A járdán gyalogolok és az eget látom az ucca felett és az ablakokat
látom, hogy élnek mint a szemek vagy mint a vizek és észreveszem a falak
színeit és meglátok élőfákat a járdából felállani, hangok szólnak be a
fülemen és ez mind kivilágítja homlokomon az eszméletet és gondolkozást
hajt a fejemben. Az eszméletet, a gondolkozást nem kapják meg tőlem azok
az emberek, akik elmennek mellettem. Avval, hogy csak úgy magamban némán
eszmélek és gondolkozom, úgy sejtem sikkasztó vagyok. Az emberekkel
közölnöm kéne gondolkozásomat, amit szavakkal nem tudok követni magamnak
sem, oly gyors, oly sok, oly széles a gondolkozás, az valami úszó
sakktábla, melyen veszett játék ugrál, a tűeső ködben vagy egy darab
parázs gőzös színjátszása vagy micsoda, nem tudom. Ha a gondolkozás
hangosan folyna, mint a hangos patak, hogy hallanák a gondolkozást, akik
elmennek mellette. De, ha hallanák is a gondolkozásomat mások, ha
magamnak az az adományom volna, hogy a szám mint a diktafón úgy adná
amit gondolkozom, akkor is azt az érzést, amit a felnyitott ég, a
született ucca, a lehellhető levegő bennem teszen, az érzést, az
érzésnek az élvezetét nem bírom közössé tenni, hiszen lehetetlen. Pedig
ez az élvezet, ha az embereknek átadhatnám, ha azt őbennük
éreztethetném, több volna s jobb volna az, mint az egész költhető
költészet. Émelyedek magamtól és alélok tehetetlenségemben. A
legkülönbet, az igazi igazat, az egyetlent, amivel szolgálhatnék, azt
nem tudom kiadni.