– Berzsenyi hálószobája. Két vöröskeresztes ápolónő, a kik nesztelenül
járnak-kelnek az ágy körül. Berzsenyi báró az ágyban fekszik és nyög.
Jön: Elza bárókisasszony. –
Elza. – Rosszabbul vagy?
Berzsenyi. – Miért? Mert nyögök? Csak nem fogok hahotázni!
Elza. – De mégis csak enyhültek a fájdalmaid?
Berzsenyi. – Az volna a szép, hogyha még most se enyhültek volna! A
mióta egyszerűen szenvedek, egy Daimlerrel eljuthattam volna Párisból
Toulouseba.
Elza. – Mit keresnél te Toulouse-ban?
Berzsenyi. – Csak mondom. Mikor fog jönni a tanár?
Elza. – A tanár többet nem fog eljönni. Azt mondta, semmi szükség rá.
Berzsenyi. – A tanár könnyen beszél. Szeretném tudni, mit szólna, ha ő
feküdne itten, és én írnék neki reczeptet.
Elza. – Nagyon ingerült vagy, látszik, hogy már lábbadozol. A tanár
pláne azt mondta, hogy nincs semmi bajod, csak dühös vagy.
Berzsenyi. – A tanár persze azt szerette volna, hogy kitörjem neki a
lábamat. Nem elég nekem az, hogy az én házam egy kórház lett s a
gyermekem majdnem megsántult, az anyádat mellőzve.
Elza. – Szerencsére nem sántult meg.
Berzsenyi. – De megsántulhatott volna. Mit csinál a szegény gyermek?
Elza. – A páris–berlini verseny leírását olvassa.
Berzsenyi. – Még az eltört lábával is olvas szegény!
Elza. – Mondom, hogy szó sincs törésről. Egyszerű zúzódásokat
szenvedett.
Berzsenyi. – Neked persze a nővéred zúzódása csak bölcsészet.
Elza. – Az ember azt hinné: felpanaszoljátok, hogy nekem nem esett
bajom.
Berzsenyi. – Miket beszélsz összevissza? Remélem, nem fogod megtiltani,
hogy sajnáljam a gyermekemet? Ki van mellette?
Elza. – Két ápolónő és a Jozefin.
Berzsenyi. – Hát szegény mamáddal mi van?
Elza. – Ő a legmakranczosabb mindnyájatok közül. Folyton sír és azt
mondja, hogy az ő belsejében megszakadt valami.
Berzsenyi. – Az könnyen lehet.
Elza. – Dehogy! Semmi baja. Csak nagyon megijedt.
Berzsenyi. – Nem szabad egy perczig se egyedül hagyni; az asztmájának
nem tesz jót, ha mindenfélével izgatja magát.
Elza. – Egy perczig sincs egyedül. Ott van a Matild, három ápolónő, meg
egy fiatal orvos, a ki, ha nagyon ideges, megnyugtatja.
Berzsenyi. – Mit csinál vele?
Elza. – Megnyugtatja.
Berzsenyi. – Az már más. De miért nem maradt mellette a tanár?
Elza. – A mama is azt akarta, de a tanár kijelentette, hogy erre a
czélra ez a szőke fiatal ember is elégséges.
Berzsenyi. – Ha a tanár ilyen beképzelt, megmondhattátok volna neki,
hogy kiegyenlítettem volna a fáradságát.
Elza. – De, papa, végre is egy professzor nem ápoló és egyéb dolga van a
klinikán, mint szerencsétlenül járt »töff-töff«-istákat vigasztalni.
Berzsenyi. – Az ember azt mondaná, hogy mokirozod magadat családodnak
szerencsétlenségén.
Elza. – Nem, csak nem találom a dolgot olyan tragikusnak, mint a mama, a
ki esküdözik, hogy többet nem ül automobilra.
Berzsenyi. – No, ez képtelenség volna. Végre is, nem az automobil az
oka, hanem a véletlen, hogy nem voltam veletek.
Elza. – És te, nehány órával később egy másik kocsival éppen úgy jártál,
mint mi.
Berzsenyi. – De nem azért, mintha a kormányzásban lett volna a hiba,
hanem mert rövidlátó vagyok, és este könnyü nekihajtani egy fának.
Elza. – Ó, te se vagy még egy Fournier, mert különben az eltaposásban
nem értél volna el olyan óriási rekordot… Különben majd meglátod a
kártérítési kereseteket.
Berzsenyi. – Miféle kereseteket? Embert egyet se gázoltam el, állatot is
csak hármat.
Elza. – No, nem akarlak előre megbosszantani. Úgyis elég korán tudod
meg, hogy mit követelnek rajtad.
Berzsenyi. – Ez engem nem érint, mert tudom, hogy nincs sport, mely ne
járna pénzáldozatokkal. Mikor meghozattam az én Daimlereimet, előre
felvettem az én költségvetésembe egy tekintélyes összeget kártérítési
költségekre. A míg nincs gondatlanságból elkövetett emberölés, a
sportsman meg lehet elégedve.
Elza. – Még csak az kellene.
Berzsenyi. – Hja, mindenkit érhet baleset, és az ember soha se tudhatja,
hogy holnap mit fog eltaposni. Én ezt mint bölcsész fogom fel, és
természetesnek találom, hogy a mi az emberiséget óránként
harminczöt-negyven, vagy ha akarod, hatvan, sőt kilenczven kilométer
sebességgel viszi előbre, az egyelőre áldozatokat követel. Ha a népek
meg fogják tanulni, hogy okszerüen kitérjenek az uj találmány elől, a
nagy horderejű eszme éreztetni fogja üdvös hatását minden irányban s a
népet boldogítani fogja. Én csak azt nem helyeslem, hogy fák s különböző
tárgyak állják útját a haladásnak; ennek czélszerüségét nem tudom
belátni. Azt is czélttévesztettnek vélem, hogy míg nekem csak nagy
nélkülözésemre szolgál ez a kénytelen szünet, melylyel a legközelebbi
napokig tartózkodnom kell az egészséges sport gyakorlatától, minden
valószínűség szerint lesznek, kik balesetemet s a letaposott állatok
balesetét azzal hozzák összefüggésbe, hogy esetleg nem a keresztes
hadjáratokban szereztem meg az automobil vezetéséhez kívánt ügyességet.
De mondd, mit írnak balesetemről az ujságok?
Elza. – Semmit se írnak róla.
Berzsenyi. – Hogyan? Semmit se írnak róla? Hát az én ujságom, melyet
személyesen alapítottam és tekintélyes összegekkel szubvenczionálok?…
Elza. – Abban sincs egy szó se.
Berzsenyi. – Nagyszerű! Hát miért támogatom én ezt az ujságot? Mit
hisznek ezek az emberek? Csak nem gondolják, hogy én azért teszek tönkre
két ötezer forintos Daimlert, és azért ficzamitom ki a tagjaimat, hogy
ők ezt az esetet szó nélkül elhallgassák az összes érdeklődők előtt?