Bolond ember az, a ki kétségbeesik. Ime én reám hány alakban tört a
halál. Hol az üstökömet ragadta meg, hol a lábamat, hol a mellemet, – s
mégis élek.
De azt máig se tudom, hogyan kerültem ki élve a pestisből. Néha azt
gondolom: a fiatal vér ereje mentett meg. Néha azt gondolom, hogy az a
kegyetlen savanyú, de erős vörös bor járta át orvosságként a testemet.
Néha meg azt gondolom, hogy a sebláz leforrázta bennem a pestis mérgét,
és így maradtam élve. Tünődjenek rajta az orvosok.
Lúpusz püspök bizonyára csodálkozott, mikor hozzá vittek. De szent ember
volt: nem dobatott ki a házából.
Tiszta fehér ágyban ébredtem föl. Fejemen, lábamon puha kötés. A szoba
levegője tömjénnel illatos. A falon szentek képei. Az ágygyal szemben
öblös kandalló, előtte bőrökkel takart alacsony karosszékek.
– Pater sanctissime, – mondottam neki, mikor először szólni tudtam –
van-e az emberiség nyelvében olyan szó, a melylyel meg lehet köszönnöm a
jóvoltodat?
– Hozzám vetődtél, tehát bizonyára az Isten küldött, – felelte az öreg.
– A többivel ne törődjél.
De látszott az arczán, hogy bámul az én latinságomon.
– Azt gondoltam, hun vagy! – szólt mosolyogva. – No, de ne
beszélgessünk. Túlestél a lázon, áldassék érte az Úr neve.
Az a sült csirke, a mit hosszú koplalás után először enni kaptam, az úgy
olvadt belém, mint a vaj. Soha életemben olyan gyönyörűséggel nem ettem.
A könnyem csorgott az evésnek üdvösségétől. A pecsenye illata nem is az
orromba ment, hanem a lelkembe s a hús, az már a számban erőmmé
változott!
Aztán bort ittam rá egy pohárral, s éreztem, hogy elértem életemnek azt
az óráját, a melynél boldogabb órám soha nem leszen.
Az öreg püspöknek valami húsz papja volt. Együtt laktak az öreggel. A
templomi ájtatosság végeztével levetették a ruhájukat: egyik főzött, a
másik söpört vagy a kertben dolgozott, a harmadik a tehenet legeltette,
vagy fát vágott. Szóval nem olyan méltóságoskodó püspökség volt az, mint
a milyenek nálunk vannak.
Hogy im fölépültem, az öreg nem győzött betelni az én tudományom
csodálatával. Mert ő bizony a papjaival együtt nem sok könyvet nyűtt el.
A világi írók közül mindössze Ovidiusz naptárát olvasta. A papjai meg
csak épen hogy olvasni tudtak. Az öreg tanította rá őket s ő szentelte
is föl papoknak.
Mikor az erőm visszatért, úgy ültem közöttük, mint Krisztus tizenkét
éves korában a papok és írástudók között. Kérdeztem őket s ők is
kérdeztek engem. Sohse tanultam egyházi tudományt, mégis többet tudtam,
mint ők. Az öreg maga volt csak tudós teológus, vele nem is mertem
vitatkozni. De neki nagy gyönyörűsége telt énbennem.
– Fiam, – mondotta – téged csakugyan az Isten küldött hozzám. Csak a
katalauni nyelvet tanuld meg, meg a misézés módját, fölszentellek és te
leszel az én utódom.
A papok kissé görbe szemmel néztek reám, de én szüntelen ismételtem,
hogy nem kivánok más lenni, csak alázatos kutya, s hogy az életem
teljesen azé, a ki kivett a halál karjaiból.
Aztán hogy fölkelhettem és az apró házi munkákban buzgólkodtam, a
káplánok is megnyugodtak. Óh én tudok alázatos lenni: a rabszolgaság
megtanítja az embert az alázatosságra. A papok hát lassankint
megszerettek. Azt se bánták már, hogy az öreg a saját szobájában hálat,
velem ministráltat, én járok vele a halottakhoz és én ülök mellette a
menyegzőkön s más ünnepeken.
– Az én fiam ez, – mondotta a népnek a püspök. – Az Isten adta nekem.
Meglássátok, hogy ebből szent ember lesz.
Hát a szent emberségből annyi meg is volt bennem, hogy nem bántottam
soha senkit, s ha valaki kedvetlenül nézett reám, annyi figyelmet
tanusítottam iránta, hogy meg kellett szeretnie. De ez csak olyan munka
volt nekem, mint az állatszelidítőnek a munkája. Lelkemben (röstelkedve
vallom meg) megvetettem azokat az embereket, a kiknek gondolata csak a
házi élet körül forog. Csupán az öreg püspököt szerettem igaz fiúi
szeretettel.
Az igazán szent ember volt.
Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága az
emberek fölött hordozza s mégis mikor vele beszélünk, látjuk, hogy ő
kegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott
plundrába, jár szakadozott ingben és félretaposott saruban, aztán ha az
ember megismeri, látja, hogy állati testben élő angyal.
Minden azon fordul, kiben mennyire fejlett a lélek.
Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas, sötét
értelmű marad: másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jóérzésű;
áldás azoknak, a kik vele, mellette élik át a földi életet.
Az én püspököm is ilyen kopott öreg angyal volt szegény. Egy hosszú,
marhaszőrből készült fekete csuhában járt. Nyáron hajadon fővel és
mezítláb, télen süvegben és csizmában.
