Elza. – Ne remélj semmit, mert ha nem volnék bizonyos a dologban, nem
pukkadoznám. Ez az úgynevezett »lasciate ogni speranza.«
Berzsenyi. – Ne mondj nekem viczczeket a »Fliegende Blätter«-ből, hanem
magyarázd ki magad.
Elza. – Mit mondjak még egyebet? Mindent elmondtam. Még csak azt tehetem
hozzá, hogy sajnos, a dolgot már többen észrevették.
Berzsenyi. – Eh, hogy észrevették, az még nem bizonyíték. Én már sok
dolgot észrevettem életemben, a miből egy szó se volt igaz. Hogy az én
leányom, a kit gondosan neveltettem, titokban találkozzék valakivel,
miután én vegytanra, nyelvekre, mindenre, sőt mitológiára is taníttattam
őt, eh, fiam, egy tapasztalt embernek ne beszélj ilyen
Rittergeschichtéket. És különben mi oka volna neki egy öreg
szeszgyárosba szeretni bele?
Elza. – Nem a szeszgyárosról van szó, hanem az operett-komikusról.
Berzsenyi. – No persze, majd egy jól nevelt fiatal leány, angol és
franczia nyelvvel, vízfestészettel s több más tehetséggel, bele fog
menni egy ilyen mókás ügybe, nem tudom milyen szinészszel, egy török
sorsjegy nélkül! Ki hitette el veled ezt az ostobaságot?
Elza. – Először is a tulajdon két szemem. Már a tavaszszal észrevettem,
hogy kutya van a kertben. A hányszor sétára mentünk, mindig találkoztunk
a Perényivel. A szinész egy félívet írt le kalapjával a levegőbe s a
leányod elpirult. Ha láttad volna, micsoda szemjátékot eszközöltek! A
művész szinte ráomlott a tekintetével, s a leányod reagált, becsületemre
mondom, reagált neki!
Berzsenyi. – Látod, miféléket beszélsz össze-vissza! Ha egy bárónő
jóakarattal elfogadja egy törekvő szinésznek a köszöntését, annak még
semmi jelentősége; vannak nők, a kik úgy forgatják a szemöket, mint egy
haldokló, s még ez se jelent semmit. És ha egy ifju baronesznek örömet
okoz, ha egy kövér szinész elolvad a csodálkozástól, ebben nem találok
semmi különöst. Az isten azért adott szemet, hogy nézzünk vele; nézni
szabad még egy baronesznek is.
Elza. – Jó, de tudok egyebet is, a mi már nem illő egy baroneszhez. Ez
is a tavaszszal történt. Egy szép napon megindulunk sétálni Chincholle
kisasszonynyal és öt lovaggal. Egyszerre a leányod azt mondja, hogy neki
vásárolnia kell valamit, csak menjünk előre. Bemegy a boltba; mi nem
megyünk előre, hanem várjuk. Senki se veszi észre, csak én, hogy a
mellékutczára nyiló ajtón mindjárt kijön a boltból s egyszerüen
megszalad a mezőnytől. Fedeznem kellett az állapotot; tovább vonszolom a
népet s lassu iramban vezetek a nagy Kristófig. A kanyarodónál
megpillantom a szinészt egy kirakat előtt. Persze rögtön pullolok, s
tudod-e, mit látok? Blanka kijön a boltból, nem néz rá senkire, hanem
beül egy kocsiba és elhajtat. A másik perczben a szinész a
kocsiállomáshoz megy s utána hajtat Blanka kocsijának.
Berzsenyi. – Eh, a szinész kövér, hát elfáradt. Ez természetes.
Elza. – De az nem természetes, hogy Blanka csak egy félóra mulva
érkezett haza, s mikor szemrehányásokat tettem neki, a lovagokra
hivatkozva, azt felelte, hogy foglalkozzam a huszárság ügyeivel, ahhoz
értek, de ne avatkozzam az ő dolgaiba. A mi pedig a lovagok véleményét
illeti, azzal nem törődik.
Berzsenyi. – Hm. Ezt csakugyan a szinházban tanulta, midőn népszinművét
kétszer is oly nagy sikerrel adattam elő. De nem hihetem a művészről,
hogy ő, komoly és szép igyekezetü ember létére, ilyenekbe ártsa magát.
Tudhatja, hogy ha megkérni merészelné a leányomat, csak kompromittálni
fogja magát.
Elza. – Hogy a Perényi mit gondol, nem tudom. Az ő helyében én
mindenesetre ütném a vasat.
Berzsenyi. – Te fantáziálsz és ő irodalmat űz. Ez mind nem készpénz.
Elza. – Hát mondok olyat is, a mi már készpénz. Mióta hazajöttünk, a
leányod egyedül jár a fogorvoshoz. És ugyanahhoz a fogorvoshoz jár a
Perényi is.
Berzsenyi (dühbe gurulva). – Egyedül jár a fogorvoshoz? Hát a franczia
nő? A franczia nő, a kit fizetek? A franczia nő, a kinek kifizettem az
utiköltségét, Genftől Budapestig második osztályon? A franczia nő, a kit
leültetek az asztalomhoz? Hát mit csinál a franczia nő?
