– Történik: Melanienál. Mindenszentek napján, délelőtt tizenegy órakor,
a báró éppen akkor állít be barátnőjéhez, a mikor az előszobában a
virágárus szolgája egy szép, ötven koronás sírkoszorút helyez el. A
koszorú széles fekete szalagján nagy, aranyozott betűk ezt a felírást
alkotják: »Jóltevőmnek«. –
A báró. – A temetőbe készülsz?
Melanie. – Igen.
A báró. – És kinek viszed ezt a koszorút?
Melanie. – A jóltevőmnek.
A báró. – No jó, azt láttam. De hát ki volt a jóltevőd? Hogy hívták?
Melanie. – Azt nem tudom. A nevét sohase mondta meg nekem.
A báró. – Nem tudod, hogy mi volt a neve?
Melanie. – Nem. Nekem azt mondta, hogy nevezzem őt egyszerűen Béla
bácsinak. De tudom, hogy nem Béla volt a keresztneve; a monogrammjában
nem is volt B. betű. Nem akarta, hogy tudjam az igazi nevét. Nagyon
titkolózó és rejtőzködő természetű volt; sehol se mutatkozott velem.
Bizonyosan nagy családja volt és borzasztóan félt a botránytól.
A báró. – Szóval olyan barátod volt, mint most én, mi?
Melanie. – A barátom is, de azonkívül az első és, mielőtt a báró urat
ismertem, egyetlen jóltevőm.
A báró. – Hogyhogy?
Melanie. – Ó, az már régi történet! Akkor még Jutkának hívtak és
masamód-lány voltam a Madame Evelinenél. Mondhatom, nagyon rossz dolgom
volt akkor. Otthon is, meg a Madamenál is, igen sok pofont kaptam. Aztán
meg hol csak maradékot ettem, hol pedig éhesen feküdtem le. Egyszer, a
mint kalapokat vittem haza a vásárlóknak, egy szép öreg úr megszólított
az utczán s beszédbe ereszkedett velem. Aztán felkarolt; kétszobás
lakást vett ki nekem, szépen bebútorozott és kiöltöztetett. Még
czimbalmozni is taníttatott, és mindig nagyon szépen bánt velem. Persze,
a hogy kistafirozott, egyszerre nagyon megcsinosodtam, s hamarjában
annyi barátom akadt, hogy válogathattam közülök. De ez mind nem történt
volna, ha az öreg úr fel nem karol. Mert előbb a kutya se vett észre,
olyan penészes és éhes kinézésű voltam. Ha Béla bácsi nem olyan jószívű,
akkor a férfiak most rám se néznének, a báró úr se vett volna észre
soha. Akkor még most is Jutkának hívnának, még most is skatulyákat
hordanék haza, még most is maradékot kellene ennem, és akkora pofonokat
kapnék, mint egy-egy czipó. Azért én nagyon szerettem a Béla bácsit. De
egyszerre hirtelen elmaradt és elsején nem hozta el a havi pénzemet,
mert meghalt. Szerencsére a házbér már ki volt fizetve.
A báró. – Talán nem is halt meg, csak eltűnt. Alighanem már elég volt
neki ez a barátság.
Melanie. – Hogyisne! Először is nagyon szeretett engem, a mi onnan is
látszik, hogy mindennap eljött, pedig már nagyon öreg volt. Másodszor
pedig bizonyosan tudom, hogy meghalt. Mert akkor már több ismerősöm volt
és egyszer egy Gyuszi nevezetű, a kinek el kellett bujnia, a kamarából
nagyon jól látta a Béla bácsit. Először ettől a Gyuszitól tudtam meg az
esetet. Felszaladt hozzám és azt mondja: »Hallod-e, a Béla bácsi
meghalt! A kávéházban kártyázott és megütötte a guta, mert
megkontrázták. Éppen ott voltam és láttam jól, hogy a Béla bácsi volt!«
És a Gyuszi csakugyan igazat beszélt, mert a Béla bácsit nem láttam
többet.
A báró. – De ha nem tudod, hogy ki volt, akkor azt se tudhatod, hogy hol
van eltemetve! Hogyan vihetsz hát neki koszorút?! Hová teszed a
koszorúdat?
