Berzsenyi. – No, azért sohase hittem volna, hogy egy haszontalan
imakönyv kétszáz forintba kerülhessen.
Melanie. – Semmiség ilyen művészi dologért! És igazán nem tudom, minek
örüljek jobban: annak, hogy olyan imakönyvem van, mint talán senkinek a
világon, vagy annak, a mit ez az ajándék oly finoman és oly kedvesen
fejez ki, hogy a szegény Melanieban föltételez egy kis jóérzést, egy kis
tisztességes hajlandóságot…
Berzsenyi. – Tudod-e, hogy’ jutott eszembe ez az ajándék? A multkor
egyszer az én ekvipázsomon mentünk a miniszterrel, mikor láttalak
bemenni a barátok templomába. Látod, ez nagyon jól esett nekem. Nem
tudom ezt neked elmondani. De képzeld magadnak: ha kellemesebb egy
tiszta nőt sajátul tekinteni, mint egy tisztátalant – nem igaz? – jobban
esik sajátul tekinteni egy áhítatost, mint egyet, a ki csak
ficzkándozik, mert mintha annyival többet birna az ember. Az ember nem
élvez egészen egyszerűen, hanem élvezi a tisztaságot és a vallást. Nem
tudom, érted-e?
Melanie (szemlesütve hallgat. Észrevenni rajta, hogy megértette a
bárót.)
Berzsenyi. – De ne mondd azt, hogy smuczián vagyok és hogy
takarékosságra használom ki a vallást, hoztam neked a születésnapodra
két szép gyöngyöt is. (Kis ékszertokot vesz elő a zsebéből.)
Melanie (gyermetegül). – De hisz nem is most lesz a születésem napja!
Berzsenyi. – Nem baj, valamikor majd lesz. Egyszer csak születtél!… és
ez nekem elég.