Igen, az én ujjaim is közlekednek a pénzzel. Az élő, meleg, tiszta bőr,
ez az érzékeny, duzzadt, meleg bőr az ujjaim végén, ez közlekedett a
pénzzel. Le nem tagadhatom magam előtt. Az én kezemhez is pénz tapad. Ez
már így marad. Soha meg nem tisztulhatok ettől, nem menekülhetek olyan
messzire, hogy elfelejtsem, nem repülhetek fel olyan kék kékségbe, hogy
magamnak megbocsáthassak.
Elcsodálkozom, megsajnálom magam. Olyan csönd van idebenn a szobában. Az
a hangulatom, mintha a vidék odakint elborult volna s fülelek
messzire-messzire: mintha ott valahol messze, nehéz zokogásba törne ki
az én ártatlanságom. Le van bocsátva a fejem, combomon könyökölök.
Megsimítom a tenyeremmel eltaposott homlokomat. Elmult az, hogy én más
lehetnék! hogy igazi lehetnék, hogy példa, hogy napsugár, hogy új
ásványfény lehetnék, oly tiszta, oly most felfedezett, oly
felvilágosító! Oly érintetlen idegen, oly álom, oly nem ide való. Vége
van annak!
Ráfogom a pénzt a fegyvertelen szegényre, akinél nincs pénz. Az rám
bámul. A szeme kiugrik. Szédülni kezd előttem, majd felbukik! Az esze
forog mint a körhinta, a feje megfájdul, két fogsora eszi egymást, a
gégéje megdagad, alig tudja könnycseppjeit lenyelni. Szívbajt kap és
bélcsavarodást, megolvad a két térde, összeesik előttem a földön és a
nyavalya kitöri s kezemre köpi okádékát.
Bizony, még az az egyetlen egy árva krajcárom is bűnöm volt, amelyért a
vásárban törökmézet vettem, hisz volt ott gyerek, akinek az ínye meg a
kis hasa éppen olyan berendezett fölvevő állomása lett volna a
törökméznek, de nem volt egyetlenegy árva krajcárja se annak a másik
gyereknek. Most már azért is szégyellem magam, hogy a bűvész ezüst
forintot húzott ki az orromból, igen! És sejtem, hogy az sem volt olyan
ártatlan dolog, mikor aranypénzt szorítottam a markomban álmomban, kezdő
fiú koromban. Én addig voltam ártatlan, míg csak halpénz volt a
kezemben.