Egy esős napon, a mikor nem gyakoroltunk, meglátogattam Bial táltost.
A táltosok ott sátoroztak Atilla palotái mögött. Rudakra tűzött
lókoponyák jelezték minden sátor előtt, hogy ott pap lakik. S
valamennyinek a bejárata előtt egy kicsiny négyszögletes kőoltár állott,
a melyen tüzecske füstölgött.
Legdiszesebb sátora volt az öreg vak Kámának, a ki még Balambér idejében
kezdte a paposkodást s bölcs ember volt. Fontos ügyekben ott lehetett
látni mindig a főurak között. Ritkás ősz szakálla melle közepéig ért, s
vékony hosszú bajusza balfelől araszosan kinyult, jobbfelől meg
többnyire lelógott. Annak a papnak az a híre volt, hogy belelát a
jövendőbe, de nem szabad mindent megmondania, mert ahány igét elárul a
jövőből, annyi napot veszít abból a száz esztendőből, a mely neki életül
ki van mérve ezen a világon.
A sátort csupa fehér lóbőr takarta, ámbátor valamennyi táltosnak olyan
sátora volt, csakhogy az övé terebélyes, árnyék-ernyőkkel felszerelt.
Sok gyermek nyüzsögte körül. Azok mind az ő unokái voltak. Vidám
lármájukat a vak ember napestig hallgatta.
A papi sátorok körben álltak egy nagy kerek tér körül. Minden papnak
megvoltak a maga hívei, mert minden papnak megvolt a maga külön ereje.
Az öreg _Káma_ volt a főpap és főlátó, viharcsillapító, seregáldó.
Kezének rátevésével életre tudta kelteni a fölakasztottakat. A vihar
megszünt, ha bűvös botját fölkavarintotta az ég felé.
Az öreg _Iddár_ volt az áldozó. Nagyfejű, vállas, hetven éves ember. A
hangja dörgő, a tekintete olyan erejű, hogy a levegőben megállította az
ellenség nyilait, úgy, hogy a nyilak ártalom nélkül estek le a földre.
A fiatal _Zobogány_ volt a főimádkozó és énekes. Hangja erős, mint a
kürtszó, s éneke velőkig ható, bűvölő erejű. Azt beszélték róla, hogy
van egy imádsága, a melylyel eltompítja az ellenség fegyvereit, s ólommá
változtatja az aczélt is.
_Bogár_ táltos (kövér, víg, szőke ember) volt a tűz papja és a népnek
iródeákja. Ha levél kellett ide vagy oda, ő rótta föl a buta hun
betűket. Persze jól megfizették. Arról nem hallottam semmi csudásat.
Mindössze azt mondták, hogy a tüzes követ a markába veszi. Azt én is
megteszem, s minden keleti bűvész megteszi.
_Györhe_ táltos igézéseket, szemveréseket gyógyított. A közrendű hunok
temetésén ő volt a sirató, lakadalmakon a szerencsekérő. Áldozásoknál ő
metszette ki az állat nyelvét, s tartotta kanálban, míg a főpap átvette.
_Bucsa_ táltos gyógyította a szembajokat. Áldozásoknál ő vágta le az
állat fejét, s tűzte póznára, hogy a rossz szellemek elijedjenek.
_Bial_ táltos a csonttörések összeragasztásában volt mester.
Áldozásoknál ő fogta föl az állat vérét, s öntötte az oltár alatt lévő
üregbe a Gonosznak.
_Sármánd_, a nehéznyavalyát gyógyította sikeresen. Szent tánczos volt,
fegyverbűvölő, ellenségátkozó. Ha a csecsemőre vizet csöppentett, teste
sérthetetlenné vált a harczokban.
_Damonogh_ a szüléseknél imádkozott, különösen az idegenbemenő
embereknek áldotta meg a nyilait. A szeretőknek tanácsot adott. A
forgószelet kézlengetéssel elűzte. Az átkokat vissza tudta ordítani az
átkozódókra.
_Vitos_ táltos, ájtatos, pupos, vén ember, a lovak és más háziállatok
betegségére olvasott rá, s adott orvosságot. Volt neki szere, amelylyel
ha bekenték a ló száját, a harcban leharapta az ellenséget a lováról és
eltiporta.
