Legtöbbet Dsidsia volt nálam. Ült az ágyam mellett, és leste, mit
kivánok. Beszélt, csicsergett, akár hallgattam, akár nem. Mikor aztán
mennie kellett, megsimogatta a kezemet, és úgy ment el.
Szinte örült, hogy beteg vagyok.
Egy napon azt mondtam neki:
– Nem tudom, mi a bajom, de borzasztó szomjas vagyok. Tégy a vizembe egy
marok havat.
– Havat? – kérdezte elbámulva. – Hol szerezzek én havat?
– Hát nincs odaki?
– Odaki? Nem tudod-e, hogy tavasz van?
Annyi idő telt el, hogy feküdtem!
De alig is vártam, hogy kimehessek.
A világ zöld volt már. Az udvaron kislibák legeltek. Az égboltozat kék
volt. A levegőben fecskék kerengtek csoportosan. A boglya mellett néhány
pitypang sárgállott a fű között.
Oda vezettettem magamat. A tollas ördög mellém ült, és együtt
sütkéreztünk a napfényben.
Csudálatos tüze az égnek a nap. Fűti a világot és világosít. Fényében
erő van. Az élteti az erdőt, a mezőt, az embert.
És akkor ahogy rám sütött, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és ő
fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel
oszlok bele az örök álmodásba.
Az én táltosom utoljára látogatott meg azon a napon. Levette a kérget a
karomról, és elégedetten simogatta hosszú, deres, sárga szakállát.
– No, – mondotta – tudnak-e ilyet a körösztény papok?
– Jó Bial, – feleltem hálásan – engedd meg, hogy beteg kezemnek első
mozdulata egy kézszorítás legyen. Tudom, hogy én rab vagyok, te meg úr
vagy, s hogy nem illő ez a kivánságom, de emberek vagyunk.
– Jó, jó, – mondotta a kezét nyujtva. – Te okos ember vagy. Ha
fölszabadulsz, gyere el hozzám: olyan táltost nevelek belőled, hogy még
esőt is tudsz idézni.
– Ha fölszabadulok, – feleltem – az első arany, a mely kezembe jut, a
tiéd lesz.
– Én meg, – mondotta – neked adom feleségül a lányomat.
Lemosta a kezemről a földet. A fejemet is megnézte még egyszer, aztán
megsimította az arczomat.
– Csak feküdj a napon! – szólt utolsó tanácsul. – A nap kiszívja a
betegséget. Máskor is, ha beteg vagy, csak hivass engem. A kire én
ráimádkozok, az mind meggyógyul, ha az Isten is akarja. Mert az én apám
hires orvos volt. Atilla most is annak a poharából iszik. De nem is fog
rajta semmi ártalom.
Később aztán járkálni is próbáltam. Persze csak bóczorogtam az udvaron.
Csáthné két rend nyári ruhát adott: gyolcsból valót. Az nagy öröm volt
nekem. Hegyesre pödörtem immáron jól megnőtt bajuszomat és a palota elé
ültem.
Csáth egyszer meglát, szól, hogy menjek föl a szobájába.
– No, – gondoltam – kár volt még mutatkozni. Ha megint megharagszik,
aligha ragaszt engem össze többé Bial táltos uram!
Hát Csáth zordul is fogadott.
– Folytassuk, – mondotta – a beszélgetést. Hát miért tettél engem
bolonddá?
Az asszony meg az apja ott ült a szobában. Emőke is átlebbent a másik
szobából, és az ajtófélfának támaszkodott.
És nézett rám aggodalmasan.
– Uram, – feleltem – lágyuljon meg a haragod irántam: nem vagyok talán
annyira kormos, mint a milyennek látszom. Én, hogy a gazdámmal itt
voltam, megszerettem a hun életet. Egy napon Szabad-Göröggel
találkoztunk, a ki aranylánczoktól terhelten ékes hun ruhában jött
elénk. Elmondta, hogy ő rab volt, de csatába ment a kazarokhoz az
urával, s most a volt rab egy asztalnál eszik azzal, a kinek szolgált.
