Amitől félni kellett, az bekövetkezett.
Távirat érkezett. A kárpáti nagy barakokat sietve ki fogják üríteni, az
ellenség megszállotta már a rahói hágót.
Hajnalban autók indulnak a határra, Arató velük fog menni.
Zsebre gyűrte a táviratot. Katalin a szobában volt, de nem kérdezett
semmit. Bánta is ő most a rahói hágót, bánta is ő az egész háborút!
Megint fülig beágyazta magát a puha ábrándiszapba, édesen és bágyadtan
sütkérezett, amellett azonban kész maradt arra, hogy az első ellenséges
érintésre mérgesen fölhorkanjon.
Az ura azonban nem akarta már bántani.
Az üvegerkélyen állott, elnézett a Dunára.
Miféle világ ez? A tavaszi levegő teli van vészharangok kongásával, egy
egész világrész fölött állandó véreső permetezik, a barakokban ötezer
csontvázzá aszott férfi fekszik és lázban égő szemmel hallgatja a
közeledő ágyúzengést, – itt pedig gondtalan urak cigarettáznak a
Dunaparton, vidám nők mutogatják nekik a lábszárukat, a szobában meg egy
asszony ül, aki az ajkát harapdálja és aki meg van róla győződve, hogy a
világ minden fájdalma nem ér föl az édes kis borzongással, amit ő most
az idegeiben érez.
Ki tud kiigazodni ebben az összevisszaságban?
Odaát, magasan a királyi vár fölött, fényes tavaszi felhők sétálnak a
menny acélkék rétjén.
Nyolc-tíz egyforma alakú felhőfoszlány, a kisebbek elől, az öregek
hátul, szelíden és illedelmesen, mint egy túlvilági leánynevelő
növendékei.
Arató elnézte őket. Úgy tetszett neki, hogy régi jó ismerősei. Egyszer
már látta őket, talán kisfiú korában. Akkor is tavasz volt a
Harkály-hegy fölött, akkor is ilyen békésen vonultak és szerényen
örvendeztek a rózsaszínű ruhájuknak.
Lehet, hogy akkor éppen iskolába mentek és a leckeórájuk most ért véget.
Lehet, hogy a felhő-iskolában harminc esztendeig tart egy óra.
Sokáig nézte a levegő leányainak tündöklő játékát és ekkor megint az
történt vele, amit a lelki ernyedés óráiban már többször is tapasztalt…
A felhők fölismerték az erkélyen álló halandóban az ő garabonciás
játszótársukat és alattomos süldőleány-gyöngédséggel fölszívták
magukhoz, a napfényes magasságokba.
A tavasz gigantikus folyamából, amely láthatatlanul áramlott végig az
égboltozaton, egy hullám átcsapott Arató lelkébe. Az egész ember
egyszerre megtelt kristálytiszta nyugalommal.
Ugyanaz a természeti erő emelte a magasba, amely a felhők vonulását
szabályozta. A felhők: az ő édes hugai.
A kuszált és kicsinyes hangzavar, amely az imént még remegésben tartotta
idegeit, eltompult, elhalkult, elhalt a mélységben.
Arató most már csak azt a grandiózus és szomorú szimfóniát hallotta,
amelyben ötezer beteg ember halálfélelme lüktetett.
Ötezer ember várta őt a barakokban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
István már ágyában feküdt. Katalin még az öltözőjében motoszkált.
Vajjon átjön-e jóéjszakát mondani?
Most megroppant odaát az ágy… Lefeküdt! Nem jön át. A hableány barlangja
elsötétedett. Hát így is jól van!
Csendesen feküdtek, de egyikük sem aludt, mindegyikük visszafojtott
lélegzettel fülelt át a szomszédszobába…
Tavaszi éjszaka volt és mégis nehéz, őszi ködök ereszkedtek le reájuk.
Novemberi szél zizegett végig a hálószobákon.
Ez a búcsú éjszakája, a fonnyadásé, az őszé, a halálé.
A mi tegnap még virágzott és illatozott Arató lelkében, az ma száraz
lombesőként hulladozott körülötte.
A múlt emlékei, a jövő reménységei, gyönyörű napok, mosolygó percek
fáradt libegéssel szállottak az árnyékos mélységbe.
Kinek fognak most már nyiladozni a harkályvári fehér orgonák? Ki fogja
etetni a pávagalambokat?
Kató türkizszínű kimonója, amelyet a reggeli szél dagasztott az oltvai
málna-bokrok közt, fonnyadt nagy virágként merült el a homályban…
A harkályvári zenélő-óra dallama, amelyet oly gyerekes áhítattal
hallgatott, egy rút díszakkorddal kettészakadt…
Tájékok, melyeket együtt láttak, könyvek, melyeket együtt olvastak,
érzések, melyeket együtt éreztek: elhervadtak, lehullottak, meghaltak…
Füstté lett a rozsdavörös Róma is, az ametisztszínű Páris, a
gyöngykagylófényű Velence, hol együtt jártak a múltban és párává lett
Athén elefántcsontsárga dicsősége, párává az arany Bizánc, a hová együtt
akartak elmenni a jövőben…
Minden eltünt az őszi árnyékban.
Az enyészet melanchóliája betöltötte az éjszakát és ránehezedett Katalin
szívére is. És egy percre fölébredt benne a forró honvágy az elmúlt nyár
után.
Egy ideig küzködött ellene, de a múlt erősebb volt, legyőzte, rabul
ejtette, magával hurcolta az asszonyt. És István egyszerre neszt hallott
a kék szobából: engedelmes kis lábak közeledtek feléje meztelen
topogással…
Gyöngyvirágszagot érzett – az asszony ott állott ágya mellett.
Megkereste az ura kezét, kissé viaskodott vele, azután hirtelen ráborult
és elkezdett keservesen sírni.
Az éjszaka és a távolság ködén keresztül egy ismerős arc világított:
Katóka régi, bájos arca. Katóka ámulva ismert önmagára és az urára. Mi
történt itt?
Arató nem szólt hozzá egy szót sem, csak szeliden magához vonta. A
nyakán egymásután szaladtak végig az asszony forró könnyei.
Bizonyos, hogy visszaveheti, ha akarja. Holnap reggel magával viszi és
nem ereszti többet maga mellől… Kató meg fogja vele osztani a
veszedelmeket és nélkülözéseket. Kolerásokat, tifuszbetegeket fog ápolni
– igen, tegye meg, hiszen azért az ő felesége…
Egy hónap múlva elfelejti azt az embert. Két hónap múlva sírva csókol
kezet az urának: köszönöm, hogy nem voltál büszke, köszönöm, hogy
megmentettél magamtól…
És három hónap múlva? Három hónap múlva Katóka olykor minden érthető ok
nélkül el fogja magát nevetni, a világért sem fogja megmondani, miért, –
de István tudni fogja, hogy most arra a furcsa, pudvás Milka százados
úrra gondol.