– A lóversenytéren; lenn, a nyergelő körül. Az első futásnak vége; az
»all right« után Berzsenyi papa és manager-e, az őrnagy, le s fel
sétálnak a pázsiton, orrukat a földre irányítva, s kezüket hátul, a
derék táján, összekulcsolva. Oldalukon két roppant messzelátó, melyekkel
ellátni a holdba. –
Berzsenyi. – No?
Az őrnagy. – Kann sein, kann sein.
Berzsenyi. – Ja, olyan okos én magam is vagyok. De ha én hatvanezer
forintot fizetek évenkint azért, hogy tudjam, mikor feküdjem egy lóra
egy százassal, akkor szeretem tudni, hogy így vagy úgy néz-e ki a dolog?
Az őrnagy. – Ha azt hiszi, hogy ehhez csak pénz kell, akkor kínáljon a
lovaknak is pénzt; talán hamarabb bejönnek.
Berzsenyi. – Ön különösen jön elő nekem, őrnagy úr. Az én leányom, a
kisebbik kisasszony, kiszámítja nekem a papiron, hogy az ezernégyszáz
méteres eladóversenyben az én lovamnak, a _Kandur_nak, számtalan
hausse-akkal kell elsőnek bejönnie, és mi lesz? _Kandur_ számtalan
baisse-ekkel jön be, mint rossz utolsó. Jó, velem lehet beszélni. Szó
sincs többet _Kandur_ról, csak azt kérdezem öntől: Legyen, de mi van a
vigaszdijjal? Erre ön azt feleli nekem: »Ná, szo und szo!…« Ön meg fog
engedni, de ez nekem kevés a pénzemért.
Az őrnagy. – Tudja, erre azt mondhatnám, hogy: vegyen a pénzéért búzát,
az jobb űzlet. De nem mondom, mert én mindenkivel szemben és minden
körülmények között perfektül udvarias vagyok. Azért azt mondom, hogy ha
a ló rossz munkát végez, nem _fit_, kövér, köhögős, rossz lábú,
_roarer_, orrvérző, ideges, pókos, _rogue_, mi egy s más, ha a _trainer_
szamár s a jockey gazember: ön csak csináljon nekem családi jeleneteket,
ennek mind a _manager_ az oka. Legalább ön ezt mondja, s önnek értenie
kell ehhez, mert pénzt tesz bele.
Berzsenyi (magában). – Hogy’ vágnám pofon ezt az embert, ha nem félnék,
hogy előbb ő vág pofon! (Fenn). Ne kapjunk hajba, kedves őrnagy, mert
akkor kivel vacsorálok? Remélem, velem tart? (Magában). Ha valaki
megmondaná nekem, de úgy, egész bizonyosan, hogy ennek az én kedves
barátomnak miért kellett kvietálnia, nem sajnálnék az illetőtől egy
ezrest.
Az őrnagy. – Nagyszerű! Előbb össze-vissza sérteget, s most ki akar
békiteni egy vacsorával! De hát tulajdonképpen kinek néz ön engem? Azt
hiszi talán, hogy a köztünk lévő szerződés…
Berzsenyi (ijedten). – Hogy én sértegettem volna önt? Ments Isten!
(Magában). Ki kell engesztelnem, mert még provokál. (Fenszóval). Hogyan
jusson eszembe ilyesmi, pár nappal azelőtt, a midőn meg kell ujitanunk a
szerződésünket?!
Az őrnagy (látható elégtétellel). – Jól van, hisz én értem és ismerem
önt. (Előkelően). Tudom, hogy ön kissé hirtelen, de azért jó pajtás.
(Szigoruan). De nem szerettem volna, ha valaki hallván a
vitatkozásunkat, félreérti a kettőnket összekötő viszonyt.
Berzsenyi. – Ne is beszéljünk többet a dologról. Együtt vacsorálunk,
megállapítjuk az uj szerződést, és vége. Beszéljünk inkább arról, nem
volna-e jó egy amerikai jockeyt szerződtetni? Egy szerecsent vagy egy
indiánust? Végre is az én pénzemért olyan jockeyt kapok az én lovamra, a
milyet akarok. Egy olyat kellene, a ki a fején ül a lónak. Ha már nem
nyerünk, legalább bámulják meg a jockeyt.