Szóval mind tudott valamit, a miből megélt. Legtöbbet mégis, azt
gondolom, az amuletek eladásából szereztek. Nem volt hun, akinek valami
ne lógott volna a nyakában, persze a köntös alatt. Még a ma született
kis gyermeknek is, mihelyt megfürösztötték, piros fonalat kötöttek a
kezecskéjére, hogy a rossz szellem ne árthasson neki.
Én persze csak nevettem azt a vallást. A keresztény vallásban is több a
külsőség, mint a mennyire értelmes embernek szüksége van, hát még a
pogány vallásban! Ámbár a külsőségben voltaképpen egy a pogány vallás a
kereszténynyel: csakúgy oltárnál áldoznak, csakolyan hosszú ruhában
járnak a papok, csakúgy mondják, hogy: könyörögjünk! imádkozzunk! az
imádság csakúgy magunkra mondott jókivánságok halmaza, mint a
pogányságban, – s a papok itt is, ott is kövérek.
Bial táltos otthon volt. Sátorának szélesre bocsátott ernyője alatt ült
Zobogány főpappal. Előttük asztalka, s azon tök-kulacs, meg két ezüst
pohár.
Megálltam szerényen tőlök öt lépésnyire, s vártam, hogy megszólítsanak.
– Te vagy-e, Zéta! – kiáltott rám vigan a táltos.
– Én vagyok uram, – feleltem. – Eljöttem hozzád, hogy mégegyszer
megköszönjem szives fáradozásodat.
– No ez szép. Dehát ne állj ott az esőben. Kerülj beljebb! Hé, gyerekek,
– kiáltott be a sátorba, – hozzatok ki párnát.
Szabadkoztam, hogy nem vagyok rá méltó, de le kellett ülnöm.
Zobogány, noha nagy úr volt, tiz-tizenöt rab ura, nem csekély
bámulatomra szivesen nézett reám.
– Hallottam már rólad, – mondotta. – Téged Priszkosz küldött ide és
tudós ember vagy. Persze körösztény vagy, mint a görögök mindnyájan.
– Meg vagyok keresztelve, – feleltem – de nem tartozom semmiféle vallási
osztályba se.
– Hogyan lehet az?
– Könnyen. Ahogy két fűszál nincs egyforma, két embernek a vallása se
lehet egyforma. Én a keresztény vallásból csak azt fogadom el, a mit
Jézus mondott, meg az ő tanítványai.
– Az nagy és szent ember volt, – mondotta Zobogány sóhajtva. – Hallottam
felőle és nem aludtam miatta egynehányszor. De lehetetlen az embernek
úgy élnie, ahogy ő kivánta.
Zobogány sovány és lógó bajuszú ember volt. Körülbelül harminczöt éves,
álmodozó, lassú mozgású. Fia volt különben az öreg Kámának.
– E szerint – mondottam, – már itt is jártak hittérítők?
– Mindig van itt egy-kettő, – felelte Zobogány. – De nem sokra jutnak.
Mihelyt a hun azt hallja, hogy az ember ne harczoljon, hátat fordít
nekik.
Bial nevetett:
– Egyetlen egy hunt se térítettek meg soha. Csak a szegény idegen
rabszolgák, azok keresztelkednek meg.
– És – kérdeztem alázatosan, – tisztelt pap uraim, szabad volna-e
tudnom, hogy nektek mi a véleményetek a harczról?
Egy hun asszony lépett elénk. Nyolcz éves fiúgyermeket hozott a hátán.
Bial táltost kereste. A gyermek lábára rálépett a ló.
A sátorból padot hoztak ki, s ráfektették a fiút. Nem jajgatott.
Tapasztalásból tudtam, hogy a csonttörés nem fáj az első napon.
Míg Bial táltos azzal foglalkozott, Zobogány beszélgetett velem.
