Másnap korán keltünk, hogy a fővezérnek átadhassuk az ajándékot. Mig az
uram öltözködött, nekem kellett kikeresnem a ládák közül az edényeket.
Aranyból készült remekek voltak azok: öt serleg, két tál és öt tányér. A
serlegeken ki volt domborítva Nagy Sándor vadászata. Ha az öt serleget
egyszerre forgatták, a vadászat megelevenedett: aranyemberek vadászata
aranyerdőben, aranyvadakra!
A tálakat is művészi rajzok ékesítették: egyiken Ádám és Éva volt;
másikon a vízözön. A tányérok közepére már nem emlékezem.
Valamennyit egy díszes czédrusfa-ládába raktam, különféle selyemkelme
közé, s a kulcsot átadtam a gazdámnak.
Mikor a nap fölkelt, már ott ácsorogtunk az urammal, Rusztikioszszal és
három szolgával a fővezér kapuja előtt. De a kapu még zárva volt. Este
bizonyára sokáig fennvoltak. A zene csak éjfél után hallgatott el. Emőke
bizonyosan tánczolt. Vajjon kivel tánczolt?
Csáthék házának ablakát sűrű fehér kárpit takarja. A nap odasüt. De jobb
is, ha nem jön elő az a leány!
Amint ott várakozunk, egy lobogós ingujjú, czifra fegyverzetű
javakorabeli hun lépked felénk. A nyakában és mellén aranylánczok, mint
minden gazdag hunnak. A fején magas fekete posztósüveg. Mellette
darutoll. Bajusza mint a villás ökör szarva. Haja a füle körül
borotvált. Az is hun szokás. Az oldalán türkiszszel kirakott görbe kard.
Az is a gazdag hunok fegyvere.
És szól a hun a gazdámnak üdvözlést bólintva, görögül:
– Khaire! (Üdvözöllek.)
– Khaire! – feleli a gazdám ámulva. – Ki vagy te, a ki hazám nyelvén
üdvözölsz engem? Hogyan kerülsz te ide? S mért váltál hunná?
Mert sokféle nép volt abban a városban, csak görög ritkásan. Ha volt is
köztük itt-ott, borzas hajáról és rongyos ruhájáról egyszerre meg
lehetett ismerni, hogy rabszolga.
De ez hun úr volt; csörgött rajta az arany.
Megállt és elmosolyodott:
– Mért kérdezed mindezt?
– Azért – feleli a gazdám, – mert te görögül köszöntesz engem. Holott ha
hun ember volnál, hun nyelven köszöntenél.
– Hát én hun vagyok, – feleli az ember a bajuszát megtapintva. De az is
igaz, hogy görögül születtem. A nevem most Szabad-Görög, mivelhogy
Görögnek neveztek rabszolga-koromban.
És könnyedén sóhajtott:
– Bizony atyámfia, görbe az útja némelyik életnek, és az ember nem
tudja, hova jut öregségére?
Aztán elmondta, hogy kereskedő volt Isztriában, és hogy gazdagságban
élt. De a hunok oda is betörtek és a vagyonát elrabolták, őt magát
lánczra verték. Ő aztán a fővezér házához került, mert a gazdag
embereket a főurak maguknak tartják meg. Sokféle okból. Az egyik az,
hogy gazdag embernek bizonyára gazdag a rokonsága is: nagy váltságdíjat
fizetnek. Ha aztán a rokonság nem jelentkezik, az urból vált szolga
tartása akkor se vész kárba: sokkal finomabb, figyelmesebb szolga, mint
a paraszti. A háznak úri tekintete, kelleme, pompája művelt
rabszolgákkal gyarapodik.
– Hogyisne, – kiáltott föl Priszkosz, – a műveltség van idehurczolva és
lánczrakötve. A czivilizáczió szolgája itten a barbárságnak!
– Engem bizony, – folytatta a görög hun, – nem váltott ki a rokonságom,
hanem kiváltott maga a jó Isten. A gazdám megengedte, hogy vele menjek a
kazár háborúba. Ott vitézül küzdöttem, és nagy zsákmányt nyertem. Azzal
a zsákmánynyal váltottam ki magamat. Azután hun nőt vettem feleségül.
