1913 november.
Németebb dolgot, mint azt a fotografiát, amely a héten a külföldi képes
lapokat bejárta és beragyogta, alig lehet elképzelni. A képen büszkén
kidüllesztett mellel sorban állanak a lipcsei rendőrök, előttük sorban
fekszenek azok az oroszlánok, amelyek egy lipcsei menazsériából
szabadultak ki és addig cirkáltak Lipcse utcáin, amíg e büszke rendőrök
őket agyon nem lődözték. Brutális karrikaturája ez a kép azoknak a
képeknek, amelyek császári vadászatokról jelennek meg: a földön fekvő
vadak, mögöttük sorban a magasrangú vadászok. A kereszttel jelölt büszke
úr a császár. Német provinciális gondolat: fényképen megörökíteni ezt a
komikus hajszát, amelyben nem tudni, kik féltek jobban, az oroszlánok-e
vagy a rendőrök s amelyben annyi golyót lőttek ki a biztosan célzó
vadászok, hogy minden oroszlánban száznál többet találtak, nem is szólva
arról, hogy némelyik még ezek után is élt, úgy hogy karddal kellett
szívenszúrni, ha ugyan kellett. A tudósítások, amelyek erről az újkori
lipcsei népcsatáról megjelentek, mind merevek, komolyak, vérszomjasak és
hősiesek voltak. A német riporterek bizonyos haditudósítói ízzel írták
meg az egyes rohamokat s végül a hős rendőrök döntő tüzelését. E
nyomtatott sorokban oroszlánfogak csattogtak, a fenevadak vért hörögtek,
tüzet lövelltek, bömböltek és ugrottak, trombitáltak és sorakoztak,
csudálom, hogy nem olvastuk valahol, hogy lőttek is. A rendőrök viszont
minden percben húszszor vetették meg a halált, ötvenen egyszerre lőttek
egy-egy oroszlánra, újra töltöttek, újra ötven golyót röpítettek a
fenevadba, mely gúnyos mosollyal vitte el a száz golyót, hogy
tartalékért sietve újabb támadást intézzen a rendőrség zárt sorai ellen.
Végül mit sem ért a rosszul felfegyverzett, hiányosan élelmezett és az
egységes vezetést nélkülöző oroszlánok bátorsága, csődöt mondott a hadi
tudományokban járatlan puszta szabadságvágy – győzött a német túlerő, a
lelkiismeretesség, a pedantéria és a fegyelem, a rendőrök végérvényesen
leverték a világtörténelem utolsó oroszlán-szabadságharcát, melyet egy
maroknyi lelkes és szabadságszerető nép vívott a rideg elnyomó ellen.
Hurrá, hurrá, hurrá.
Ezzel szemben az artisták, a variété- és cirkuszművészek szaklapjában
olvastam egy cikket annak a szegény menazséria-igazgatónak a tollából,
akinek jogos tulajdonai voltak ezek az oroszlánok. Mondhatom, ennél
meghatóbb olvasmány kevés jelent meg az utóbbi időben. Érdemes volna
odanyomtatni az egészet minden egyes diadalmas rendőri csoportkép alá.
Ebből a cikkből kitűnik, hogy szegény oroszlánok úgy futottak a rendőrök
elől, mint a nyulak. Az igazgató felesége véletlenül ép akkor hajtatott
végig az utcán, mikor a rendőrök a vadászatot megkezdték. Kinézett a
kocsi ablakán és rémülten látta, hogy saját oroszlánjai futkosnak az
utcán és rendőrök tüzelnek rájuk. A direktorné kiugrott a kocsiból, mire
az egyik oroszlán meglátva őt, odaszaladt hozzá és a kezét kezdte
nyaldosni. A hölgy erre megölelte az oroszlánt és vissza akarta vezetni
a ketrecbe. De a rendőrök rákiáltottak, hogy eressze el, mert le akarják
lőni. Mint az igazgató szomorúan írja, a felesége zokogni kezdett és
kérlelte a rendőröket, hogy legalább ezt az egyet hagyják életben, mert
ez az ő kedvence. «Mein Liebling, mein Liebling!» kiáltotta zokogva a
rendőrök felé, még mindig átölelve az oroszlánt, mely szelíden simult
hozzá. «Eressze el – kiáltották vissza a rendőrök – mert okvetlenül
rálövünk és ön is kaphat egy golyót!» Az asszony erre újból felzokogott,
_elbúcsúzott az oroszlántól_ és otthagyta. Az még kullogott utána egy
darabon, mint a kutya, de a rendőrök annyi golyót lőttek bele, hogy egy
szomorút nézett és felfordult. A többi oroszlán – írja az igazgató –
kétségbeesetten, rémülten menekült a rendőrök elől, kapuk alá huzódott,
kocsik alá bújt, minden ketrecbe bement volna, amit elébe tartottak
volna, de a rendőrök golyózáport lőttek beléjük. Az igazgató maga
majdnem összepofozkodott a rendőrséggel, amíg megengedték, hogy ketrecet
hozzon az állatkertből. Amint a ketrec megérkezett, a még életben maradt
oroszlánok úgy rohantak bele, hogy senki se tudta volna őket
visszatartani. Egy oroszlán egy hotelbe szaladt és annak legfélreesőbb
helyiségét kereste fel. A rendőrök ide is utána akartak ágyúzni, de az
igazgató kérésére ettől elállottak. Ide is ketrecet vitetett az
igazgató, kihívta az oroszlánt, amely boldogan szaladt be a ketrecbe.
Mindezt pontosan, becsülettel írja le az igazgató s kár, hogy nincs hely
az egész cikkét lefordítani, mert azt a siránkozó szánalmat, azt a
fölényes és apai lenézést, amit oroszlánjaival szemben e cikkben érez,
nem lehet visszaadni. Ha az ember ezt a cikket elolvassa, minden
oroszlánt macskának kell hogy tartson. Végül az igazgató szigorúan
megtámadja a rendőrséget, mert fölöslegesen utálatos vérengzést
rendezett. Az ő felesége egymaga valamennyit bekergette volna a
ketrecbe.
Tulajdonképen nem kellene ehhez semmi magyarázat, így szép ez a két
szempont, egymás mellé állítva: a hős rendőröké az ujságokban és a gyáva
oroszlánoké, amelyet a főnökük ír meg a szaklapban. De Rudyard Kipling
gyönyörűen le tudná vonni ebből a modern állatmeséből azokat a
következtetéseket, amelyeket háborúk, szabadságharcok, véres csaták,
bősz küzdelmek történetírói magukra nézve kellemetleneknek találnának. A
lipcsei oroszláncsata egy igazi szabadságharc volt, annak minden
fenségességével és tragikomikumával, annak mindkét párton rögtön
jelentkezett hazug történetírásával és történelmi festészetével együtt.