– Szinhely: a báróné boudoirja. Délután három óra. Berzsenyi báróné egy
hintaszékben szenved s a lélekzetét keresgéli. Berzsenyi báró nagy
figyelemmel olvassa a _Pester Lloyd_ot. –
A báróné. – Jacques!
A báró (tovább olvas). – Mi az, virágocskám?
A báróné. – Már többször kértelek, hogy ne nevezz így. Először is
magyarul azt nem lehet mondani. És másodszor mit fognak gondolni az
emberek? Mondd, hogy: »barátnőm.« Ez fair, és elég.
A báró (felnéz az ujságból). – Csak ezt akartad mondani?
A báróné. – Nem. Azt akartam mondani, hogy szép tőled, hogy az én
gyengélkedésemben társaságot lájsztolsz nekem, és én nagyon hálás vagyok
neked, Jacques, mert tudom, hogy a te istállódban jobban is eltölthetnéd
az időt…
A báró (félszemmel tovább olvas). – No, és aztán?
A báróné. – De ha te egy óránál tovább olvasod az ujságot, akkor mi
hasznom van nekem a te szeretetreméltóságodból?
A báró (leteszi az ujságot és összecsukja a binokliját). – Látod, fiam,
milyenek vagytok, ti nők! Ha az ember a kis ujját nyujtja, ti mindjárt
többet kivántok. Ápolás közben egy kicsit belenézek az ujságba, és te,
kis krántig, mindjárt szczénát csinálsz nekem. Egyszer csak mégis el
kell olvasnom az ujságot! Nem?
A báróné. – Egy órát adsz nekem összevissza, és azt végig olvasod! Én
nagyon köszönöm, hogy olyan szives vagy, Jacques, de úgy jössz nekem
elő, mint a mikor megajándékoztál engemet a Meissonnier-képpel és aztán
betetetted a te irószobádba.
A báró. – Az ott is a tied maradt és nem passzolt a te lakosztályodhoz.
A báróné. – Azelőtt csevegtél velem, és emlékszel-e, a mikor erőszakkal
vetted el tőlem az angol regényt, mert kérdezni akartál valamit? Milyen
kedves voltál akkor, Jacques!
A báró. – De, szivecském, azóta megtudtam, a mit akkor kérdeztem, és
mért vegyek el tőled erőszakkal egy angol regényt, mikor nincs is nálad
angol regény?! Megjegyzem, hogy az ujságban egy érdekes dolgot olvastam,
a minek érdemes egy kicsit utána gondolni.
A báróné. – Beszéld el nekem, Jacques! Ez engem arra emlékeztet, mikor
Velenczében együtt olvastuk az ujságot. Én kihajoltam a hôtelben az
ablakon és az Illustrazione Italianat néztem, te pedig mindenféle
bolondokat találtál ki.
A báró. – Az nagyon szép esztendő volt, szivecském. Az ottomán vasutak
részvényeivel is akkor csináltam azt a kis tranzakcziót. Erről jut
eszembe, hogy a Kelet nekem mindig szerencsét hozott.
A báróné. – Mi jár a fejedben, Jacques? Olyan grűblirozónak nézel ki!
A báró. – Ezeken a szerb ügyeken hímezek, hámozok. Nem titkolom el
előtted, hogy a dolog egy kis szeget vert a fejembe.
A báróné. – Mi közöd neked a szerb ügyekhez? Vannak neked valami
összeköttetéseid Szerbiával?
A báró. – Éppen az a baj, hogy még nincsenek. De nem tudom, hogy meg
fogsz-e érteni, mert gyanum sincsen róla, hogy au fait vagy-e a
külpolitikában?
A báróné. – Miért ne? Nem tartod lehetségesnek, hogy egy asszonyt a
komoly dolgok érdekeljenek?
A báró. – Akkor tudni fogod, hogy a szerb királynak a trónja ujabban
nagyon megrendült, az országban mindenfelé elégedetlenség észlelhető, s
az irányadó körök máris komolyan értekeznek a trónutódlás
megváltoztatása ügyében. De, mondd, nincs véletlenül itt a góthai
almanach?
A báróné. – Nincs, de behozathatom, mert a hálószobámban van, a hol
esténkint olvasgatni szoktam, hogy az ember ne mondjon valami sottiset.
A báró (meglepetve). – Milyen előrelátó nő vagy te! Azt hiszed, nekem
eszembe jutott volna ez?
A báróné. – De mit akarsz a góthai almanachhal?
