Elza. – No, ugy-e mondom?
A báróné. – Fogsz már hallgatni egyszer? Ez sokkal komolyabb, mint
gondolod. (Olvas): »Elza leányom sport jegyzőkönyvébe vezesse be, hogy
Flórián báró ezen gyors menetelésével világ-rikordot teremtett.
Gyorsfutár tudniillik már futott ily gyorsan, bár sokkal kisebb
távolságra, bizonyos Zalánról is följegyeznek ilyesmit, tehát, mondom,
gyorsfutár már futott így, de nagykövet még soha.«
Elza. – Ormonde se futott így, a század legjobb lova.
A báróné. – Most már neked ki kellene menned a szobából, atyád
rendelkezése szerint. Hallgasd. (Tovább olvassa a levelet): »A következő
sorokat azonban ne mutasd meg még Elza leányomnak se…
Elza. – Ahá, most jön a tiltott gyümölcs!
A báróné. – … »mert ezt csakis neked sughatom meg. Megjegyzem, hogy
szerintem a férji hűség«… nem, ez nem nektek való.
Elza. – Előttünk bátran beszélhettek a férji hűségről, mi úgy sem
hiszünk benne. No lássuk csak. (A báróné háta mögött állva, belenéz a
levélbe s hangosan olvassa): »Megjegyzem, hogy szerintem a férji hűség
azt is megköveteli, hogy az ember alkalmilag a csekélyebb jelentőségű
szószegéstől se riadjon vissza.« No ennyit még el tudok képzelni a férji
hűségből.
A báróné. – Mindig kizavarsz engem a sodorból. Blanka is itt van talán,
mi? és akkor mért háborgatsz bennünket? (Olvas): »Elég az hozzá, a
szeretetreméltó Flórián báró bizalmasan megsugta nekem, hogy már nem
igen birja az állásával járó sok idegrontó munkát és pihenést nem ismerő
fáradságot. Kina égalja se tesz jót neki, úgy hogy minden nap, mit
Kinában tölt annyit ront egészségén, a mennyit félévi európai üdüléssel
kénytelen és alig képes helyrepótolni. Kiszámította nekem, hogy
egészségének teljes helyreállítása végett nyolczszázharminczhét és három
negyedévi európai pihenésre volna szüksége.
Ez okból komolyan foglalkozik azon gondolattal, hogy ha a kolera és a
lázadások Kinában napirenden maradnak, vissza fog vonulni azon
rendelkezési állománynak nevezett elsődleges nyugalomba, melyet sok évi
szakadatlan, veszélyekben és viszontagságokban gazdag, ernyedetlen
munkával és egészségtelen égalji fáradalmakkal oly jól kiérdemelt.
Megsugta továbbá, hogy bár Rüstig követségi tanácsos iránt
megelégedéssel és elismeréssel kell viseltetnie, fölötte díszes és
előkelőséget követelő állásról lévén szó, utódjául engem óhajtana
ajánlani.«
Blanka. – Ah!
Elza. – No ezt nem vártam.
A báróné. – No, ugy-e? (olvas): »Írd meg nekem express-levélben: mit
szólsz ehhez? Végre is a nagykövetség oly díszes állás, melyet megszünte
után is mindig javára írnak az embernek.
Nb. Sok munkával, koromnak megfelelően nem járna, mert Rüstig mindent
elvégezne helyettem és Kinába csak egyszer kellene elmenni, bemutatkozás
czéljából, azután az évet mint monarhiánk pekingi képviselője
Karlsbadban, Bécsben és a Rivierán tölteném.
Felelj gyorsan habozó férjednek egy szöggel a fejében. Mindenkit a
családból csókol sírig hű férjed és azután is: Zsaki báró.« Na hát mit
szóltok hozzá?
Blanka. – Nagykövetnek lenni, de hisz ez gyönyörű! Ha aztán valami nem
tetszik, az ember mindig visszaléphet.
A báróné. – Igen, de a fáradságos út! Egyszer mégis csak el kellene
menni Kinába.
Blanka. – Az út is nagyon szép volna. Egy egészen más világ… a sárga
ember… a tea-ültetvények…
A báróné. – Igen, de a kolera, meg a lázadók!… Én már öreg vagyok, én
már nem szeretnék meghalni. (Elzához.) No és te, mit szólsz hozzá?
Elza. – Én a mellett vagyok, hogy igent kell mondani. Ez kötelesség.
Mert a személyváltozás már nagyon előnyére válnék a monarhiának… igen, a
monarhiának még ez is előnyére válnék. (Mind a hárman elhallgatnak és
elmélyednek gondolataikba.)