Negyedóra mulva kilépett Csáth. Már akkor ott áll a lova fölnyergelten.
– Még egy lovat, – mondotta a lovásznak. – A Füst itthon van-e?
– Nincs uram, – felelte az, – kivitték a legelőre.
– Hát akkor az öreg Balkánt.
– Nyergesen?
– Nem.
Elővezették a másik lovat. Csáth intett, hogy üljek föl. Azzal
megindult. Én utána.
Végigmentünk a hosszú utczán. Mindenfelől köszöntek neki. Ő csak a kezét
emelgette a süvegéhez.
Egyszer aztán hátrakiált:
– Zéta!
Melléje siettem.
– Jártál te az uraddal a császári palotába?
– Sokszor, uram.
– Beszélj valamit róla, hogy miféle emberek azok?
– Úgy tudom, uram: voltál ott követségben. Ezelőtt három évvel voltál
ott, mikor hatezer font aranyat vettetek a császáron.
– Jól tudod. De lásd, a követeknek a szebbik arczukat mutatják. Úgy
öltik magukra a becsületességet, mint az ünnepi ruhát. Én a hétköznapi
pofájokról szeretnék valamit hallani.
Elmondtam neki, hogy Theodoziusz gyönge, gyámoltalan ember: helyette a
nénje kormányoz, a nénje meg egynéhány tanácsosra hallgat. Már láttam,
hogy társalkodóképpen járat maga mellett.
A beszélgetés szünetében aztán így szóltam:
– Engedd meg, uram, hogy valamit mondjak, a mi nem a beszédünkhöz
tartozik. Mikor kijöttem tőled, uram, a cseléded figyelmeztetett, hogy
nem köszönök. Hát én ezért bocsánatot kérek tőled, uram. Nem tudtam a
szokást. Nálunk a rabszolga nem szólhat, csak ha az ura kérdezi.
– Nem baj, – felelte röviden.
Kiérkeztünk a méneshez. Ott egy alacsony deres paripát választatott ki.
Az volt a Füst. Azon kellett járnom. Mert Csáth nem tartotta illőnek,
hogy a szolgája olyan magasan üljön, mint ő.