1914 március.
Ezt Cholnoky Jenőnek egy most megjelent kitünő könyvéből tudtam meg. A
könyv a jégvilágról szól, s elmondja a Föld két sarkának a történetét.
Számtalan egyéb érdekes dolog között (– nem hallgatom itt el azt az
egyet, hogy soha még a sarkvidéken ember meg nem hült, náthát nem kapott
–) az is benne van ebben a könyvben, hogy a pinguinek, a sarkvidék e
kedves, barátságos madarai a szó szoros értelmében köszöntik egymást, ha
találkoznak. Van egy furcsa szokásuk: csapatostul járnak sétálni,
sétálni, mint az emberek, minden ok és cél nélkül, tisztán a séta
kedvéért. Különös és groteszk látvány lehet egy-egy ilyen csapat nagy
madár – akkorák, mint a hároméves gyerek – amint tipegő járással sétál a
végtelen jégmezőn. A csapat előtt egy vezető-madár megy. Aztán ahogy
mennek, mendegélnek, valahonnan jön szembe egy másik sétáló csapat.
Amikor a vezető ezt a másik csapatot meglátja, előresiet s találkozik a
másik csapat vezetőjével, aki szintén előresietett. És akkor a két madár
köszön egymásnak. A Cholnoky könyvében le is van fotografálva ez a
köszöntés. A pinguin lehajtja a fejét, mint a köszönő ember, aztán
gyorsan körbe-forgatja. Ha a másik madár ugyanígy visszaköszön neki,
akkor a két csapat nagykomolyan tovább tipeg a hóban. Ha azonban a másik
csapat elnöke nem fogadja a köszöntést, akkor ez annak a jele, hogy a
másik csapat más pinguin-fajtához tartozik. Ilyenkor a köszönő még
kétszer-háromszor köszön s ha egyik köszöntését sem viszonozzák, akkor
baj van. Verekedés következik: a derék madarak erős, csonka kis
szárnycsontjaikkal jól elpüfölik egymást.
De ez eddig csak természetrajzi érdekesség. A mulatságos része a
dolognak most következik. A pinguin szelid madár, az embertől nem fél,
sőt nagyon barátságos hozzá, pedig igazán eltelik néha száz esztendő is,
amíg egy-egy pinguin-fajta eleven embert lát. A sarkutazók azzal
magyarázzák e közömbösséget, hogy a pinguin az embert is pinguinnek
nézi, mert két lábon jár és szemre épúgy viselkedik, mint ő. Mégis
előfordult, hogy a pinguin-csapat megtámadta a sarkutazók matrózait,
többek közt Shackletonnak egy matrózát alaposan elverték szárnyaikkal a
pinguinek. Azóta a sarki expediciók matrózai, ha csapatostul járnak a
jégmezőn és sétáló pinguin-csapattal találkoznak, egyszerűen _köszönnek
nekik_. Egy matróz az élre áll, lehajtja a fejét és körbe-forgatja. A
pinguin-vezér viszonozza a köszöntést és a csapat tovább megy, mintha mi
sem történt volna. Ilyen egyszerű az egész.
Megvallom, elképpedtem, amikor a kitünő tudós könyvében ezt olvastam. Ez
a kedves és graciózus ötlet: köszönni az állatoknak, hogy az embert
békében hagyják, annyira megfogott, hogy sokat elvett a nagyszerű sarki
küzdelmek leírásának későbbi hatásából. Valami egészen originális új
formája ez két olyan különböző világ találkozásának, mint aminő az
embervilág és az állatvilág. Ime, messze fönt a fagyos sarkvidéken egy
csapat sétáló madár és egy csapat sétáló ember talál egy közös pontot,
amelyen a két világ találkozik, s az ember ezt rögtön praktikus
szempontból ki is használja a maga javára. Az nem változtat a dolgon,
hogy az a fejmozdulat talán mást jelent a pinguinnél, mint az embernél.
A pinguinnél jelentheti azt, hogy «menjetek tovább, arrafelé van
eledel». Vagy jelentheti azt: «velünk párosodhattok, mert mi is a
fajtátokhoz tartozunk». Vagy jelenthet ezer más-egyebet. Az embernél
üdvözletet jelent, ami mellé az ember is gondolhat ezerféle dolgot az
eledelről vagy a párosodásról, amiről akar. De az a tény, hogy valamint
az egymásnak köszönő emberek is megelégszenek a köszönés puszta
formájával, magával a külső mozdulattal, úgy a sarkvidék elhagyatott ősi
madárfajtájának is elég a puszta mozdulat arra, hogy viszonozza és békén
tovább haladjon, az a tény, hogy a gondolat kifejezésének
megrövidítésére szolgáló jel, szignum, vagy mint a gyorsírók mondják:
_jelény_ époly elfogadott formája legyen az érintkezés egyszerűsítésének
az állatok közt, mint az emberek közt, s hogy az állat elfogadja az
embertől ezt a jelt, amelynek értelméről az embernek sejtelme sincsen,
csak azért, mert jól utánozza őt, ebben van valami nagyon megható elem,
– nem szeretnék túlozni, de ebben talán van valami parányi jele annak a
nagy és természetrajzi testvériségnek, ami bennünket embereket az
állatokhoz és a növényekhez, a Föld romlandó, élő-haló egyéb
teremtményeihez fűz.
