Elza. – No, ne ijedj meg minden kis mókázástól! Elképzelheted, hogy a te
házadat nem fenyegeti semmi ilyes veszedelem. Egyelőre eszem ágában
sincs azokat a jó házból való szerencsétleneket utánozni, a kiket
állítólag egy isteni szózat őrjített meg, de mégis inkább a lábukban
lakó ördög ösztökélt arra, hogy megszökjenek a jól fűtött szülei házból
s elkarikázzanak: az igét hirdetni, vagy jobban mondva: éhezni és fázni.
És remélem, hogy a bankjegyeidre rajzolt őrangyalok mindenkor meg fognak
óvni ettől a kísértéstől, hogy ne mondjam: tébolytól. Rémesen hangzó
megjegyzésemmel mindössze annyit akartam mondani, hogy tökéletesen értem
azokat a szegény nőket, a kik a mai világban seregesen tódulnak a
színpadra. És ha már ebben a házban minden blague-ot le kell fordítani
kereskedelmileg józan és ridegen száraz, egyszerű vagy összetett állító
mondatokra, megmagyarázom nektek azt is, hogy miért gondolkozom így.
Végre is az a szegény nő, a kinek a kényelméről senki se gondoskodott, s
a ki a kényelemért még nem akar lemondani minden társadalmi
szereplésről, csak a színpadon keresheti a boldogulást. Egy csinos,
fiatal, jóalakú nő, a ki alkalom adtán kedves is tud lenni és nincs
minden temperamentum híjján, ha nem túlságosan prűd és nem szenved se
köszvényben, se idült hangszálbénulásban, föltéve, hogy ügyesen
viselkedik és ért egy kicsit úgy az intrikálás, mint a reklámcsinálás
művészetéhez: ma már a színpadon mindent elérhet. Igenis, mindent. Szert
tehet fejedelmi toalettekre, ékszerekre, bankigazgatói jövedelemre, tíz
percznyi éneklésért egész vagyont tevő föllépési díjra, automobilra,
yachtra, saját külön vasúti szalonkocsira s végül herczegi férjre… És
azért nem kell lemondania a társadalmi szereplésről sem. A színésznőket
is a viselkedésükhöz képest ítéli meg a világ, mint akárki mást; ha
rosszúl viselkednek, többet néznek el nekik, mint annak, a kit a
művészet nem menteget; s ha jól viselkednek, még a tiszteletet is
kiénekelhetik maguknak, könnyebben, mint az, a kit kevesebb szem
ellenőriz. Bejuthatnak még a fejedelmi szalonokba is, s ha mindig
akadnak, a kik lenézik őket, vigasztalásukra lehet, hogy ez a lenézés
három negyed részében sárga irigység.
Héthársyné. – És vedd ehhez azt, hogy egy úri nőnek mindig több chance-a
van a színpadon a boldoguláshoz, mint egy közönséges színésznőnek, a
kiről nem tudni, hol kezdte, a ki csak úgy a sugólyukból lépett ki a
világba. Egy úri nőnek a nagy sikerig nem kell olyan hosszú útat tennie;
már az első föllépése is nagyobb érdeklődést kelt, mint egy olyan
színésznőnek a bemutatkozása, a ki a színpadon von Pike auf küzdötte fel
magát – honni soit, qui maly pense – s a kinek évek kellenek hozzá, hogy
észrevegyék. A ki a Vikussal valaha tánczolt, és a ki az életben csak
két szót szólt vele, az mind ott lesz azon az ünnepen, a hol az első
lámpaláz nyomban kiváló művésznővé avatja. Szeretném tudni, miért ne
gyümölcsöztetné azt az ismeretességét?!… és miért ne aknázná ki azt a
szenzácziót, a melyet a vállalkozása kelt?! Ha van egy gyűszűnyi hangja,
s ha olyan kecsesen sétálgat majd a színpadon is, mint a vigadóban,
tökéletesen elég megmutatnia a bokáját, és a sikere biztos. A mellett őt
soha se fogják afféle közönséges színésznőnek nézni; mert a nagyvilági
szereplés épp olyan eltörölhetetlen presztizst ad, mint az egyházi rend.
A Vikus nem lesz közönséges, hogy úgy mondjam: színpadi színésznő; a
Vikus mindig úrinő marad, a ki esténkint megjelenik a színpadon, mert
hiszen másképpen nem szedhetné be azt az adót, a melylyel a világ az ő
érdekes egyéniségének tartozik.
Blanka. – És milyen gyönyörű élete lesz! Csupa izgalom, taps és virág!
Berzsenyi mama (Héthársynéhoz). – Mégis, megvallom, csodálkozom rokonod
bátorságán. Én az ő helyén a nyilvános föllépésre soha se tudnám
elszánni magam. A műkedvelés, az más; és ha valaki olyan nagy hajlamot
érez a szinészkedésre, istenem, a műkedvelést még az egyház is
megengedi!… Ez ellen senkinek se lehet kifogása; a műkedvelői előadás
még a legelőkelőbb családokban is gyakran előfordúl.
Berzsenyi papa. – Nem fogjátok elhinni, és mégis úgy van, mert
szóról-szóra benne volt az én ujságomban, hogy legközelebb egy ilyen
műkedvelői előadás volt Bécsben, a hol még az inas szerepeket is
főherczegek játszották volna. Ez nekem azt az eszmét adta, hogy egy
műkedvelői előadás rendkívűl mulatságos legyen, és miután az én házamban
egy ilyen még nem volt, nem volna-e czélszerű, hogy az én leányomnak
színdarab-írását egy hasonló ünnepélylyel kötnénk össze, természetesen
megfelelő közönség előtt?!
Héthársyné. – Az eszme kitűnő, és ha lesz belőle valami, számítok rá,
hogy igénybe veszik az én rendezői tehetségemet. Nekem ebben nagy
gyakorlatom van. A mult héten Hilda grófnénál rendeztünk egy ilyen
nagyobbszabású műkedvelő előadást, és az egész olyan pompásan ment, hogy
egy színész, a kit meghívtunk közönségnek, kijelentette, hogy ilyen
meglepően mulatságos estét ő még nem mitmacholt. Különben nekem ez már a
tizedik műkedvelésem volt, s azóta már a tizenegyedikre készülök. De
sietek is haza, mert éppen próbám lesz. Viszontlátásra, édesem; jó
napot, Berzsenyi… Hogy miféle estét rendezek, édesem?… Ó, ez csak afféle
szerényebb műkedvelés lesz… polgári szereplőkkel… A _Szulamit_ot adjuk
elő… a katholikus legény-egylet javára… Á propos… képzeld, édes Blankám,
még most sincs Absolonunk!… Mondja, Berzsenyi, nem volna kedve hozzá?…
nem játszaná el Absolont? Nagy szivességet tenne vele!