Gyermekeim is vannak. A fővezérrel egy-asztalnál élek. Azelőtt úgy
szólítgatott, hogy «Te marha!» – most meg azt mondja: «Pajtás!»
Jóbarátom. Nem egyszer gondolom, hogy hála legyen az Istennek, hogy
Isztriában olyan szerencsétlenül jártam!
– Nem értem, – mondotta Priszkosz a fejét rázva. – Ha már egyszer szabad
ember lettél, szabad lett volna hazatérned is.
– Bátran.
– Miért maradtál akkor a barbárok között?
– Barbárok? Csak ti mondjátok őket barbároknak. Jobb nép ez
valamennyinél. Mert a mikor háború nincsen, itt mindenki zavartalanul él
a házában, vagyonában. Azt cselekszem, a mit akarok. Adót nem fizetek.
Hozzám nem tolakodik be semmiféle állami hivatalnok, törvényszolga,
végrehajtó és kliens. De ha háború van is, nálunk nem vetik úgy oda az
emberek életét, mint a rómaiaknál. A ti birodalma tokban mindig folyik a
vér. Ha nem hadak ellen küzdötök, a rablókkal bajoskodtok; s ha rablók
se bolygatnak, bolygatnak az állam gazságai. A római birodalomban a
hatalmasnak és a gazdagnak minden szabad. Az igazságot pénzért
szolgáltatják, s a végtelenig nyúló perekben az ügyvéd meg a biró
kizsarolja a feleket.
Priszkosz védte a rómaiakat, a mire aztán a hun bólogatott:
– Hát jó: legyen a te szavad szerint, de azért az mégis igaz, hogy a hol
a fejedelem nem ember, ott a nép sorsa szomorú.
Kedves beszédű és nyájas tekintetű ember volt. Mikor elvált tőlünk,
velem is kezet fogott.
A kaput ekközben egy szolga kinyitotta, s azt mondta, hogy a fővezér
éppen kijönni készül. Hát nem is mentünk föl, csak az udvaron vártuk
meg.
Kisvártatva elővezették a lovát, s ő kilépett a házból. Akkor láttuk,
hogy alacsony termetű és görbelábú ember. A hunok többnyire kis emberek
és lőcslábúak. Csak lovon fenségesek. Gyalog úgy járnak, mint a
vizimadarak.
Valamennyien meghajoltunk. Priszkosz előre lépett és elmondta, hogy a
kelet-római követ itt van; üdvözletét küldi, s ebben a czédrusfa ládában
a császár ajándékát. Egyúttal helynek és időnek a meghatározását kéri,
hogy hol lehetne beszélgetniök?
– Hol? Hát ha olyan nagyon fontos a beszéd, akár mindgyárt is, őnála, –
felelte a fővezér. Csak eredjetek előre, magam is mindgyárt odaléptetek.
No, gondoltam, ezek nem czerimóniáznak úgy, mint a mi előkelőink.
A fővezér meg se nézte az ajándékokat, csak fölküldte a feleségének, mi
pedig elsiettünk, hogy Maksziminosznak ideje legyen az ünnepi tógát
fölrántania.
Debizony nem ránthatta föl az a tógát: nyomunkban ott termett a fővezér
is, és barátságos jóreggelt kiáltott.
Maksziminosz valami üdvözlőbeszédet akart elmondani, de a fővezér rögtön
lenyomta a székre és csak ülve engedte szólani. De úgy se soká. Mikor
látta, hogy az ő dicséretének fon koszorút, közbevágott:
– Sohse fáraszd magadat jó ember. Én úgy is tudom, hogy ki vagyok, mit
érek.
Aztán minthacsak családtag volna, elbeszélgette, hogy micsoda nagy
győzelmet aratott Keleten, s hogy az örömbe egy kis szomorúság is
vegyült: Aladár királyfi leesett egy ütközetben a lováról és eltörte a
karját.