Melanie. – Az egyik évben ide, a másik évben oda. Megnézem azokat a
sírokat, a hol nincsen koszorú és nincs diszítés, meg a hol nem ég
lámpás, és ha találok olyat, a hol olyan férfi van eltemetve, a ki
kilencz évvel ezelőtt halt meg és hetvenegy évet élt, – Béla bácsi is
hetvenegy esztendős volt – hát oda leteszem a koszorúmat, mert azt
gondolom: »Talán ez volt a Béla bácsi!«
A báró. – No hallod! Ennek semmi értelme!
Melanie. – Dehogy is nincs értelme! Nem volna nyugodt a lelkiismeretem,
hogyha megfelejtkezném az én jó Béla bácsimról, a kinek mindent
köszönhetek. Aztán, lássa, báró úr, én babonás vagyok és azt hiszem,
hogy a halottak nagyon jól tudják, ki visz nekik koszorút, és ki nem.
Talán éjfélkor a szellemek meg is nézik a koszorúkat.
A báró. – Hallatlan! Hogy egy okos nő, a ki eldicsekedhetik vele, hogy
annyi pénzt tud kizsarolni belőlem, mint soha senki!… Már hogy
képzelhetsz ilyen szamárságot!
Melanie. – No és aztán! Ha már nem is tudja meg szegény! Kinek teszek
ezzel rosszat? Ha másnak jut, az se baj. Talán olyannak jut, a kinek már
nincs senkije. Vagy ha talán olyannak, a kiről csak megfelejtkeztek,
azzal se vétek. Egy sírral kevesebb, a melyik nincs elhanyagolva.
A báró. – Hiszen nem mondom, hogy rosszat teszel vele, bár rossz néven
veheti valaki, hogy ha ő nem diszítette fel a hozzátartozója sírját, egy
idegen tegyen oda koszorút. Nem lehet sérteni valakinek a kegyeletét, ha
ő személyesen meg is felejtkezik a kegyeletről. De nem erről van szó.
Hanem arról, hogy minek ez a koszorú? Kell, hogy te koszorút vigyél
valakinek, mikor neked senkid sincs odakinn?!
Melanie. – Tudja, báró úr, ezzel én úgy vagyok, mint a karácsonynyal.
Karácsonykor, mikor mindenki karácsonyfát állít, gyertyákat gyujtogat és
ajándékokat oszt szét, nekem olyan furcsa, hogy nincsenek gyermekeim, a
kiknek én is karácsonyfát állíthatnék és játékokat vehetnék! Azért
karácsonykor mindig krisztbaumot és ajándékokat küldök a papának meg a
mamának, mindenfélét vásárlok a cselédeimnek és karácsonyfát állíttatok
a házmesterné gyerekeinek. Odalenn aztán én is gyertyákat gyujtogatok,
és nézem, hogy a gyerekek hogyan örvendeznek. És ilyenkor, mindenszentek
napján, éppen úgy vagyok. Mindenki siet ki a temetőbe; a legszegényebb
is kiviszi a maga olcsó koszorúját, a gazdagok pedig úgy feldíszítik a
sírokat, hogy a temető ilyenkor csupa látványosság. Mindenkinek ott kell
lennie; csak én ne legyek ott?! Milyen szomorú elgondolni, hogy nekem
még halottaim sincsenek! Pedig nincsenek. A barátnőim kimennek a
szüleik, a testvéreik, a gyermekeik sírjához; nekem nem voltak
gyermekeim és testvéreim, a szüleim pedig élnek és házmesterek a
körúton. De hát igazán ennyire árva legyek?! Nem, hiszen nekem is van
halottam: a szegény jó Béla bácsi; neki odakünn kell lennie, csak azt
nem tudom, hogy hol. Hát azért mégis kiviszem a koszorúját; ez
megkönnyebbíti a lelkemet… így nem érzem magamat olyan elhagyatottnak.
A báró. – És te, a ki olyan kapzsi vagy, nem sajnálsz ötven koronát
annak a koszorújára, a kinek még a nevét sem tudod?
Melanie. – Már mért sajnálnám?! Tizannyit se sajnálnék, úgy szerettem a
szegény Béla bácsit! Aztán úgyis a báró úr zsebéből megy, nem az
enyimből!