– Hogy mink minek ítéljük a harczot? Szükséges az, öcsém. Nem mondom,
hogy jó, de nem lehetünk meg nélküle. Ha a keresztény vallást
elfogadjuk, bele kell szórnunk a Tiszába minden fegyverünket. A ki
minket megüt jobbról, tartani kell a balfelünket. A ki nekünk árt, annak
használnunk kell. Ez ma még képtelenség. Ha Atilla ma eloltaná a hun
isten oltári tüzét, s keresztet tüzne a helyére, s megesküdne, hogy a
biblia szerint él, holnap eltörülnék a hun népet a föld szinéről. És ki
szúrná az első kardot Atilla szivébe? A római pápa!
És ezt olyan hidegen mondotta, mintha csak zabról beszéltünk volna.
– De gondoljuk el, – feleltem – hogy az egész világ elfogadja a
keresztény vallást és nem harczol többé.
– Lehetetlen!
– Nem tartom lehetetlennek, – bocsáss meg uram, nem azért mondom ezt,
hogy feleseljek veled, hanem csak, hogy az igazságot megtaláljuk.
– Szeretem, ha beszélsz. Csak bátran. Én meg nem haragszom, akármit
mondasz is.
– Csak azt óhajtom mondani, hogy ha egyes emberek meglehetnek verekedés
nélkül, meglehetnek nemzetek is. Mert a nemzet is egyes emberek
sokasága.
– De az emberiség a gyermekkorát éli. Olyan gyermeket még nem láttál, a
ki nem verekedik.
Erre nem tudtam felelni.
A táltos elmosolyodott.
– Az ember nem más, mint állati testben fejlődő istenke. Így mondom
_istenke_, mert nem találok rá más szót. Az ember lelke ép úgy csirából
fejlődik, mint a növény, de egy test nem elég arra, hogy megérjen benne,
sok testben kell élnünk.
– Nem értem uram, bocsáss meg.
– Mielőtt ember voltál volna, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál
légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, szóval minden.
– De ez nem bizonyos.
– Nem, de lehető… Nem is lehet másképen. Nem érzed-e magadban hol az
egyik állatot, hol a másikat?
– Nem én, uram.
– Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók?
– Ismerek.
– Nem ismersz-e olyanokat, a kik gyüjtenek, mint a hörcsök, a kik
vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra
alkalmasak, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kigyó? Ez nem egyéb,
mint megtartott tulajdonság az előbbi állapotból.
– De mire volna ez jó uram, a léleknek ez a vándorlása?
– Arra, hogy a lélek sok erőt és sok jó tulajdonságot szedjen össze. Egy
emberélet erre nem elég.
– És aztán ha emberek is voltunk?
– Bizonyosan megint tökéletesebb állapotba jutunk. Semmi esetre se
olyanba, mint a keresztények hiszik, hogy beülünk egy szép, fényes,
tiszta helyre és az angyalok muzsikáját hallgatjuk, énekelünk,
imádkozunk, szent semmittevésben töltjük az örökkévalóságot. Az ember
lelki természe nem olyan. Mozog, alkot folyton a Teremtő is. Ez az élet.
Az embernek a halála után is mozognia, alkotnia, küzdenie kell, csakhogy
más helyen, más ütközők között. Értelmünk egyre finomabb lesz, szívünk
jobb, cselekedeteink, törekvéseink nemesebbek lesznek.
– De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat
gyüjtöttem például tücsökkoromban.
– Azt nem is akarja a Teremtő. Elég, ha a lelkedben megvan a szerzemény.
Nem látsz-e például olyan embereket, a kik már gyermekkorukban hajlandók
valamire? Például a zenére, költésre, faragásra. Az a gyermek nem tudja,
hogy honnan termett benne az az ügyesség, az a hajlandóság? Hát bizony
csak onnan, hogy néhányszor már ember is volt és ugyanazt gyakorolta
már.
– Hallottalak uram elégszer papolni, de nem így.
A táltos vállat vont:
– Azt hiszed, hogy mindezt értené a nép? Hiszen te sem érted, pedig te
tanult ember vagy. Majd évezredek mulva. A népnek ma még bűvölés kell és
jelek, a miket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nincs bennetek
fölnyilva.
Félbe kellett hagynunk a beszélgetést, mert Bial táltos föltette a bűvös
süveget, s áhitatosan pislogva, ráimádkozott egy könyvből a gyermekre,
hogy a gyógyulás sikeres legyen.