– Délután két óra. A nagy ebédlő. Berzsenyi és Elza kaszinót játszanak.
–
Berzsenyi. – Nekem úgy látszik, te csalsz. Tizenkettővel vitted a
tizenhármat.
Elza. – Tessék, és igazad van! Lásd, papuskám, én néha úgy jövök elő
magamnak, mint a némajátékban a Bertram, a Róbert és Bertramtól, a ki
mikor már Hochstapler és bankot alapít, kilopja a vendégeinek a
zsebkendőjét. Nekem, ha kártyázom, muszáj egy kicsit csalni; c’est plus
fort que moi. Ugy látszik, a mi őseink is rablólovagok voltak, mert ez
már a véremben van.
Berzsenyi. – Akkor az egész nem gilt.
Elza. – Papuskám, ne légy smuczián. Hölgyekkel nem így szokás játszani.
Komornyik (bejön s tálczán egy névjegyet hoz. Óriási legény; hosszú,
mint egy meszelő, s komoly, mint egy államférfiú.)
Berzsenyi. – Mi az, Artur? Valaki keres, Artur? (Kegyesen.) Jól van,
Artur. (Fölteszi binokliját és megnézi a névjegyet, melyen ez áll: Dr.
Vrillényi Andor, országgyülési képviselő, a »Budapesti Kürt«
vezérkormányzója, a Centaur-patkógyár-részvénytársaság felügyelő
bizottságának alelnöke stb.) Jól van, Artur. Vezesse be a doktor urat a
nagy szalonba és mondja meg neki, hogy pár percznyi türelmet kérek, mert
igen el vagyok foglalva. (Kegyesen.) Menjen, Artur.
Elza. – Dolgod van?
Berzsenyi. – Nem olyan sürgős. Csak hadd várjon az egyházi tanuló.
(Kegyesen pillant a távozó komornyik után). Mondd, mit szólsz te ehhez
az Arturhoz?
Elza. – Nagyon tekintélyes. De azt hiszem, egy kicsit lenéz minket.
Berzsenyi. – Szó sincs róla. Nagyon jóakaratú cseléd. De öleb kora óta
mindig herczegi házaknál szolgált, ez a higgadtság tehát természetes.
Elza. – Talán ölbevaló gyereket akartál mondani?
Berzsenyi. – Az mindegy, nem vagyok én tanár. Elég az hozzá, ez az Artur
tetszik nekem, mert nincs benne semmi cselédgőg. Nem bánom, játszom
veled még két pártit, ha akarod: tiz forintba.
Elza. – S azalatt a gentleman, a kit te egyházi tanulónak mondasz,
várakozni fog?
Berzsenyi. – Miért ne várakoznék? A ki pénzt akar, az ne várakoznék? A
ki pénzt akar, az várakozzék. Azt hiszed, bánom, ha nem várakozik? Igaz,
erről meg akartalak kérdezni. Mit szólsz hozzá, ha lapot alapítok?
Elza. – S aztán minek neked a lap, papuskám?
Berzsenyi. – Két czikket akarok íratni, egyet az amerikai zsokékról és
egyet a főrendiházról. Fel kell világosítani a népet, hogy amerikai
zsokét hozatni nem pazarlás, hanem befektetés, és azt is meg akarom
írni, hogy a főrendiház korhadt intézmény, a melyet föl kell frissiteni.
Elza. – Értem. De ehhez nem kell az, hogy magadnak legyen ujságod.
Megíratod valahol, punktum.
Berzsenyi. – Az eszmének több súlya van, ha én magam finanszirozom. Nem
értem különben, hogy mért ellenzed az ügyet?
Elza. – Hát én nem értek a dologhoz, papa, de mindig azt olvastam az
ujságban, hogy egy ujság sokkal többe kerül, mint egy tánczosnő, és
aztán egy tánczosnő nem okoz annyi bosszuságot.
Berzsenyi. – Ha egy idegen hallaná, hogy milyen csiklandós tónusban
beszélsz velem, azt gondolhatná, hogy ajánlatosnak tartod, ha egy
tánczosnőt veszek magamnak. Azután nem gondolsz egy ujság sok előnyeire.
Elza. – Annyi bizonyos, hogy Blankának nagyon jó volna egy ujság a
háznál. Tele írhatná, ha akarja. És ezért tárgyalsz ezzel a
Vrillényivel?
Berzsenyi. – Nem dobhatom ki az ügyletből, mert ő hozta az eszmét.
Elza. – Annyit tudok róla, mert olvastam, hogy már vagy tiz ujságot
megbuktatott, és nem képzeled, mennyi millió fúlt bele azokba a
vállalatokba, a melyeket agyon kormányzott. De neked imponál, mert
nagyképü, és ugy beszél, mintha kanállal ette volna a bölcseséget.
Berzsenyi. – Nekem imponál? Egy beképzelt szamárpofa! Szegény boldogult
nagyatyád azt mondta az ilyen emberekre, hogy: egy egyszerü ótvaros. De
mit akarsz? A kalocsai érsek nem fog nekem ujságot csinálni. Ehhez
kitanult ujságíró kell, a ki elolvassa az angol könyveket és
vezérczikket írjon belőlük.
Elza. – Az ilyen vezérczikket nem olvassa el senki. Vagy te tán
elolvasod az efféle unalmas ostobaságokat?
Berzsenyi. – Ahhoz te nem értesz. A vezérczikk annál jobb, minél
unalmasabb. Kell, hogy politikai súly legyen benne, és ez unalmas. És
ezen a téren Vrillényi már a legránézettebb egyének közé tartozik.
Államférfiúnak még nem lehet mondani, de már egyike a jelesebb
államfiúknak.
Elza. – Én inkább csikókat vennék ezen a pénzen.
Berzsenyi. – Látod, én mindenre gondoltam. A lóversenyekről a tip-eket
te fogod írni, s milyen nagy örömet szerzünk kedves mamádnak, ha a
bálját széltében-hosszában kiírjuk az ujságba, még a tánczosokat is.
Elza. – Szóval ez fait accompli?
Berzsenyi. – Miattam mondjuk, hogy úgy van. De óhajtottam megismerni
nézeteidet és meg akartalak nyugtatni, hogy az egészbe nem teszek többet
százezer forintnál. Ha sikerül, jó, s ha nem sikerül, remélem, hogy
illetékes helyen ezt az érdemet nem fogják nekem elfelejteni.
Elza. – Akkor hát helyet csinálok ennek az urnak. Pá, papuskám.
Berzsenyi. – E szerint te helyeslesz engem?
Elza. – Mindenesetre. Ki tudja, mire lesz jó? Ha az ember ezt vagy azt
akarja, egy ujság mindig jó szolgálatot tehet.
Berzsenyi. – No látod!
(Megcsókolják egymást. Elza el. Berzsenyi csönget s parancsot ad, hogy
vezessék be a doktor urat. A doktor úr – köpczös, tömzsi, kissé kopasz s
nagyon vörös emberke – megjelenik).
Berzsenyi. – Nem fogja rossz néven venni, de rendkívül fontos
intézkedéseket kellett tennem. Tessék helyet foglalni. Már éppen írni
akartam, hogy legyen szerencsém, de ez a gyászeset…