Berzsenyi (sugva). – Ne mondja ki, már tudom. Persze incognito?
Milosanácz (sugva). – Mint Piaszter gróf.
Berzsenyi (álmélkodva). – Hallatlan, hallatlan! Na, hogy mi minden
történik manapság! Ezek a fiatal emberek!… Képzelem az apa fájdalmát. És
mit csinál Piaszter gróf (sugva) Bécsben?
Milosanácz. – Tárgyalásokat folytat az albániai vezető elemekkel. A
helyzet súlyos, nagyon súlyos. De azt hiszem, Piaszter gróf azóta már
összeköttetésbe lépett az albán nemzeti bankkal. Mindössze harminczezer
frankról van szó.
Berzsenyi. – Ezt a harminczezer frankot nem értem.
Milosanácz. – Harminczezer frank mindig érthető. Piaszter grófot szíven
találta a csapás. Mikor elolvasta a táviratot, leroskadt karosszékébe, s
pár perczig érthetetlen szókat hebegett… De aztán erőt vett magán,
letörölgette könnyeit, s gyönge hangon, mint a ki egyszerre tiz
esztendőt vénült, így szólalt meg: »Fiaim, telegrafáljatok az albán
nemzeti banknak… én olyan gyönge vagyok, hogy a tollat se birom a
kezembe venni!… Ó, ez a hálátlan fiú, ez a hálátlan fiú!… Harminczezer
frankot küldjenek, de táviratilag.«
Berzsenyi. – Ne folytassa, megreped a szivem! De a harminczezer frankot
még mindig nem értem.
Milosanácz. – Képzelheti, ez az irtózatos csapás!… Piaszter grófnak most
utaznia kell, erre-arra, megbeszélni a hívekkel a helyzetet. S a többi,
s a többi; a harminczezer frank nem is lesz elég. A gyász mindig pénzbe
is kerül.
Berzsenyi. – Vagy úgy! Persze, persze. Na, ön alaposan meglepett
engemet, kedves von Milosanácz. Micsoda ujság, micsoda ujság! Kérem, ha
írni talál Piaszter grófnak…
Milosanácz. – Éppen a telegráf-hivatalba indultam. Egy siffrirozott
sürgönyt küldök neki; magamnak kell papirra tennem.
Berzsenyi. – Kérem, közölje vele az én mély részvétemet is.
Milosanácz. – Mindenesetre. De itt vagyunk a telegráfhivatalnál. Tehát
háromnegyed tizenegyig… ugy-e?
Berzsenyi. – Legyen nyugodt. A mi államtitok, az államtitok. (Kézfogás;
Milosanácz el.) Hm, hm. (Eltünődik magában). Valóban, az uralkodás néha
fölötte terhes gondokkal jár. Ilyenkor látja az ember, hogy az egyszerű
magánzásnak is megvannak a maga előnyei. De nini, az én kedves barátom,
a kedves von Huber! Jó reggelt, kedves von Huber. S ő exczellencziája, a
kedves Flórián von Blasewitz báró?
Von Huber (sugva). – Nem hallotta?
Berzsenyi (sugva). – Mit?
Von Huber (sugva). – Ő Exczellencziája a déli gyorssal elutazik.
Berzsenyi (megdöbbenve). – Ah!
Von Huber (mint fentebb). – Egyenesen Polába. Megy Kinába, az első
hadihajóval, a melyet hirtelenében fel lehet szerelni.
Berzsenyi. – Kinába, a hol minden választékosság nélkül gyilkolják az
európaiakat! De hisz ez annyi, mint a halál torkába rohanni!
Von Huber (mint fentebb). – A császár parancsára. A császár szigorúan
gondolkozik erről a dologról. Olyan súlyos viszonyok közepette, mint a
minők Pekingben vannak, a nagykövetnek helyén kell lennie. S valóban, ő
Exczellencziája, tekintettel a zavaros helyzetre, kissé hosszasan vette
igénybe szabadságát.
Berzsenyi (elhülve). – De hisz akkor ő Exczellencziáját… aligha látjuk
többé!
Von Huber. – Megeshetik. De bizzunk istenben.
Berzsenyi. – S miben reménykedik ön, kedves von Huber? Nagyon
lekötelezne, ha megmondaná.
Von Huber (a látóhatárt kémlelve). – Na, tudja kedves von Berzsenyi,
mindent nem lehet kiszámítani, de annyi véletlen jöhet közbe… tudja, ezt
csak én képzelem így… az ember lekésik a vonatról; még egyszer lekésik a
vonatról; a vonatról, végre, háromszor is le lehet késni, abban nincs
semmi természetellenes… aztán az ember lekésik a hajóról… aztán késhetik
a hajó is… viharok a tengeren… a hajó eltévedhet Borneóba… vagy az ember
Takuban sárgalázt kap, a mikor persze nem lehet tovább menni, Pekingbe…
Bizzunk istenben.
Berzsenyi. – E szerint ön reményli, hogy a jövő nyáron viszontlátjuk ő
Exczellencziáját?
Von Huber. – Engem soha se hagy el hitem az isteni gondviselésben.
Berzsenyi. – Igaza van, kedves von Huber. A vallás az ember legfőbb
kincse.
Von Huber. – Nagyon örülök, hogy ebben egyetértünk, kedves von
Berzsenyi. De nem jön reggelizni?