Reggel az a veszett lárma ébresztett föl, a mit csak a barbárok
városában hallhat az ember. Tülkölés, ostordurrogás, disznóröfögés,
tehénbőgés, emberi hujjogás.
Az emberek is a nappal kelnek. Megmozdul a város. Lovasok robognak elő.
Itatnak a kútnál. Asszonyok futnak borzasan a disznó után. Cselédek
nyujtózkodnak a paloták előtt. A harmatos fákon veréb csiripel. A fecske
apró köröket csapva kezdi a légyvadászatot.
A szénában alkalmas jó vaczkom volt. Más szolgák is aludtak ottan, de
nem háborgatott csak egynehány szúnyog.
Letisztogattam magamról a szénaszálakat. A sarumat, a mennyire lehetett,
leveregettem a portól. Elkedvetlenedve láttam, hogy oldalt meghasadt. A
rabszolgák mind mezitláb járnak. Ilyen szép sarut, mint az enyém, erre
nem is látni. Ha lepusztul a lábamról, vajjon mezitláb kell-e járnom
Emőke előtt?
Megmosdottam. A hajamat is elrendeztem, a hogyan lehetett. Aztán a
kapuba álltam. Gondoltam: ha a gazda fölkel, hivatni fog.
Hát csakugyan: egy óra mulva szólítanak a szolgák, hogy menjek be.
A család az emeleti verandán ült. Tejet ettek. A gazda ült az asztalfőn.
Emőke a két gyermek mellett. Ott volt Dsidsia is.
Mindezt egy pillantással láttam, mikor beléptem. Meghajoltam. Az ajtó
mellett maradtam, és lesütöttem a szememet, mint rabnak illik az ura
előtt.
– Mi van a kezedben? – kérdezte Csáth.
– A pénzem, – feleltem előre lépve.
És odanyujtottam neki.
– Aranyak, – mondotta elbámulva. – Hát ilyen gazdag vagy te!?
– Priszkosz megengedte, hogy ezt a szót is ösmerjem: _enyém_. Itt tudom,
más a szokás.
– Apám, – szólt Emőke hevesen. – Ezt a pénzt Rika nagyasszony adta ennek
a görögnek.
– Bánom is én, – felelte Csáth. – Rabnak nem jó, ha pénze van.
– A mi a rabé, az a gazdájáé, – szólt az anya is.
Láttam Emőke arczán, hogy bántja az apja kapzsisága.
Visszavonultam az ajtó mellé.
– Gondolkoztam azon, a mit mondtál, – kezdte a gazda. – Hát a rómaiaknál
szoktak tanítót tartani a gyerekek mellett?
Illedelem szerint igennel vagy nemmel kellett volna felelnem, de mit
illedelmeskedjék én az ilyen barbárral szemben, a ki lóhust eszik és
elzsebeli a szegény rab erszénykéjét!
– Az ember csak neveléssel válik emberré, – feleltem a tekintetemet
fölemelve. – A két kis gyermek eszesnek látszik.
– Dehát mi az isten fekete csudájára akarod tanítani őket?
– Először is betükre uram. A betü a kulcsa a szellemi kincstárnak.
– Hm. Tán írni akarod tanítani?
– Írni és olvasni, ha parancsolod, uram.
– Bolond vagy te legény! Hát nem látod, hogy én gazdag ember vagyok.
Annyi íródeákot fogadok, a mennyit akarok. Hát minek tudjak én írni,
vagy a fiam?
Hogy ezt boszusan és meggyőződéssel mondta, nem mertem ellenkezni.
– Hát akkor a matematikára.
– Mi az isten fekete csudája az?
– A számolás tudománya, uram.
– Hát az mirevaló? Én sohse olvastam meg a barmaimat, mégis meglátom, ha
egy lovam vagy egy tehenem hiányzik. Az aprójószág hol több, hol
kevesebb. Mit számolgassuk? Arra való a kulcsár: tartsa észben az! Hát
még mit akarsz tanítani?
– Geografiát, históriát, filozófiát… rebegtem aggodalmasan.
– Ne beszélj énvelem görögül. Hunul beszélj.
– A geografia a földnek ismerete uram. Az embernek tudnia kell az
országokat, hegyeket, vizeket; hol milyen nép lakik; milyenek a városok;
merre vannak bányák, püspökségek, hegyi átjárók, várak; hol milyen ipar
divik stb.
– Hát az jó tudomány, – mondotta elgondolkozva, – hanem ez se való
gyereknek. Ez csak a királynak való. A király odaviszi a népét, a hova ő
akarja. A fő az, hogy a nép füves helyen legyen. Hát még mi van?
– A história, vagyis történelem. Az arról szól, hogy a kik előttünk
éltek, miféle emberek voltak; kik voltak a királyok és vezérek? Miféle
küzdelmeik voltak? Hogyan fejlődött századról századra az emberiség?
Csáth a fejét rázta.
– Ez a regösök dolga, – mondotta – meg a hegedősöké. A fiaim nem
szorultak arra, hogy ezt tanulják. Ha éppen effélék hallgatására van
kedvök, hivatnak regöst, hegedőst, elmondatják. Hát még mi van?
Már elfűtött a meleg.
– A filozófia, vagyis a bölcsesség tudománya, – mondottam búsan. – A hét
görög bölcs élete és tanitásai. Különösen Arisztotelesz, Epiktetosz,
Plátó és Szokratesz.
– Vigye el őket a görög ördög, – felelte Csáth, a kezével legyintve. –
Én nem tanultam könyves bölcsességet, mégis okos ember vagyok. A fiaim
se lesznek alábbvalók.
Nem mertem többet szólani. Szinte elbágyadtam a kétségbeeséstől, hogy a
ház belsejében nem adnak foglalkozást.
A házat a tej illata töltötte be. Emőke rám se nézett. Szomorú voltam.
– Hát, – mondotta Csáth, – majd meglátjuk, mire használhatlak. Egyelőre
az lesz a dolgod, hogy velem jársz.
Megkönnyebbülten lélekzettem. Hát mégse löknek a lovak mellé! Egy
pillanat alatt átértettem, hogy Csáth mégis csak különbnek tart a
többinél.
– Elmehetsz, – mondotta.
Meghajoltam és kimentem.
Az egyik szolgáló, egy vén horgasorru leány, a ki fölszolgált, utólért a
folyosón. Meglökött és azt mondta:
– Neveletlen!
– Miért? – kérdeztem elbámulva.
– Bejösz: nem köszönsz. Kimégy: nem köszönsz. Csudálom, hogy az úr pofon
nem törült.
Azzal otthagyott.