Az őrnagy (gúnyosan). – Ezt a kisasszonytól kellene megkérdeznie; úgyis
ő igazgatja az istállót.
Berzsenyi (mérgében egy nagyot nyel). – Sajnálattal látom, hogy ön ma
fölötte ingerült. Remélem, a souper majd jobb kedvre hangolja.
(Halkabban). Hölgyeket is hívok. Ebből is meggyőződhetik róla, mily
teljes bizalommal vagyok ön iránt.
Az őrnagy. – Vigyázzon, kompromittálni fogja magát. Az imént is többen
észrevették, hogy Miss Bess szinte nyiltan integetett önnek.
Berzsenyi. – Ó, sokkal diszkrétebb társaságról van szó. Egy hölgy, a ki
a nővérével lesz jelen, gardirozva, és mi ketten, pont. Az egyik hölgy
gardirozza a másikat, a másik hölgy gardirozza az egyiket; ez csak
illedelmes dolog, nem igaz?
Az őrnagy. – S Miss Bess? Ennek a történetnek már vége?
Berzsenyi. – Azt nem mondhatnám, de ma reggel elhatároztam, hogy
megszakítok vele minden összeköttetést.
Az őrnagy. – Lári-fári.
Berzsenyi. – Mondom, hogy elhatároztam és pedig egy költemény hatása
alatt.
Az őrnagy. – Hogyan? Ön verseket is olvas?
Berzsenyi. – Kizárólag előkelő személyektől, igen. A pápa ő szentségének
például minden versét elolvasom, a mióta szerencsém volt ő szentségéhez.
Most is az ő verséről van szó, melyet Heracleus irói néven tett közzé,
latinul; Miss Bessnél olvastam, az én ujságomban. Olvasta ön is?
Az őrnagy. – Nem.
Berzsenyi. – Ez a vers engem gondolkodóba ejtett. Igy kezdődik:
»Gyönyörök fertőjébe vakon miért rohansz, oh Rúfusz? S kéjvágygyal miért
szedegetsz tiltott gyümölcsöt?« Az ujság megjegyzi, hogy ő szentsége ezt
egy tudós, jeles és vallásos barátjához irta, a ki lelépett az erény
ösvényéről. Azt kérdeztem magamtól…
Az őrnagy (gúnyosan). – Vajon ki lehet ez a tudós, jeles és vallásos
férfiu? Valóban, nincs kizárva, hogy önről van szó.
Berzsenyi. – Nem. Nem az jutott eszembe. Hanem az, hogy: micsoda világot
élünk ez idő szerint! Egy jeles, tudós és vallásos férfiu, a ki már a
multjánál fogva is számíthat minden diszkréczióra, véletlenül belép a
gyönyörök fertőjébe, s tessék, ezt azonnal tudja az egész világ, még
maga a pápa is megtudja! Az ember nem nyithat be egy szeparéba, a
nélkül, hogy ennek a híre fel ne hatoljon a legmagasabb körökig. Hát nem
borzasztó ez?… De nini, kit látok? Ott megy az én karlsbadi barátom, II.
Boris, vagyis jelenleg Maravedi herczeg, a multban úgynevezett Napkelet
Gyöngye, a száműzött illyr király! Ez bezzeg nem törődik vele, hogy a
pápa megtudja a viselt dolgait!… Pardon, kedves őrnagy, de üdvözölnöm
kell őt. (Elhagyja az őrnagyot s oda siet az ex-uralkodóhoz.) Sire,
fogadja legalázatosabb hódolatomat!
Napkelet Gyöngye (öreg, elhízott s egy kicsit kopott). – Jó napot,
kedves De Berjeine, jó napot! Minő szerencsés véletlen hozza önt ide? Ez
igazán megelégedésemre szolgál. Tudja-e, hogy miért jöttem Budapestre?
Egyes-egyedül azért, hogy önnel találkozhassam!
Berzsenyi (rosszat sejtve). – Hogyan, csak azért szerencséltet
bennünket, hogy legigazabb hivével értekezhessék? De minek köszönhetem e
kegyet?