És ha már így belemegyünk ennek a sarkvidéki anekdotának a taglalásába,
még szimbolikus jelentősége is van. Az ember nagyszerű alkalmazkodási
képességének kicsiny, de jellemző mutatója. Az ember fél az izgága
madártól, egyszer megtudja, hogy egy kis köszönéssel megtakaríthatja a
lövöldözést, a háborút, hát gondol egyet és köszön a madárnak. Azok a
jótársaságban forgó úriemberek, akik a déli sarkvidékre utaztak, akik
Londonban előkelő klubok tagjai és akik odahaza nagyon megválogatják
azokat az urakat, akiknek messziről előre köszönnek az utcán, elnyerik
lenn a jégmezőn emberi és kaszinói gőgjük méltó büntetését: hogy békében
maradhassanak, kénytelenek szépen előre köszönni egy madárnak. Ők ezen
bizonyára mulatnak, nevetnek, a madarat azért nem tisztelik, lenézik,
állatnak veszik, sőt meg is eszik, ha kell, de hiába minden fölény,
hiába minden magyarázat, a tény mégis az, hogy szépen köszönnek egy buta
nagy jéglibának, mert békében akarnak vele élni. Ott lenn a jégmezőn,
íme, tisztán, minden kétszínűségtől mentesen jelentkezik az ember igazi
természete. Amint nem tűr a jégvidék levegője semmiféle szennyet,
baktériumot magában, úgy nem tűr a jégvidék társadalma – amelyben állat,
ember együtt él – semmiféle hazugságot. Békén akarok élni, tehát
udvariasan köszönök a madárnak. Itt fenn, a mérsékelt égöv alatt
ugyanezt csinálja millió meg millió ember. A köszönést, a bókot, az
udvariasságot, a hizelgést, a dicséretet, az aggódó érdeklődést, a
részvétet mind, mind csak külső formájában gyakorolja, belül gondol
hozzá, amit akar. De itt a mérsékelt égöv alatt nem vallja be, hogy csak
azért bánik emberségesen a másikkal, mert békén akarja végigélni az
életét. Itt megköveteli, hogy komolyan vegyék, ha jó napot kíván, ha
gratulál az örömhöz, ha részvétet fejez ki a bánat alkalmából, itt meg
van sértve, ha kételkednek, egy újévi köszöntőjének az őszinteségében,
itt végigcsinálja az önvédelmi köszöntésnek egész skáláját a «szervusz
öregem»-től kezdve egészen addig, hogy «egész éjjel nem tudtam aludni,
mikor meghallottam, hogy a feleséged beteg» – itt épúgy utánoz, csal,
hazudik és köszön, mint a sarkvidéken: a saját nyugalma, a saját
előmenetele, a saját boldogsága érdekében, de mivel itt nem a
pinguinektől fél, hanem a többi emberektől, hát szégyelli beismerni,
hogy mindez csak önvédelem. Inkább elhiszi a másiknak is, hogy őszinte a
köszöntése. A pinguinek példája, a Shackleton matrózának véres
elveretése kellett ahhoz, hogy e világon valaha egy ember bevallja, hogy
önvédelemből köszönt. És mivel az érintkezés nagyrésze nem egyéb köztünk
emberek közt, mint mindenféle téren való más és más formájú
köszöntgetés, ha bevallanók egyszer azt, hogy mindezeknek a
köszönéseknek önvédelem az igazi oka, nagyon felfordulna a világ. Ezért
tehát maradunk ezentúl is a régiben: hogy a déli sarkon oly tisztelettel
köszönünk a pinguinnek, mint itthon a püspöknek, az a mi emberi
okosságunk és bölcs önvédelmünk, óriási fölényünk a buta állat fölött.
Hogy azonban idehaza ugyanily mélyeket köszöntgetünk szóval, tettel,
írásban és mozdulattal olyan embereknek, akik közül sokat odaadnék
ugyanannyi pinguinért, az – senki ne merje mondani, hogy önvédelem, mert
akkor sérti vele a hiúságomat, az önérzetemet, az emberi büszkeségemet,
óh, az nem önvédelem, hanem az én udvariasságom, finomságom,
jólneveltségem, emberszeretetem, meg isten tudja még micsodám, csupa
nagyszerű tulajdonságom. Lenn a déli sarkon majd én is bevallom, hogy
azért köszönök a madárnak, mert félek, hogy oldalba vág. De amíg itt
élek és virágzom a mérsékelt égöv alatt, amely tele van kulturával,
baktériummal és hazugsággal, addig azért köszönök messziről előre
méltóságos hivatali főnökömnek, mert úri, udvarias ember vagyok, nem
pedig azért, mert félek az oldalbavágatástól. Addig a világért se vallom
be, hogy muszájból vigyorgok gaz embertársaim arcába egy-egy «jónapot
kegyelmes uram»-mal, hanem azt mondom, hogy szuverén büszkeségem
parancsolja rám az udvarias modort. Majd lenn, a jégmezőn, mikor kétszáz
kövér pinguin jön felém, bevallom, hogy a bőrömet féltem, azért vagyok
udvarias. Állattal szemben nem szégyen a védekezés. Embertől szégyen
félni, de azért mégis félek tőle, csak letagadom ezt a félelmet. Azért
köszönök neki, mert nem köszönni neveletlenség. Merje valaki azt
mondani, hogy gyávaságból, érdekből, önvédelemből, önfenntartási
ösztönből vagyok jó modorú!
Még csak egyet.
A pesti állatkertben, a jegesmedve sziklái mellett van egy rongyos,
piszkos kis pinguin. Már régen van itt. Ahányszor az állatkertbe megyek,
ellátogatok hozzá. Most, hogy a Cholnoky könyvét elolvastam, megint
kimentem a pinguinhez. Köszöntem neki. Ez már pesti pinguin. Nem köszönt
vissza.