Blanka. – A nagyherczegné úgynevezett lavinaíveket küldött szét. Ő maga
tizet; a tiz czimzett mindegyike kettőt-kettőt; a húsz másod sorban
czimzett ismét kettőt-kettőt, végül ez a negyven egyet-egyet. Összesen
tehát száztiz ívet küldtek szét, többnyire Európában, de egyet-egyet
kaptak a Vanderbiltek, a Gould-ok és Astorok is. Magyarországba négy ív
érkezett. Egyet kapott Mancsi grófné, egyet Geksi herczegnő, egyet
Gyurka őrgróf, egyet mi. (Arcza lángba borult s tekintete, mint
csillagfényes éj.)
Rejtvényi (illő hódolattal:) – Áh!
Blanka. – Elképzelheti, hogy némi gondot fordítunk a válaszra. A dolog
azonban sürgős; az ívet még ma vissza kell küldenünk. Szóval, szükségem
van az ön tanácsára.
Rejtvényi. – Hálás vagyok érte, hogy ennyire megtisztel.
Blanka. – Ugy-e megfogalmazza nekem a feleletet? És mindjárt, azonnal?
Nem képzeli, mily lázassá tesz a nyugtalanság!… Értheti, hogy ilyen
társaságban nem akarok szégyent vallani.
Rejtvényi. – Csakhogy… őszintén megvallva… nem olyan könnyü megtalálnom
a kellő feleletet!… Bele képzelhetem-e magam az ön helyébe? Könnyű volna
megmondanom, hogy én kit írigylek vagy kit fogok írigyelni, de kit és
mit irigyelne ön?
Blanka. – Ó, istenem, ne beszéljen léhaságokat ilyen komoly pillanatban!
Rejtvényi. – Kérhetek némi gondolkozási időt? egy órát?
Blanka. – S akkor, egy óra mulva, el fogja küldeni?
Rejtvényi. – Igen.
Blanka. – Kezet rá! De siessen! Menjen egyenest haza és zárkózzék be,
hogy senki se zavarhassa. – Menjen kocsin; a mig leér a lépcsőn,
befognak… Akarja? (Csenget.)
Rejtvényi. – Csak azt szeretném, ha némi utbaigazitást adna a felelet
irányát illetőleg.
Blanka. – Nem bánom, akármint lesz, csak valahogyan hozza bele a
jótékonyságot. Tudja, a jótékonyság olyan, mint a fekete öltözet, mindig
jól ruházza az embert.
Elza. – S nem baj, ha nem leszünk elmések, ez már _démodé_; a fő az,
hogy előkelőek legyünk, rémesen, dohosan előkelőek!
Blanka. – Ugyan, kérlek, gondold meg, hogy nem érünk rá a vicczeidet
meghallgatni!… (Rejtvényihez.) Tehát számíthatok rá?
Rejtvényi. – Egy óra mulva itt lesz.
Blanka. – Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves barátom! (Rejtvényi el;
Blanka kikiséri és visszajön. Elzához.) Megint olyan voltál, mint egy
utolsó rangu csirkefogó.
Elza. – Nem aspirálok az első rangra. Különben csak azért szóltam bele
az üzletedbe, mert nem szeretném, ha ez a mafla elbizná magát.
Blanka. – Találj ki valami okosat, s akkor nem szorulunk rá.
Elza. – Ha engem kérdeznének, én tudom, hogy mit irnék.
Blanka. – Halljuk hát ezt a bölcseséget.
Elza. – Azt irnám: »Egyes-egyedül a Longfellow leányait irigylem, a
kiket a rézbőrüek felavattak tiszteletbeli indiánusokká. A jól öltözött
emberek közül csakis ők azok, a kik nem kénytelenek czivilizált emberek
módjára viselkedni.«
Blanka. – Úgy látszik, a vicczeidet már a Longfellow leányaitól
tanultad. Nem lepne meg, ha valaki kiderítené, hogy annak idején
sziú-indiánok jártak az állatkertben s a mama megcsodálta őket.