A báró. – Semmit, ha te is informácziókat nyujthatsz nekem. Arról van
szó, nem emlékszel-e, hogy a Gyorgyevics Fodri báró rokonságban van-e a
Gernyeszeghyekkel?
A báróné. – Már mért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincsenek
rokonságban?
A báró (nagyon elkomolyodva). – Senki; én is úgy emlékeztem. De ha így
van, akkor mindez nagyon sajátságosan jön össze!
A báróné. – Hogyhogy? Nem értem.
A báró (fölkel). – Olyan sajátságosan, hogy hirtelen nem tudom, mit
gondoljak.
A báróné. – Fel akarsz izgatni, s nem fogod magadat végre kimagyarázni?
A báró (le s fel jár a szobában). – A dolog egyszerű; egyszerűbb már nem
is lehetne. Az ujságban be van bizonyítva, hogy a szerb trón
legközelebbi várományosai a Gyorgyevics Fodri báró és a Gyorgyevics
Miska báró, a kik I. Milos fejedelemnek a szépunokái. Igen ám, csakhogy,
a mit nem fogsz elhinni, a Gyorgyevics Fodri báró mésallianceszal
házasodott.
A báróné. – Lehetetlen!
A báró. – Érthetetlen, de úgy van. És most jön, a mi még bonyolultabbá
teszi a kérdést. Maradna tehát a Gyorgyevics Miska báró, de, a mit
önzetlenül sajnálok, úgy jön nekem elő, hogy a Miska bárónak nincsenek
gyermekei. Vagy olvastál talán valamit az almanachban, hogy volnának
gyermekei?
A báróné (megütődve). – Nem, nem olvastam.
A báró. – Látod, mily sajátságosan jönnek össze a dolgok?! Már most
vedd, hogy a Gyorgyevicseknek nincsenek más rokonaik, csak a
Gernyeszeghyek, a kik gyermektelenek, s csak egy unokaöcscsel
rendelkeznek, a ki viszont az én leendő vejem, a Telegdy Miklós.
A báróné (elsápadva). – Ah, istenem, istenem, add hamar a flaconomat!
A báró (ünnepiesen). – Mivel pedig az én leendő vejem megfelelő anyagi
eszközökkel nem rendelkezik ahhoz, hogy jogait érvényesíthesse, apósa
ellenben czesszió és jogátruházás esetén a megfelelő akcziót kifejteni
képes is, hajlandó is…
A báróné (elfuladva, alig hallhatóan). – Ne mondd tovább!… Ne mondd
tovább!… Mindjárt elájulok!… (A báró kinyitja a flacont, s a báróné
lassan magához tér. Hosszú szünet.)
A báró (merengve néz maga elé s halkan megszólal). – Ha meggondolom,
hogy a Keleten milyen könnyü az embereket, egész tömeg embert, egész
pártokat megvásárolni!… S megjegyzem, hogy Szerbiában kitünő ágenseim
vannak, a kik nekem olcsóbban dolgoznának, mint másnak!…
A báróné (ugyanúgy, halkan). – Istenem, mily álom! (Suttogva): Első
Jacques, Szerbia királya!
A báró (köhög). – Tudod… mint uralkodónak… akarom mondani: abban az
esetben, ha sikerülne a dolog… más nevet kellene fölvennem… történeti,
fejedelmi nevet… tekintettel kellene lennem a szerb nép érzékenységére…
nemzeti nevet… például: Első Nikodém, Szerbia királya!… Nikodém, ez
izről-izre király… és nemzeti!
A báróné. – De vajjon mit szólnának az udvarok!… (Aggodalmasan): Európa…
a nagyhatalmak… (alig hallhatóan rebegve): fejedelem-társaid…
elismernének-e?
A báró (bizalmas suttogással). – Volna egy hatalmas pártfogóm… Nem
találtad ki? Ő Szentsége!… Látod, mily isteni szerencse, hogy hithű,
vallásos emberek vagyunk!… Ez nem érdem, ez kötelesség… de látod, minden
jó megleli jutalmát!
A báróné (elpirul örömében). – Igaz!… Igazad van!… Hogy is nem jutott
mindjárt eszembe?!… Ó, Jacques, micsoda istenáldás, hogy ha csakugyan
kiérdemeltük ő Szentsége jóindulatát!… (Elkomorodva): De, Jacques… mi
jut eszembe?… ah, istenem, a szerb trónon csak nem kellene elhagynunk a
vallásunkat?… Mert, Jacques, ezen az áron… (elhatározással): ezen az
áron, Jacques, nem akarok királyné lenni!
