.