Elza. – A franczia nőt lerázza a nyakáról. Tőle magától tudom.
Berzsenyi. – Akkor a franczia nőt el fogom csapni.
Elza. – De most nem a franczia nőről van szó, hanem Blankáról.
Berzsenyi. – De igenis, a franczia nőről van szó és a fogorvosról. A
fogorvosra én nem adok semmit. A mamád is járt a fogorvoshoz, azért soha
se jutott eszembe rosszat gondolni, de nem is lehet megtiltani a
fogorvosoknak, hogy férfiak is járjanak hozzájok! Hanem a franczia nőt
el fogom csapni.
Elza. – Ez ugyan szép megoldás!
Berzsenyi. – Bízd rám. A versenybíró se ítél olyan csalhatatlanul, mint
én. Látod, a te dolgodat is ügyesen intéztem el. A többiek kétségbe
voltak esve, én pedig azt kérdeztem, hol van az a fiatal ember? És
csakugyan szerencsésen végződött a dolog. Ti eljegyeztétek egymást és
miután beláttad, hogy a Miklós nem az az ember, a ki téged huzamosabban
boldogíthatna, egész jól szétment a parti.
Elza. – A leányod tekintettel lehetne erre a malheurre is, ha már nincs
tekintettel rátok, agg szülőire. Végre is az én jó hírnevemnek tartozik
vele, hogy ne duplázzon rá az én meggondolatlanságomra. Szóval, adjátok
férjhez Opheliát, de gyorsan, mert ha sokáig hímeztek-hámoztok, úgy
elszeleskedi a jóhirünket, hogy soha se fogok férjhez menni.
Berzsenyi. – Attól te ne félj. Te feltartva fogsz férjhez menni, és ha
úgy gondoljátok, nem bánom, a Blanka férjhezmenetelét is
lebonyolíthatjuk. Azt hiszem, ilyen körülmények között a legillőbb lesz,
ha Perényi szeszgyároshoz adom.
Elza. – Ez a parti aligha fog tetszeni neki, de azért gyermek, hogy
sírjon és engedelmeskedjék.
Berzsenyi. – Mondom, csak akkor, ha mindnyájan akarjátok. A franczia nőt
azonban mindenesetre el fogom csapni. Válts neki a Cooknál egy harmadik
osztályú jegyet Genfbe; nem akarom látni többet. Egy nő, a kiben
teljesen megbíztam, karácsonykor fülbevalókat is vásároltam neki, és
most ilyen rútul visszaél a bizalmammal!
Elza. – De papa, Chincholle kisasszony nem hibás! Egyedül Blanka a
hibás…
Berzsenyi. – Ne folytasd, a gyermekemről nem hagyok rosszat mondani! Még
ha hibás volna is, pedig lehet, hogy nem az.
Elza. – Kérdezd meg tőle magától! Ó, ő nem tagadja a dolgot. Azt mondja,
hogy egy monológot írt a névnapodra s leczkéket vett a szinésztől, hogy
ezt a nem tudom mit művészettel adhassa elő.
Berzsenyi. – No látod!
Elza. – Milyen könnyenhivők vagytok ti férfiak!
Berzsenyi. – Csak nem teszed fel a testvéredről…?
Elza. – Én nem teszek fel semmit… Még csak az kellene, hogy föltegyek
valamit! De ha rosszul neveltétek a gyermeketeket, legalább térítsétek
észre. Tőlem tetszése szerint bolondulhat a művészetekért, de azt
megkívánhatom, hogy pletykára ne adjon alkalmat. Ebben a dologban a
látszat fontosabb, mint a valóság, de ti ezt nem akarjátok megérteni.
Berzsenyi. – Jól van hát, ha minden áron akarod, el fogom csapni a
francziát.
Elza. – Ugyan hagyj békét a boldogtalannak! Tehet is az róla, hogy
minduntalan elbrennelik!
Berzsenyi. – Akkor hát nem tudom, mit akarsz!
Elza. – Hja, ha te is igy gondolkozol, akkor semmit se akarok! Mosom a
kezemet.
Berzsenyi. – Inkább adj tanácsot, s mondd el, mit szólsz a
szeszgyároshoz?
Elza. – A szeszgyároshoz vagy az ördöghöz, az mindegy. De éppen ideje,
hogy férjhez menjen. Azokat a leányokat, a kiknek semmi önállóságuk
nincsen, vagy nagyon is sok az önállóságuk, férjhez kell adni.
Berzsenyi. – Mondd, honnan vetted te ezt a sok bölcseséget?
Elza. – Az élet, papa, az élet!… Egy vőlegényen kitanulja az ember az
egész komédiát… Igaz, még valamit!… El ne szóld magad a mama előtt! Ő
olyan naiv!… Túlságosan elszörnyüködnék a dolgon, s elég, ha nekünk fáj
a fejünk; semmi szükség rá, hogy őt mindenbe beavassuk!…