Sétáltam a fák mellett és a pálcám forgattam és lecsíptem a pálcám
hegyével zöld leveleket a lomb széléről. És levertem a pálcámmal a
bokrokról is a leveleket, mert szórakozott voltam, mert a lemondáson
gondolkoztam, mert a szívem nyakig ült a forró fájdalomban. És rámentem
a mezőre, hogy lépéseimnek hangjuk ne legyen, hogy azt képzelhessem,
hogy csak a gondolat és a dal sétál az én két lábamon és a füvet aközben
elnyomtam és eltörtem a cipőm talpával. És lovagoltam a mezőben és füvet
és virágtöveket és csigát és gilisztát gázoltattam halálra. És minden
kertben és szántóföldön tett sétám alatt halálra tapostam gilisztákat és
bogarakat és férgeket. Nem is sejtem, mennyi az áldozatok száma.
Könyököltem a könyv fedelére s agyonnyomtam a könyvben két lap között
egy icipici szürke bogarat, aki olyan egyenesen tud sietni a könyvben,
mint a sor. Lehet, hogy éppen a gyilkosság elkövetése közben sóhajtottam
Shakespeare után, hogy: Thyself thy foe, to thy sweet self too cruel!
Megeszem a cseresnyében azt a kis karcsú, szőke férget, és megeszem azt
a szem cseresnyét, aki oly ragyogó testszín és piros mint a mosolygó
kisleány arca. Minden egészséges lélekzetemmel élő bacillusokat mérgezek
el magamban. Nincs egy lehelletem, nincs egy falatom, nincs egy lépésem,
amely vétek nélkül való volna s nincs egy pillantásom, egy gondolatom,
egy szívdobbanásom és alvásomban egy álmom sincs, amivel valaki vagy
valami ellen valahol valahogy ne vétenék.
Vadászpuskát engedtem a kezembe tenni s meglőttem a nyulat, a foglyot és
galambot is lőttem. Sárgaszájú gyermekverebeket hajítottam le a
fészekből. Ürgét fullasztottam vízbe a mezőn. Egyszer egy denevért
ütöttem le bottal, mert a szobába repült, mert talán a párja után
repesett akkor éjszaka, tudom hogy a denevérek is szerelmesek. Bolhákat
és tetveket nyomtam agyon. Pillangókat fojtottam meg két ujjam közt,
hüvelyk- és mutatóujjam közt, a vak gyilkosok közt. Igen, olyanok az
ujjaim végén a körmeim, mint a vak szemek. Legyeknek nyomtam ki a sárga
belét az asztalra, élő csiborok és kőrisbogarak hátába szúrtam gombostűt
és figyeltem, hogy kalapálnak a levegőben sovány lábaikkal napokon átal
és hogy forognak a tű körül, mint a körhinta. Gyíkoknak csaptam le kővel
a farkát, békákat tapostam és dobtam agyon, gilisztákat vágtam ketté
játékkarddal. Lótetűt, darazsat, hernyót fullasztottam meg és ütöttem le
s nyomtam széjjel. Fejletlen halakat dobáltam ki a patakból a halálos
porba. Az ujjam hegyével, a körmömmel, meg az öklömmel rakásra öltem a
muslicákat nyári este a lámpa alatt és ismeretlen liliputi lepkéket és
bogárkákat, ezüst és halaványzöld színűeket, bájos és zseniális
Nijinskiket és Karsavinákat, akik a fényben rajongva forogtak előttem.
Művészetet és szépséget irtottam, csupa idegent, csupa vendéget, csupa
csodát pusztítottam el, csupa egyetlen élő életet. Ezreket! tábort!
lakosságot! egy valami pici földrész egész faunáját! És nem is veszem
komolyan, micsoda szörnyeteg vagyok én! Nem is igaz, hogy szenvedek ezek
miatt; csak úgy képzelem, de nem szenvedek, nem igaz.