Napkelet Gyöngye. – Tudja, némi differencziáim vannak Illyriával. Egy
váratlan politikai konfliktus következtében nem akarják folyóvá tenni
királyi tűzoltó-főparancsnoki és főpostamesteri nyugdijamat. De mindezt
részletesebben el fogom mondani holnap, az ön irodájában. Szóval, így
szólok magamban: van nekem egy barátom Budapesten, a kedves De Berjeine;
ő bizonyára segítségemre lesz egy nagyobb szabásu pénzügyi műveletben,
addig is, mig Illyriával lebonyolíthatom ügyeimet. A hogy ez eszembe
jut, vonatra ülök; a déli vonattal megérkezem s igy okoskodom: ha
szerencsével járok, a versenyen is megtalálom emberemet, kössük össze a
hasznost a kellemessel, s ime itt vagyok. Remélem, nem csalódtam önben?
Berzsenyi (elkomorodva). – Semmiesetre, semmiesetre.
Napkelet Gyöngye. – Megvallom, bizton számítottam önre, de azért
kellemes, hogy ön minden nehézség nélkül rendelkezésemre bocsátja magát.
Berzsenyi (a távolba mélyedő tekintettel). – Persze, mig nem tudom, hogy
miről van szó, nem vállalhatok garancziákat; de ha személyesen nem is
lehetnék szolgálatára, mindenesetre rajta leszek, hogy egy pénzügyi
csoportot hozzak össze, a mely kétségtelenül… Nem, én nem hagyom cserben
a barátaimat.
Napkelet Gyöngye. – Elvégre egyelőre mindössze ötvenezer forintról van
szó, a mi sokkal csekélyebb összeg…
Berzsenyi (savanyúan). – No, kérem, tekintettel a pénzpiacz mai
kedvezőtlen helyzetére, ez éppen nem megvetendő összeg. De majd
meglátjuk, majd meglátjuk.
Napkelet Gyöngye. – A boszantó csak az, hogy a készpénzt, a melyet
magammal hoztam, mindjárt az első versenyben elvesztettem.
Berzsenyi (ridegen). – Ez kellemetlen, igazán kellemetlen.
Napkelet Gyöngye. – De sebaj, mert hisz a kedvező véletlen épp a kellő
időben hoz össze bennünket, s ön addig is, mig a dolgot nyélbe üthetjük,
szives lesz, mondjuk, ötezer forinttal, kisegíteni e boszantó
helyzetből, hogy tovább játszhassam…
Berzsenyi (fagyosan). – Vigasztalhatatlan vagyok, hogy e csekélységgel
sem állhatok e pillanatban szolgálatára, de magam is elvesztettem a
nálam lévő összeg legnagyobb részét, azért nem fogja rossz néven venni…
Napkelet Gyöngye. – Mégis, mennyi az, a mennyit nélkülözhet?
Berzsenyi (bosszusan). – Ezer forintot átnyujthatok önnek, ha éppen
kivánja.
Napkelet Gyöngye. – Az is több semminél; a fő az, hogy tovább
játszhassam.
Berzsenyi (kotorász a tárczájában). – Úgy látszik, annyi sincs már
nálam. (Rövid lelki küzdelem után). De nem, egy még van. Tessék, kérem;
de ne tegyen a lovamra, mert elveszti.
Napkelet Gyöngye. – Köszönöm. S holnap… holnap mikor találhatom?
Berzsenyi (lenézéssel). – Mondjuk kilenczkor, vagy tizkor. Tiz és
tizenegy között mindenesetre. Igen, legkésőbb tizenegyig okvetlenül fel
fogok kelni.
Napkelet Gyöngye. – Tehát a viszontlátásra.
Berzsenyi. – Jó napot, kedves barátom. (Napkelet Gyöngye el.) Ez az
ember előttem halott!
(Az ötödik futam után:)
Berzsenyi (magában). – Ki akartam nyerni a souper-t, s elvesztettem
nyolczezer forintot. Mennyire igaza van a pápának! Kellett neked ez, oh
Rúfusz?
Napkelet Gyöngye (ifjan, ruganyosan, fölségesen). – De Berjeine! De
Berjeine!
Berzsenyi (megdöbbenve). – Ez az ember nyert! (Oda siet). Parancsol?
Napkelet Gyöngye. – Nézze, kedvesem, az ezer forintja. Fogja.