– Ez igaz, – felelte Csáth jóindulattal. – Hát ezt akartad utána
csinálni?
– Ezt.
Emőke arcza kiderült. Tekintete meleg sugárral állt az arczomon. Óh, de
szerettem volna tudni: mi volt akkor a gondolata?
Csáth pislogott:
– De hiszen Priszkosz fölszabadított téged, és előkelő állásra nevelt!
– Nem biztam az udvarban. Ott nők kormányoznak. Itt férfiak. Láttalak
téged uram, és kinéztem az arczodból, hogy te jó ember vagy, uram.
Gondoltam: beállok hozzád rabnak, s mihelyt háború lesz, melletted
harczolok.
Csáth föl és alá járt a szobában.
– Ez derék, – szólott előttem megállva. – Ezt kellett volna rögtön
mondanod, nem pedig alakoskodni! Most már nem adlak vissza Priszkosznak.
Bizony nem engedem, hogy téntát nyalj többé! De ezt egyenesen is
megmondhattad volna.
– Féltem uram, hogy visszafordítasz.
– Hát jól van. Rab maradsz, mert rabbá vetetted magadat, s nem volna
értelme annak, hogy előbb szabadulj, mintsem hogy megérdemled. De mivel
derék ember vagy, legelőször is visszakapod a pénzedet. Asszony, – szólt
a feleségének – add vissza ennek a fiúnak az erszényét.
– Kérlek uram, – feleltem – légy olyan kegyes, tartsd magadnál. Én venni
nem akarok semmit, nincs is szükségem semmire, csak a ti kegyelmes
jóindulatotokra. Legfeljebb egy arany kellene belőle, hogy
megajándékozzam Bial táltost.
– Retek neki, nem arany! – rikkantotta az asszony. – Majd bizony! Kapott
egy bornyut, a miért gyógyított. Elég az neki.
Az az asszony mostoha anyja volt Emőkének. Azt hiszem, Csáth jobban félt
tőle, mint Atillától.
Aznaptól kezdve kijártam minden délelőtt a 14–15 éves gyermekek közé
nyilazni, lándsát dobni és lovagolni.
Persze csak azt gyakoroltam, a mit az egészséges karommal lehetett.
Voltak ott tanítók, a kik mindent megmutattak az ijjhur-sodrásról a
lovon való megfordulásig. De különösen a kürtjeleket kellett jól
ismerni. Minden mozdulatra, minden harczi cselekedetre volt kürtjel. Azt
a hunok gyermekkoruktól hallották, hát könnyű volt ismerniök, de énnekem
mindaz új volt. Föl kellett jegyeznem, s otthon is tanultam.
Legnehezebb volt azonban a lovaglás. Én jól tudtam lovagolni:
Konstantinápoly szemetes utczáin többnyire lovon jártunk, de azok a vad
rohamok, a miket a hunoknál kellett csinálnom, mindig nyaktöréssel
fenyegettek.
A roham mindig sűrű csapatban indult, s tova-tovább kiszélesedett a raj,
mint a legyező. Az ellenség többnyire egy nyirfa liget volt, a melyet
arra a czélra ültettek oda. A ligetnél ki kellett lőni a nyilakat, s a
kürtszóra hirtelen megfordulni és visszavágtatni.
A csataviselt emberek magyarázták aztán, hogy a rohamot és visszafutást
az igazi harczban néha háromszor is meg kell cselekedni. Az ellenség
olyankor utána merészkedik a hunoknak. Akkor hirtelen meg kell fordulni
és új nyilat kell lőni, azután szembe rugaszkodni a nyilaktól megzavart
ellenségnek, és mikor már elértük őket, lándsát dobni rájok. A többi
aztán kard, csákány, fokos, árkány és buzogány dolga.