Elza. – Nem, akkor inkább ne mondjon semmit. A multkor láttuk a
Bölcsőnél.
Berzsenyi mama. – És a San Toynál. Azt gondoltuk, hogy benéz hozzánk.
Miska. – Nagyon zsúfoltak voltak. Igaz, Elzácska, szabad gratulálni?
Elza. – Merci. Tudja-e, mit hallottunk tegnap a konczerten?
Miska. – A Naphegyi Tinkáról? Nem igaz. Azaz hogy annyi igaz…
tulajdonképpen semmi se igaz. Előre megmondta, hogy kikosarazna, ha
megkérném.
Blanka. – És e szerint nem is kérte meg?
Miska. – Minek? Kaptam már én elég kosarat!
Elza. – Szegény fiú! Már megy?
Blanka. – Jöjjön vissza velünk, majd beszélünk a Tinkáról.
Berzsenyi mama. – És figyelmeztessen bennünket, melyik kép előtt kell
megállani.
Berzsenyi (az ajtóból.) – Gyertek már! Azt hiszitek talán, hogy mulatni
jöttünk ide? (Bemennek.)
Blanka (Miskához, a ki visszamegy velök.) – Majd tanácsot fog adni
nekünk, mert mi egy arczképfestőt keresünk.
Blanka (megáll egy kép előtt.) – Ah, ez gyönyörű! (Extázisba esik.) Ah,
ah, ah, ah! (Boldogan:) »Csavargó!«
Elza. – Ó, a szegény pára!
Miska (szeretne valamit mondani.) – Valóban… csinos, nagyon csinos!
Berzsenyi mama (köhögve.) – Nem értem, mért festenek ilyen képeket? A
nyomorúságból elég, a mennyi van, még festeni is hozzá!… micsoda
unszinn!
Blanka. – De mama, te ezt nem érted… akarom mondani, nézd meg
figyelmesebben, olyan messziről nem láthatod jól.
Elza. – Ejnye, be kedves ez itt!… »A völgyben«. Az embernek az a
gondolata támad: »Milyen jó volna, ha én is itt ülhetnék, a völgyben!«
Berzsenyi. – Nem tudom, mit keresnél te a völgyben?
Blanka. – De gyertek már! (Elzához.) Ugyan mit nézel ezen az unalmas
völgyön?! Minden képet meg akarsz nézni? (Soroksáryhoz.) Miska, kérem,
magyarázza meg a társaságnak, hogy így a második terembe se jutunk el, s
vezessen bennünket egyenest a kikiáltott képekhez.
Miska. – Nem tudom, melyiket érti.
Blanka. – Azokat, amelyekről a legtöbbet beszélnek.
Miska (zavarban). – A képek czímeit nem tudja? Megvallom, a magyar
festők nevét nem igen jegyzem meg magamnak. De nem is érdemes. Két hétig
annyit emlegetnek kettőt-hármat, mintha ők teremtették volna a világot,
s a jövő télen már a kutya se beszél róluk.
Blanka. – Igen, náluk nagyon gyors a »fel, le«. Ha egyetlen egyszer nem
csinálnak pofonvágó képet, akkor már auzisz, kimentek a divatból,
hanyatlanak, nyugodjanak békével. Hová mészsz, Elza?
Elza. – A napot keresem, de nem találom ezeken a tájképeken. Az ember
azt hinné, hogy ez a krumpliföld üvegházban van. Nézd: »Szeptemberben«
és »Falusi idill«. Falusi idill napfogyatkozáskor és szeptember a
naprendszeren kívül. És ez itt ni! Kék pacsmag, sárga pacsmag, szürke
pacsmag, a mit akarsz. Kiválaszthatod, a melyik a legjobban tetszik.
Blanka. – Ejnye, be kritizáló kedvben vagy!
Elza. – Te is leszóltad az én »völgy«-emet. Kvittek vagyunk.
Miska (Blankához). – Itt van egy a híresekből. »Őszi táj.« Hm, mi?
Blanka. – Nagyszerű!
Berzsenyi. – Örülök, hogy az ujságok nem hazudtak. Ez tetszik nekem,
igen helyesen van eszközölve. Ebből hatezer hold egy tagban igen szép.
Blanka. – Hát ez itt! Ó istenem, igazán gyönyörű!
Miska (boldogan, hogy mondhat valamit). – Józsefet eladják testvérei.
Elza. – Legszebb rajta a víz. Micsoda bibliai békesség, nem igaz?
Berzsenyi. – Csakhogy ha én ilyen pofonarczokat akarok látni, akkor
bemegyek az Orczy-kávéházba s nem pártolom a képzőművészetet.