1914 április.
Egy szegény «szobrocska-árús» át akart menni az utca egyik oldaláról a
másikra, miközben jött egy automobil és szó nélkül elgázolta. Meghalt. A
lapokból a nevét se tudtam megállapítani. Némelyek szerint Liuigi, mások
szerint Liu-ki-ki Typhees, Tyu-igi volt a neve, de a nagy átlag röviden
Luiginek írta, mert ez legalább szép és értelmes olasz név, azt jelenti,
hogy Lajos.
Ez a szegény Lajos egyike volt azoknak a különös alakoknak, akik
egyszerre csak megjelentek Pesten s nagy feltünést keltettek azzal, hogy
igazi piszkos kinaiak voltak és zsírkőből faragott kis bálványokat és
vadállatokat árultak. Aztán megszoktuk őket és most már hozzátartoznak
az utca és a kávéház életéhez, de hogy miből élnek, azt még mindig nem
tudom. Mint ahogy senki se látott még szamarat megdögleni, úgy nem
láttam még soha embert, aki ezektől vásárolt volna valamit. Odaállnak az
asztalhoz, vigyorognak, mutatják a kis kősárkányt, a pesti ember meg
odahívja a pincért és így szól hozzá:
– Mondja meg neki, hogy nem kell semmi.
A pincér pedig kinai nyelven mondja neki:
– Génc hinausz.
És miután az ajtóra mutat, a kinai kedvesen vigyorog és távozik.
Úgylátszik, ebből meg tudnak élni. Valakitől azt hallottam, hogy a
szegény, rendőri felügyelet alatt álló nők a legjobb vevőik.
Kedves, finom és önérzetes emberek. Szeretik a viccet, amíg magyarul
van. Egyszer egy úr angolul viccelt velük, ezt megértették és egyszerre
megváltozott a mosoly az arcukon. Úgylátszik, a kinai embernél a harag
is mosoly formájában jelentkezik. A jóságos, szomorkás mosoly helyett,
mikor megsértődött, egy kis vadkörteízű mosoly suhant át az arcán és
álmos kis szeme mintha villant volna egyet. Aztán elment, tovább, a
másik asztalhoz és ott ismét a jobbik mosolyával kínálta a fenevadjait.
Egy nyári estén Kramer Leopolddal, az ismert bécsi színésszel, ültem itt
Pesten egy vendéglő kertjében. Jön egy ilyen titokzatos ázsiai kucséber
és kínálja nekünk a kis faragott vadállatot. Kramer elkezdi faggatni
németül:
– Micsoda maga? Kinai vagy japáni?
Vigyorog s a fenevadat kínálva mondja:
– Eine Krone.
– Nem azt kérdezem – mondja neki Kramer – hanem azt, hogy Kinából
jött-e, vagy Japánból?
– Eine Krone.
Kérdezi angolul, franciául, de az csak egyre a kő-vadat mutatja és ezt
vigyorogja hozzá rendületlenül:
– Eine Krone.
Kramer megunta a dolgot és letett elébe az asztalra egy koronát. Az
ázsiai ember elvette a pénzt és letette helyébe a szobrot. Kramer fogta
a szobrot és visszaadta neki, jelbeszéddel megértetve vele, hogy a
szobor nem kell, a koronát csak úgy kapta, rokonszenvből. A japán-kinai
nem szólt semmit, zsebredugta a szobrot és visszaadta a koronát. A
kezével, a fejével, a táskájával, mindenével azt intette, hogy alamizsna
nem kell neki, aki nem vesz tőle szobrot, az ne adjon neki pénzt. És
azzal a bizonyos vadkörte-mosollyal, sértődötten, büszkén távozott.
– Barátom – mondta Kramer – most már tudom, miféle fajta ez a büszke
ember. Ez sem nem kinai, se nem japáni, ez _spanyol_.
Megvallom, abban a percben nagyon meghatott ennek az állati módon
piszkos, rongyos, szegény, tüdővészes kis ázsiai embernek az önérzete.