Elza. – Szeretem, hogy mértéket tartasz a pikantériában.
Berzsenyi mama (bejön.) – Már megint veszekedtek?
Elza. – Csak enyelgünk.
Blanka. – Találgatjuk, hogy mit kellene irni. (Berzsenyi papa is
megjelenik.)
Berzsenyi mama. – Én már gondoltam valamit, de a ti atyátok nem hagy
engem helyben. Azt gondoltam, hogy: »Mindenkit irigylek, a ki szegény.«
Ez hasonlít ahhoz, a mit ő felsége írt, és, például, kinek lehetne
kifogása, ha valaki a szegényeket irigyli?! Aláírás: Berzsenyi Zalán,
mert Jacques, az magyarul Zalán, nem igaz?
Berzsenyi papa. – De hát irigylem én a szegényeket?! Miért irigyelném én
a szegényeket?!
Berzsenyi mama. – De hát ki kivánja, hogy irigyeld a szegényeket? Egy
szép mondásról van szó, ennyi az egész.
Blanka. – Nem mama, ez nem jó. Fitogtatni a pénzt, fuj… S ez kétszeresen
nevetséges volna ott, a hol a Vanderbiltek, az Astorok és a Gouldok is
nyilatkoznak.
Berzsenyi papa. – Aztán meg nincs benne a pápa.
Berzsenyi mama. – Nem értem, hogy mit akarsz a pápával.
Berzsenyi papa. – Ha egy Astorhoz, vagy egy Van derbilthez olyan szives
lett volna ő Szentsége, mint a milyen szíves volt mihozzánk, mit szólsz
hozzá, lehetne-e birni egész Amerikával?! A pápa nevét ott olvasnátok
minden plakáton. Aztán ez, engedjétek meg, másképpen nézne ki, mintha
azt írjuk, hogy irigylem a Policzert, mert jó étvágya van.
A szobalány (levelet hoz). – Rejtvényi urtól.
Blanka. – Adja, adja. (Felbontja a levelet). Ah, ez csakugyan nem rossz!
»Irigylek mindenkit, a ki letörölhette azt a könnyet, mely előttem
rejtve maradt.«
Elza. – Nagyon szép; kár, hogy egy csepp értelme sincs!
Blanka. – Annyi értelme van, a mennyit akarsz.
Berzsenyi papa. – De nincsen benne a pápa.
Berzsenyi mama. – A pápát bele lehet venni. Azt lehet mondani, hogy:
»írigylek mindenkit, a ki annyi könnyet töröl le, mint a mennyit ő
Szentsége…«
Berzsenyi papa (kiegészíti:) – … »a minek tanuja voltam«, mondjuk:
»többször tanuja voltam«. S aztán hozzá kell tenni, hogy: »és ki
csekélységemet több izben kitüntette.«
Blanka. – De, papa, igy a parvenük beszélnek!
Berzsenyi. – Akkor hagyd ki, fiam, a világért se akarok semmi
félreértést.
Elza. – Én, ha nektek volnék, azt irnám, hogy: »irigylek mindenkit, a
kinek nem kell albumba irnia.«
Berzsenyi. – Látod, kis leányom, ez sokkal komolyabb dolog, mint te
képzeled. Jegyezd meg magadnak, gyermekem, hogy az életben számos komoly
dolog van, a melyekre te nem is gyanakodol.
Elza (magában.) – De gyanakodom.
Blanka. – Nem ragaszkodom a Rejtvényi fogalmazásához, de a »könnyek«
határozottan tetszenek nekem.
Berzsenyi. – Semmi kifogásom a könnyek ellen; ha a könnyek az orosz
czárnak nem derogáltak, miért derogáljanak nekem? De szeretném, ha
helyet szorítanál a pápának, persze úgy, hogy ez ne legyen feltünő, a
világért se legyen feltünő!