Maksziminosz végre megtalálta a kellő hangot. Egyszerű és bizalmas
szavakkal mondta el, hogy a császár szeretne örökös békét kötni, de így
apró követségek ide-oda küldözgetésével nem lehetséges. Az lenne jó, ha
a fővezér úr maga jönne el. A czédrusfa-ládába zárt kincsek csak
mutatványok abból, a mi Konstantinápolyban vár a fővezér úrra.
A hun méltóság gondolkodásba mélyedt, azután a fejét rázta.
– Nem lehet az, uraim.
– De uram, – fujta tovább a tüzet Maksziminosz – a te szavad nem üres
fecsegés, mint a követeké. Ha te eljönnél hozzánk, örök szövetséget
lehetne pecsételnie a két birodalomnak. Ez aztán nemcsak a két nemzetnek
válnék javára, hanem a te kedves családodnak is. A császár holtodiglan
barátod maradna, s az aranyalmafáról hullna az unokáidnak is.
– Nem lehet, – ismételte a fővezér. – Mert ha én oda mennék is, csak az
Atilla szájával beszélnék. Ha pedig a magam szájával is mondanék
valamit, elfeledném azt, hogy Atilla uram énnekem, és hogy a hun nép
együtt él a másvilágon is.
Fölemelte a fejét és nyugodt szemmel nézett végig rajtunk:
– Elhigyjétek nekem, hogy inkább vagyok szolga Atilla árnyékában, mint
akármilyen gazdag úr a római kegy verőfényében. Egyébiránt többet
használhatok én nektek, ha itthon vagyok. Még az is történhetik, hogy ha
a király haragja ellenetek fordul, én másfelé vezetem.
Aztán mintha megunta volna a politikát, elmosolyodott:
– Itt akartok-e sátorozni? Ez a hely messze van a királyi palotától, és
ha eső esik, az út se jó.
– Éppen kérni akartunk, – felelte Maksziminosz, – hogy hol állíthatjuk
fel a sátorunkat?
– Sehol, – felelé a fővezér. – Nálam fogtok lakni. Szolgáitok elférnek
az udvaromon; timagatok, az ebédlő mellett van három tágas szoba,
megfértek benne.
De a mi uraink nem fogadták el ezt a szivességet, hanem a palota mellett
levő téren kértek helyet a sátoroknak.
A fővezér szivesen beleegyezett, s azzal vége szakadt a beszélgetésnek.
Mikor kilépett a sátorból, egy csapat fiatal nő lovagolt el sebes
trappban előttünk. Legények is voltak velök. A vállán valamennyinek íjj;
az oldalukon ezüstös tegez. Azt gondoltam, vadászni mennek, később
láttam, hogy a városon kívül egy csepü-ember van, s ők azon tanulnak
czélbalőni.
Kik voltak, nem tudom. A legények között megismertem Aladár királyfit.
Azután egy kisebb csoport vágtatott utánok még sebesebb rohanásban. A
ruha lengett rajtok, s a nők le voltak fátyolozva. Az egyik nőben
megismertem Emőkét. A fővezért a keze intésével üdvözölte.
És akkor valamit leejtett.
A lovasok tovább száguldottak. Ő megállt. Én odafutottam, a hol a por
fölcsapódott. A korbács feküdt ott, talán ugyanaz a korbács, a melylyel
engem arczul ütött.
De én akkor nem gondoltam arra. Boldog voltam, hogy neki szolgálhatok:
fölkaptam a korbácsot, és hozzávittem.
– Köszönöm, Zéta! – mondta melegen.
A fátyolát levette és újra megtűzte. A szeme ragyogott. Bámulva nézett
reám. Az arcza piros volt, az ajka mosolygó.
Aztán rácsapott a lovára és tovább repült.
Nem tudom: a fővezér mikor és hogyan ment el tőlünk. Nekem egésznap
égett az arczom, és egésznap az ő hangja zenélt a fülemben: Köszönöm
Zéta!
És azon gondolkoztam, hogy miért igazította meg a fátyolát? Hátha azért,
hogy az arczát akarta nekem megmutatni? Vagy hogy a kezét lássam, a jobb
kezét, a melyen nem volt keztyű, s a legformásabb női kéz volt a
világon!