Vagy tíz tavasz óta az volt a mentségem a világon, az volt a gummisarok
a cipőm alatt, hogy könnyebben lépjek, az volt a legyezőm a kánikulában,
az volt a púder pirulásomon, az volt a fekete szemüveg a szememen, az a
gondolat, hogy elvben már nem élek, hogy megöltem magam egy néma
pisztollyal, hát nekem már mindegy. Már nem én vagyok ez.
De hát ki vagyok akkor? Akkor egy másik valaki vagyok, hisz érzem a
tavaszi szelet mint forradalmi zászlót lobogni arcom mellett, fáj ha
tövisbe nyúlok és vércsepp búvik ki az ujjam hegyére. Lélekzem, minden
lélekzettel nyilat ütök a szívembe. Vagyis egy eleven szívbe, egy ember,
vagy mondjuk egy állat szívébe. Ha nem én vagyok ez, akkor egy másik
példány él az én térfogatomban; most hát egy embert szenvedtetek vagy
egy felelőtlen állatot, azt büntetem, azt nem engedem szórakozottsághoz
és ártatlansághoz jutni, attól tagadom meg az életet.