Elza. – Beszéljünk komolyan. A papától egy darabig nem látsz pénzt;
nincs nála már egy garas hiteled. Hanem én adok neked pénzt: egy
föltétel alatt.
Zoltán. – S mi az?
Elza. – Ujjá szervezed csapatodat s boszut álltok a multkori vereségért.
Semmi költséget nem sajnálok ezért.
Zoltán (meglepetve). – Te szutenálni akarod a háborúpártot?
Elza. – Igen.
Zoltán. – És mennyit szántál erre a czélra?
Elza. – Egyelőre ötven aranyat. Most nincs más pénzem, csak az az ötven
császári arany, a mit még a nagymama hagyott rám.
Zoltán. – No majd felváltják… Hallod-e, ez az idea nem rossz! Magam is
úgy éreztem, hogy nem lehet abba hagyni a dolgot.
Elza. – E szerint vállalkozol rá?
Zoltán. – Hogy vállalkozom-e? Viharos lelkesedéssel!
Elza. – Akkor hát mindjárt hozom az aranyakat. Mit nevetsz?
Zoltán. – Semmit… eszembe jutott valami… Mondd, igazán a nagymama hagyta
rád ezeket az aranyakat?
Elza. – Hát persze.
Zoltán. – Tudod, az jutott eszembe, hogy a mikor: hajrá, rátörünk a
németekre, s ezek rémülten fognak kiáltozni: »Itt jönnek az
antiszemiták! Itt jönnek az antiszemiták!« vajjon lesz-e valaki, a ki
megsejdíti, hogy miféle pénzen viseljük ezt a háborút? Mert a nagymama
még nem volt katholikus, ugy-e?…
Elza. – Kikérem magamnak az efféle tréfákat!
Zoltán. – Elzácska, ne haragudjál! Tudod, csak az öröm… A pénz gondolata
hirtelen elszédített. Ne haragudjál, aranyos honleány!… Meglásd, úgy
fogok hadakozni, mint Kinizsi Pál!