A báró (a füle tövét vakarja). – Tudod, a dolog egy kicsit bonyolult…
mert a szerb uralkodónak végre is az orthodox egyházhoz kell tartoznia…
viszont ő Szentsége semmiesetre se fog olyan egyént támogatni, a ki a
trónért elhagyja vallását. Mégis… azt hiszem… majd csak megtaláljuk a
megoldást… Végre is, a népnek nem az kell, hogy én mindenáron orthodox
legyek; a népnek, ellenkezőleg, pénz kell.
A báróné. – Nagyon jól beszélsz, Jacques… Semmi költséget nem kell
kímélni, hogy hitünket megóvhassuk.
A báró. – Csakhogy egy más baj is van… Vajjon hogyan itéli meg a világ,
ha azt a trónt, a melyen egykor felejthetetlen barátom egyetlen fia ült,
az idők változtával, éppen én foglalom el, az atyai jóbarát?!… Vajjon
nem fogják-e azt mondani, hogy valójában én vagyok az oka a Szerbiában
nemrég történt összes gyászos eseményeknek, mert az én beleegyezésem, az
én hajlandóságom utóbb a trónt elfoglalni… ez tette lehetővé, hogy a
szerbek összeesküdjenek barátom fia ellen és ideiglenesen egy
Karagyorgyevicset ültessenek a trónra, mert biztatást nyertek, hogy
később erősebb egyén fogja elvállalni az uralkodás súlyos feladatát?!…
A báróné (elkedvetlenedve). – Ó, Jacques, csak nem fogsz rémképeket
csinálni magadnak?… Mit mondanak, mit mondanak! Ki adna arra valamit?…
Hát nem mondtak nekem is terólad mindenféléket?… Nem, Jacques, te ezt
nem mondod komolyan. Férfi az, a ki mindjárt az első akadálynál
visszaijed beképzelésektől?
A báró. – Te azt nem is képzelheted, hogy én mi mindenre gondolok! Nekem
a külpolitikában olyan szemem van, mintha egész életemben csak ezzel
foglalkoztam volna. Különben légy nyugodt. Ha az uralkodói kötelesség
parancsol, az ember elnyomja egyéni érzelmeit.
A báróné. – De hátha a Gyorgyevics-család nehézségeket támaszt?
A báró. – Hja, barátom, a mésalliance, az mésalliance! Én nem tehetek
róla.
A báróné. – S nem fogják azt mondani, hogy te is mésalliance-ot követtél
el? Hisz én se…
A báró. – Bah! Egyenranguak között a házasság nem lehet mésalliance. Te
épp oly trónképes vagy, mint én magam.
A báróné. – Ó, Jacques! Ha el akarnak tőled választani!… Vagy ha az én
személyem lehetetlenné teszi, hogy a trónt elfoglald!… Nem, nem! Inkább
elválok tőled, minthogy utadban legyek!… Miért is voltál oly
vigyázatlan, hogy polgárnőt vettél feleségül?! A te tehetségeiddel!… Ó,
Jacques, taszíts el engemet és foglald el a trónt!
A báró (gyöngéden). – Erről beszélni még korai volna. Szó sincs róla,
gyermekeinkért meg kellene hozni még ezt az áldozatot is. (Elmélyedve.)
De ez még korai, időelőtti dolog… Ha kell, kell. De még időelőtti. Azt
kérdezem tőled, hogy ha a boldogult szerb király, néhai barátom fia,
királynévá tehette egy mérnök özvegyét, kinek már nem lehettek
gyermekei, miért ne tehetnélek királynévá tégedet?!… Utóljára te nem
vagy senkinek az özvegye és nem állottál ki semmiféle operácziót.
A báróné (szemlesütve). – Ó, Jacques!… Mit mondasz!… Igazán?… Gondolod,
hogy még fiutódaink is lehetnek?… (Kendőjével eltakarja arczát.)
A báró (kiegyenesedik). – Miért ne? Én még… azaz hogy… végre is, nem
vagyunk olyan öregek. S aztán, ha eljön az az idő, akkor mellőznünk kell
az egészségügyi rendszabályokat… mert ez is az uralkodói kötelességek
közé tartozik.
A báróné (álmodozva). – Ó istenem, micsoda szép álom ez, a mibe
elringatsz engemet!… Ha egyszer… istenem… százegy ágyulövés szólalna meg
s egy kis Nikodém… (Sirva fakad.)
A báró (leküzdve ellágyulását, férfiasan). – Őt Miklósnak kellene
kereszteltetnünk, felséges pártfogónk: a czár tiszteletére! (Kis
szünet.)