Elza. – Szervusz. (Kezet fognak. Zoltán el.)

(Elza leül s tovább olvassa _A félneműek_et. Egy óra mulva megjelenik

Berzsenyi papa.)

Berzsenyi. – Mit olvasol, gyermekem?

Elza. – Ennek a szegény Shaksperenek a hátrahagyott munkáit olvasgatom.

Berzsenyi. – Jól teszed, gyermekem. Úgy tudom, hogy ez igen helyes

nézetű és tudományos író.

Elza. – Nem találkoztál Zoltánnal?

Berzsenyi. – Nem, de annál jobb. Bizonyosan pénzt akart a gazember.

Elza. – Dehogy! Nagyon komoly dologban keresett.

Berzsenyi. – Kicsoda? Ez a csirkefogó? Az lehetetlen.

Elza. – Pedig úgy van. Igazán kár, hogy nem találkoztál vele.

Berzsenyi. – Nem tréfálsz?

Elza. – Mikor ilyen komoly dologról van szó?! Isten mentsen! Ejnye,

ejnye, igazán sajnálom.

Berzsenyi. – Hidd el, hogy be akart csapni. Ismerem ezt a ficzkót. S

ugyan mivel tudott téged elbolondítani?

Elza. – Ki van zárva minden rosszhiszeműség. Hisz nem is magának kérte a

pénzt.

Berzsenyi. – Miféle pénzt?

Elza. – Szót se érdemel. Mindössze ezerötszáz forint, s ez az adakozás

mindenesetre a legjobb hatást tenné azokban a körökben, a melyek mindig

exkluzivek maradnak.

Berzsenyi. – Látod, mindjárt mondtam, hogy pénzt akar.

Elza. – De a magyarság és a vallás czéljaira. Az egyetem nemzeti

pártjának a nemes törekvéseit kellene gyámolítani.

Berzsenyi. – Miféle egyetem? Miféle nemzeti párt? Miféle kellene? Az

egészből csak azt értem, hogy pénzt akar kiszedni a zsebemből.

Elza. – De papa, te, a ki olyan nagylelkű vagy, mikor magas czélokról

van szó!…

Berzsenyi. – Látod, gyermekem, én szívesen segélyezem a szép ügyeket.

Mikor azt hiszed, hogy ujságot olvasok, nem is képzeled, milyen gyakran

gondolok a nemes érzésekre! Most is, például, a hogy jövök, eszembe jut,

hogy gyöngédséget fogok tanusítani a nép érzése iránt. Mit szólsz hozzá?

Azt tervezem, hogy az egyik Jährlingemet Kölcseynek, a másikat pedig

Pázmány Péternek fogom elnevezni. Ez hazafias és vallásos gondolat, mi?

És nem kerül semmibe.

Elza. – De papa, ezzel, ellenkezőleg, megbotránkoztatnád az embereket!

Ilyen neveket adni lovaknak! Azt hinnék, hogy bagatellizálod a vallást

és a tudományt.

Berzsenyi. – Gondolod?

Elza. – Bizonyos vagyok benne.

Berzsenyi. – Jól van, hát legyen neked igazad! Pedig Kölcsey nagyon szép

név lett volna… De ennek a betyárnak azért nem adok egy fityinget sem!

Elza. – Ki beszél ő róla? Én a nemzeti pártról beszélek, melynek czélja

az előkelő magyarság összekapcsolása s a vallásos érzés terjesztése.

Berzsenyi. – Mit keres az előkelő magyarság ennél a tacskónál? Mért nem

jön az előkelő magyarság én hozzám, ha pénzt akar tőlem? Nem, gyermekem,

erről nem érdemes beszélni.

Elza. – Pedig mindössze hatan kaptatok ilyen felszólítást. Az

Esterházyak, a Pálffyak, már nem is emlékszem, ki… igen, még két gróf,

te, meg az öreg Várai Fejér. Persze, a főpapokon kivül, de ezek már

többnyire adakoztak.

Berzsenyi. – A főpapok már adakoztak volna?

Elza. – S miért ne adhatnál te annyit, a menyit a kalocsai érsek, a

kinek annyi felé kell adakoznia?! Mondhatom, nem válnék szégyenedre,

mert hisz nem marad titok, hogy kik azok, a kik a magyar ifjúság nemes

törekvéseit diszkrétül támogatják.

Berzsenyi. – Mondasz valamit s igérem, hogy meg fogom fontolni az

esetet.

Elza. – Az ilyesmi mindig kiszivárog. Esetleg még maga a pápa is

megtudja. S az ilyen diszkrét, háttérbe vonuló buzgólkodást a vallásos

ügyek körül megjegyzik maguknak azok is, a kik nem mondják el mindjárt,

hogy tudnak róla.

Berzsenyi. – Gondolod, hogy esetleg még ő szentsége is megtudja?

Elza. – Nagyon csudálnám, ha nem érdekelné ez a mozgalom.

Berzsenyi. – Hát tudod, ezernégyszáz forint, vagy ezerháromszázat

mondtál?…

Elza. – Ezerötszázat.

Berzsenyi. – Meinetwegen. Tehát ezerötszáz forint nem olyan nagy dolog,

s ha úgy gondolod, megtehetném a kedvedért, csak ez a fiú nem tetszik

nekem.

Elza. – A baj csak az, hogy a gyüjtést holnap lezárják, mert sietnek a

választásokkal, meg micsoda, így és amúgy… S Zoltán, a párt

megbízásából, tőled Hunhegyihez ment.

Berzsenyi. – Pedig Hunhegyit nem is akarták felszólítani, mi? Ennek nem

is volna semmi értelme, mindaddig, míg tekintélyesebb emberek nem

mondtak nemet. Jól van no, meglesz az ezerkétszáz forint, ha neked

örömet szerzek vele.

Elza. – Milyen jó vagy te, drága papuskám!… De el ne téveszd, ezerötszáz

forint kell. Még csak az kellene, hogy Várai-Fejér többet adjon, mint

te!

Berzsenyi. – Ne félj, ő inkább kevesebbet ad, mint többet.

Elza (megczirógatja apja arczát). – És el is küldjük még ma, ugy-e?

Berzsenyi. – Az érsekek is ugyanennyit adtak? Ezerötszáz koronát?

Elza. – Nem ezerötszáz koronáról, hanem ezerötszáz forintról van szó. Az

érsekek többet adtak, de mi nem arrogálhatjuk, hogy a lisztán egy

rangban szerepeljünk az érsekekkel. Ha ők nem is, esetleg ő szentsége

rossz néven vehetné… Nem, ne forszirozd a többet; ezerötszáz, se több,

se kevesebb. A tapintat és az ízlés is követeli.

Berzsenyi. – Látod, ha ez a majom itthon talál, még valami bolondot

követek el! Pedig, ha többet adok, mindenki azt mondja, hogy főrend

akarok lenni. Nem igaz?

Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről · 第 68 / 198 题