A szobájában nem volt egyéb ékesség, csak Jézus, Mária és Szent Pál
képe. (Azok is rossz képek: Jézus meredt szemű, Mária kancsal és Szent
Pál csámpás; de a szent embernek jó az ilyen is: képzelete kijavítja a
hibákat s a hite élő alakká varázsolja a kijavított ábrázolatot.) Az
ágya festetlen nyoszolya volt, a székek gyökérből készültek. Ágynemüje
is csak úgy volt, hogy az asszonyok hordtak neki.
Az épületben volt sok szoba, de ő csak egyben lakott. A szomszéd
szobában két idős pap élt öt árva kis fiúval együtt. Valami öt szoba
üresen állt s a városon átvándorló koldusok háltak benne.
Az öreg a koldusoknak adta a templomi jövedelmeit is. Rongyos ruhájukat
ujjal cserélte föl és ellátta őket pénzzel, jó tanácscsal,
vigasztalással.
Mikor a tél beállt, az öreg összegyűjtötte a városi gyermekeket és
mindnyájan tanítottunk. A legkisebbeket az öreg tanította. Én a
legidősebbek közül tanítottam azokat, a kik papságra készültek. A latin
nyelvet tanítottam s a biblia volt a tankönyvem.
In principio creavit Deus coelum et terram. (Kezdetben teremtette Isten
az eget és a földet.) Ez volt az első leczke. Ajánlom a latin nyelv
tanítóinak, hogy ebből a bibliai fejezetből induljanak meg a tanításban.
Könnyű mondatok és szép tartalmúak.
Esténkint, mikor már az árvák lefeküdtek, összegyültünk az öreg
szobájába, a nagy kandalló elé s ott beszélgettünk.
Néha vendége is érkezett az öregnek: vagy a városból vagy vidékről.
Olyankor sütöttünk-főztünk erősen. Volt úgy, hogy a papok el voltak
foglalva s az öreg tisztogatta a répát, vagy vágta a fát, vagy forgatta
a nyársat. Vacsora után én a szentek legendáiból olvastam föl; Gád pap
szép bariton hangon zsoltárt énekelt, végül az öreg püspök történeteket
mondott az ő angolországi éleményeiről, vagy pedig a többi mondott
anekdotákat a papi életből.
És én abban a boldog jómódomban szerencsétlennek éreztem magamat.
Mert tél volt, mikorra fölkelhettem az ágyból s az erőm lassan tért
vissza. A térdem begyógyult, de nem akart hajolni. Még ha elbocsátottak
volna is, lehet-e lovagolni rossz lábbal? S még ha lehetne is lovagolni,
hogyan merészkedjék át az ember azon a sok farkas-csordán, a mely azon a
télen a vidéket elárasztotta.
[Illustration: Mintha a világ minden farkasa odagyült volna,] annyi volt
a farkas.
Mintha a világ minden farkasa odagyült volna, annyi volt a farkas. A
levegő ragadozói is hihetetlen mennyiségben kóvályogtak a magasban.
Sasok, kányák, hollók. Az ember egyebet se hallott, csak károgást.
Hallottam beszélni, hogy kezdetben a püspök el akart temetni minden
halottat.
A város jámborai ki is mentek valami ötszázan ásóval, kapával, azután
másnap visszatértek.
Az egyik százhatvanötezer halottat olvasott meg, a másik még többet s a
levegő oly irtózatosan romlott volt, hogy nem lehetett benne megmaradni.
Áldott legyen az Isten, a ki a farkast, hiénát, hollót és szelet
teremtette!
De hogyan induljak én ilyen világban útnak!
Szomorú voltam szüntelen s örültem, ha olyan munkám akadt, a mely
feledtette velem a hun képeket. Néha azonban olyan erővel rohant meg a
hazatérés vágya, hogy kész lettem volna hajadon fővel gyalog neki
indulni a világnak.
A püspök sokszor faggatott, hogy mért búsulok? Mi bajom van nála? Ha nem
tetszik a szegényes asztal, szivesen főzet többet; ha ruha kell,
szóljak; ha külön szoba kell, berendeztet egyet.
Akkor aztán elmondtam neki az Emőkével való történetemet.
Szótlanul hallgatta végig, aztán a fejét ingatva felelt:
– Különös, hogy ilyen tanult, okos ember, mint te vagy, ennyire rabja
tud lenni egy tanulatlan, oktalan leánynak. Hiszen én is voltam fiatal
ember és cselekedtem bolondságokat leányokért: másztam falat, átúsztam
folyót, álldogáltam hideg éjszakán olyan ablakok alatt, a melyek mögött
a leány vidáman hortyogott, de már az életemet nem tettem volna
tányérra, hogy odanyújtsam a leányoknak névnapi ajándékul.
Elhiszem, gondoltam, de azok között a leányok között egy se volt Emőke.
– Át kell ezen esni, mint a fogzáson, – folytatta. – Az a leány a télen
már úgyis férjhez megy s mikorra hazajutsz innen, talán már szoptat is.
Erre keserves sírásra fakadtam. Lefeküdtem a földre s átkoztam azt az
órát, a melyben a halál kieresztett a markából.
Az öreg megijedt. Szentelt vízzel mosta a halántékomat. A fejemet az
ölébe vette és vigasztalt, mint valami anya.
– Szegény fiú, – mondotta – mily nagy a te bánatod és mily nagy a te
éretlenséged! Lásd, én feleséges ember voltam és hat évig boldog
házasságban éltem. Végtelen volt a mi szeretetünk. Hanem hogy mindig
imádkoztunk, azt mondottuk: tetszőbb lenne a jó Istennek, ha én pap
lennék, ő meg apácza. És így is történt. Elváltunk egymástól: én püspök
vagyok: ő apácza. De azért szeretettel gondolunk egymásra mindennapon.
Ez a história annyira bizarrnak tetszett nekem, hogy keserüségemben is
elmosolyodtam.