Abban az életben, amit a magunkfajta ember itt ebben a városban él,
évtizedeken át nem látja a példáját annak, hogy valaki tisztán, minden
mellékgondolat nélkül mutasson egy szép férfiúi tulajdonságot. Akit itt
önérzetesnek látok, az okosságból önérzetes, vagy azért, hogy a hatalma
ne csorbuljon, vagy azért, mert mások épen látják, vagy azért, mert
bosszút akar állni ezzel valakin, vagy azért, mert épen nincs szüksége
arra a koronára. Pénz dolgában meg rendszerint az önérzetes, aki többet
akar, kezdve a taxisoffőrtől, aki visszaadja a borravalót, mert egy
hatossal többet várt, fel egészen a büszke kijáróig, aki felháborodva
küldi vissza a kétezer koronát, mert tízezerre számított. Az önérzetet,
a férfiúi büszkeséget a pénzzel szemben ilyen tisztán, ennyire
önmagáért, ennyire csupán a lelkiismeret kedvéért, ennyire kizárólag a
jó érzés kedvéért még nem is igen láttam kivirágzani. Miért nem fogadta
el a koronát ez a barnára nyomorodott sárga ember? Attól félt, hogy
méltóságos báró Udvari Tanácsosék szoaréján a világ megszólja ezért? A
rendőrségtől nem félt, mert engedélye van árúsítani és ajándékot joga
van elfogadni még az árúsnak is. Azt is olvastam valahol, hogy a kinai
kapzsi, pénzvágyó ember, a kereskedésben alattomos és kegyetlen, pénzért
minden rosszra képes. És ez mégis, a saját társadalmából kitaszítva, a
hazájától sok ezer mértföldnyire egy vendéglő kertjében visszadob egy
koronát, ahelyett, hogy a szobrot dobta volna oda és úgy ment volna el a
pénzzel, sem az ajándékot el nem fogadja, sem a már odaadott pénzért az
ellenértéket ott nem hagyja, csak azért, mert azt intették neki, hogy a
koronának alamizsna-jellege van, hanem dühösen stornirozza az egész
üzletet és amúgy rongyosan, piszkosan, soványan, betegen, szegényen és
ismeretlenül, még azt se mondva meg, hogy miféle fajta, megsértődik
magán a puszta ajánlaton és elmegy. Még ha megmondta volna, hogy
kinai-e, vagy japáni, azt lehetett volna gondolni, hogy hazafiságból
büszke, mert nem akarja, hogy azt mondhassák: a kinai koldul, vagy a
japáni koldul. De még ez az ok sem játszott közre. Az egyszerű, minden
érdektől mentes, egészen tiszta férfiúi önérzet úgy villant fel a
rongyai közt, mint egy darab tiszta színarany a piszkos iszapban.
A rejtély, hogy ezek az emberek hogyan kerültek ide, körülbelül meg van
oldva. Eleinte azt hitték róluk, hogy valami cseh gyáros hozatta őket
Kinából, – mert kinaiak – hogy a Csehországban készült kinai
iparművészeti cikkekkel házaljanak. De aztán megtudtuk, hogy nem így
van. Ezeket a kis tarka vadkutyákat, vadbálványokat és vad-tintatartókat
ők maguk fabrikálják kemény késsel a puha kőből. Az utóbbi években
minden képzeletet felülmuló kivándorlási láz vett erőt a nyomorult kinai
lakósságon. Rengeteg ember vándorol onnan Indiába, az ázsiai
Oroszországba és Amerika nyugoti partjaira. Szegények sehol sem
kellenek, részint, mert olyan koldusok, hogy aki náluknál szegényebb, az
csal, részint mert nincs az a munkabér, amiért ne dolgoznának. Ezért
aztán a hatóság is meg a munkásság is üldözi őket mindenütt. Rettenetes
bánásmódban van részük, akárhová teszik be a lábukat. Ezek a pesti kóbor
szobrászok ennek a Kinából kihullámzó hatalmas áradatnak a legvégső
nyúlványai, ők vándoroltak legmesszibbre, mert nem Kelet felől jöttek
ide, hanem nyugatról, körül, a földgömb nagyobbik részét megkerülve. El
lehet képzelni, milyen rossz dolguk van odahaza, ha ekkorát vándorolnak
azért a jólétért, amiben itt részük van.
