Tavaszszal, amint elment a hó, a pestis újra megjelent a városban.
Eleinte öt-tiz halott naponkint, később húsz-harmincz.
A püspök husvét napján fölszentelt engem papnak, hogy legyen, a ki
segítsen gyóntatni, temetni.
Én belenyugodtam, hogy pap leszek. Emőke a régi édessége, tündérképe
maradt a lelkemnek, de mit használ, ha visszatérek is, – gondoltam – én
a csatában vitézül harczoltam, de fejet nem vittem a táborba a rovók
elé. Hát ha lesz is tanum rá, hogy gyáván nem viseltem magamat, Csáth
legföljebb fölszabadít a rabságból, de se vagyont nem kapok, se
méltóságot olyat, hogy Emőkét megkérhetném. Ott hányt-vetett ember
vagyok, itt a kezemet csókolják, úrnak neveznek, csöndes, nyugalmas az
életem s remélhetem, hogy hamar püspök leszek, mert hiszen ezen a
vidéken nálamnál képzettebb ember nem akad.
Hanem a pestis! Át kell rajta jutni.
Mikor már húsznál többen haltak naponkint, nem adtuk föl többé az utolsó
kenetet, nem győztük. A paptársaink részint meghaltak, részint a hegyek
közé vonult lakossághoz mentek. Mert valami ezren ott maradtak a hegyek
között, a hova Atilla elől menekültek s nem mertek hazatérni. Utoljára
csak hárman maradtunk. A püspök már szakácsot és cselédeket tartott,
hogy a házzal ne legyen dolgunk, de még úgy se győztük.
Májusban már ötven-hatvan-hetven halottunk volt. naponkint. A csatatér
halottai megmérgezték a levegőt s a haldoklók lehelete megmérgezte a
fönnjárókat. Volt olyan ház, hogy az egész család kipusztult belőle.
Volt olyan utcza, hogy nem maradt benne két lakó.
De juniusban mégis csökkent valamit a halál ereje: szépen szállottunk
visszafelé.
Már csak ketten voltunk az öreg pappal, a jó zsoltárost is elvitte a
csoma. A halottakat a templom elé hordták. Ott adtuk föl a generális
bűnfeloldozást s onnan temettünk minden második órában.
Egy juliusi napon gazdag polgár halt meg. A püspök örömmel ujságolta,
hogy a polgár reám hagyta minden vagyonát.
– Áldassék az Úr neve, – mondotta az öreg – mennyi jót teszel te ebből!
Másnap megnéztük a hagyatékot: egy szép emeletes ház, három paripa,
tömérdek kép, szép fegyverek, bútorok és hétszáztiz arany.
A pénzt átadtam a püspöknek, hogy tegye el a szegények ládájába; a házat
és benne levő holmit meg átadtam a város birójának, hogy veresse dobra,
ha majd a pestis megszünik.
Hanem mikor a három paripát megnéztük, nekem csak megdobbant a szivem.
Sok ideig nem tudtam szóhoz jutni.
Aznap este, mikor a püspök elaludt, kimentem a házból. Mentem egyenesen
a város birójához és megzörgettem az ablakát:
– Kelj föl uram, és hozd az én házamnak a kulcsát.
Kijött félig öltözetlenül, ijedten:
– Mi történt?
– Még az éjjel Párisba kell mennem. Az öreg papokat kért és nem adtak.
Néhány noviciust hozok. Holnap délutánra itt leszek.
Bementem a szobába és magamhoz vettem a fegyverek közül egy kardot,
lándzsát és egy íjjat. A nyakamba tarsolyt akasztottam. A ruhámat
kicseréltem egy bársonyból való meggyszínű ruhával, a sarumat térdig
szíjjazható ünnepi saruval. A sarun aranysarkantyú volt. Rajta hagytam.
Sarkantyú nélkül nem lehet lovagolni.
A biró nem csodálkozott az öltözetemen: a vidék tele volt farkassal.
Kiválasztottam a legjobb paripát és czo föl sárga! köd előttem, köd
utánam!