Még egyszer találkoztam velük. Látogatóban voltam egyszer náluk, a
lakásukon. Igaz, hogy nem az illedelmes látogatási időben, déli
tizenkettőkor, sem délután hatkor, hanem úgy éjfél körül, s akkor se
nagyon udvariasan, mert két rendőr nyomta be az ajtót, miután a
zörgetésre nem nyitották ki. A dolog úgy történt, hogy az előljáróság
kiküldöttjével és két markos rendőrrel elindultunk éjszaka a
nyomortanyák megvizsgálására. Egy jónevű és bizonyára igen jómódú úrnak
a házában, a harmadik emeleten volt egymás mellett vagy három ilyen
egyszobás lakás. Abban a szobában, ahol a kinaiakat találtuk, épen
tizenhárman aludtak. Nem akarom elrontani annak a napját, aki napfényes
délben olvassa ezt, sem annak az éjszakáját, aki az ágyban szivarozva
futja át e sorokat, ezért nem adok részletes leírást arról, amit ott
tapasztalni lehetett. Csak annyit, hogy a két rendőr levegő után
kapkodva szédült ki a folyosóra, miután benyomta az ajtót; csak annyit,
hogy miután abba a levegőbe bemenni nem lehetett s elhatároztuk, hogy
nyitva hagyjuk az ajtót, amíg egy kis friss levegő megy be a szobába, el
kellett mennünk a folyosó másik végébe, mert a nyitott ajtó körül az
isten szabad ege alatt nem bírtunk a kiáramló bűztől állani, pedig sem a
derék előljárósági hivatalnoknak, sem a két rendőrnek ez nem volt az
első ilynemű kirándulása, nem is szólva szerény magamról, aki többet
jártam Pesten ilyen helyen, mint rokokó-szalonban. Még talán csak
annyit, hogy párosával feküdtek az ágyakban a lakók, nők, férfiak
vegyesen és a falon annyi bogár mászott, hogy a kis tolvajlámpással nem
az orrunk elé, hanem a falra világítottunk, mikor mellette elmentünk,
mert aki hozzáért a falhoz, az néhányat elvitt onnan, erre el lehetett
készülve. Ebben a hotelben, ebben a társaságban találtunk egy ágyban két
kinait, amint boldogan aludtak. A lámpafénybe is boldogan, mosolyogva
pislákoltak, mialatt a többi mind nagyon meg volt ijedve. Egy ragyogó
szemű, értelmes kis zsidófiú mutatta be őket az egyik ágy sarkából.
– Kérem – mondta – ezek gazdag emberek.
– ???
– Igen, mert ma délelőtt voltak a vámházban és ötszáz koronát tettek le
készpénzben, Kinából jött nekik utánvétellel ötszáz koronáért anyag,
olyan puha kő, amiből szobrokat faragnak vésővel. Itt faragják minden
este tízig, ma is faragtak este tízig, amíg le nem feküdtek. Mi meg
néztük őket.
Az ágyért nyolcvan krajcárt fizetnek egy hétre. Ketten alszanak benne.
Ötszáz korona volt a párnájuk alatt. A Ritz elegánsabb hotel, de abban
sem alszanak korrektebb kereskedők. Eszembe jutott a korona, amit a
«spanyol» visszautasított. Egyik kinai olyan, mint a másik, miért ne
lehetett volna a kettő közül az egyik az, aki a vendéglőkertben oly
büszke volt? Lehetett volna még egy kicsit nézni őket, kérdezni őket,
gondolkodni felőlük, ha bírtuk volna tüdővel és gyomorral. Elmentünk,
elől a rendőr vitte a lámpát és rémülten vigyázott, hogy a falhoz ne
érjen. Így rájuk sötétedett a szoba és mi, akik utolsóknak jöttünk ki,
hallottuk, amint a tizenhárom ember felsóhajtott, fellélegzett. Aztán a
csöndben, ahogy a többi tizenegy utánunk fülelt, mikor már a
rendőrkardok kint csörrentek a folyosón, rekedten suttogva, nagyon
gyorsan beszélni kezdett egymással a két kinai. Hogy mit, azt nem tudom.
A végét nem is hallottam. Lehet, hogy ezt a gyönyörű, kényelmes, boldog
országot dicsérték, ahol ilyen jól lehet élni, nem úgy, mint a nyomorult
Kinában.
Azóta nem láttam közülök egyet se. Csak Liuigi vagy Tphuigi
kollegájukról olvasom, hogy egészen váratlanul, egy perc alatt
meggyilkolta az automobil. Azt mondják, hogy néhány perc alatt a város
különböző részeiből vagy tíz kinai csődült oda a holttestéhez és
jajveszékelt, imádkozott fölötte az utca közepén. Hogy hogyan terjedt el
olyan hamar kinai nyelven a városban a szomorú hír közöttük, az egészen
titokzatos.
Körülbelül ez minden, amit a budapesti kinai kolóniáról tudok. Hadd
legyen legalább ez a nekrológja ennek a szerencsétlen sárga
vándormadárnak, akár ő volt a büszke spanyol, akár nem, akár őt láttam
aludni a nyomortanyán korrekt kis iparával, akár nem. Mindenesetre
ezekhez tartozott, tehát megérdemli a rokonszenvet. És semmiesetre sem
volt érdemes szegénynek ezért, amit itt kapott, olyan messziről eljönnie
a büszke férfiak és a korrekt üzletek e szép városába.