1913 augusztus.
Egy vastag, érdekes könyvet olvastam.
A könyvet egy amerikai diák, Harry Franck írta, aki tanulmányai
végeztével pénz, fegyver és podgyász nélkül utazta körül a világot,
mindenütt a csavargókkal haladva. Mellesleg mondva a legjobb könyvek
egyike, amiket valaha e nemben írtak. A szerzőjéről kisült, hogy nemcsak
vakmerő és elszánt utazó, hanem ragyogó íróművész is, aki ezzel a vastag
kötetével beállott a jó, modern amerikai írók közé, akik szabatos,
rövid, okos, metszően elmés és minden képzeletet felülmúló módon
őszinte, szabad szellemek. De nem erről akarunk beszélni, hanem ennek a
jó könyvnek csak egyik kis fejezetéről. Sőt, mint ki fog derülni, még
csak nem is arról.
Franck leír a könyvében egy indiai vallásos ünnepséget. Az ünnepség
egyetlen cerimóniája az, hogy a nép a hindu templomból kihozza Buddhának
egy aranyozott, tömör ércből készült szobrát, szekérre teszi és
átvontatja egy másik templomba. A szekér előtt nincsen rúd, hanem
egyetlen hatalmas hajókötél, amelyen tíz-húszezer ember számára van
hely. A vallás szabályai szerint, aki ebben a hurcolkodásban segédkezik,
azáltal, hogy segít húzni a kötelet, sok bűntől nyer feloldozást. Már
most a szegény hinduk tízezrével zarándokolnak erre az ünnepségre és
valósággal ölik egymást, hogy ha csak egy percre is, de
odaférkőzhessenek a kötélhez és húzhassanak rajta egyet. Közben, mint a
vihar, végigsöpör rajtuk a pestis. Naponta két-háromszáz pestises beteg
dűl ki a kötél mellől és hal meg az út forró porában. De a tízezrek
egymás hátán, oly sűrűn, hogy kéz kezet ér, húzzák az érc-istent az
országút napfényében, sírva, énekelve, ujjongva, egymásra bukva, a
földre görnyedve, étlen-szomjan, dulakodva az ujon érkezettekkel, mert
ha az egyik csak egy pillanatra is elereszti a kötelet, húsz fanatikus
kéz markol a helyébe, húsz fáradt, meztelen, beteg, poros vándor
reszket, hogy csak húzhassa egy kicsit a bűnbocsátó kötelet. A cerimónia
egy hétig tart. Lassan gördül az isten szekere, beletelik egy hét, amíg
a rövid utat megteszi. Az amerikai vándor végigfigyelte ezt az utat. Az
első napon, a másodikon, még a harmadikon is ember-ember hátán tolongott
a kötél mellett. De aki már húzott rajta egyet, elment, visszavándorolt
a hazájába. A negyedik, ötödik napon elfogytak a tízezrek és a hatodik
napon ott állott a fényes isten a szekéren, az ő mértföldes kötelével és
a kutya se húzta. A bűnök le voltak mosva s ez volt a cél. És mikor már
minden lelkiismeret megmosakodott a kötélhúzásban, akkor szépen
otthagyták a jó Sziddárthát az út közepén, a pestises halottak közt s a
kötél szomorú kígyóvonalban pihent előtte az üres, hosszú, fehér
országúton. Ekkor – írja az amerikai – előrejött négy-ötszáz napszámos
kuli, aki eddig a szekér mögött kísérte az istent s akiket az állam
fizet, előre tudva, hogy a hívők az út vége előtt otthagyják a szekeret,
előjöttek a kulik, szépen megfogták a kötelet és minden bűnbocsánat
nélkül, napi fizetésért elhúzták a Buddha-szobrot a másik templomba,
ahová jutnia kellett. És ez minden esztendőben így van. Húszezer ordító
dilettáns kezdi és ötszáz fizetett munkás végzi.
Nem tudtam ellentállni – bármily exotikusan nagyszerű és megindító is ez
a kép – hogy édes hazai közéletünkre ne gondoljak. A jó öreg
Seiffensteiner Salamon egy kicsit rászoktatott bennünket, hogy minden
történet mellett meglássunk egy osz-poszt vagy egy girem-góremet. És ez
a szent marakodás úgy hasonlít a mi közéletünkhöz. Mikor ünnep van,
mikor valami kérdés napirenden van, mikor egy szerencsétlenség vagy
botrány egyszerre fölvet, egyszerre divatba hoz valami nyomorúságot:
akkor eszeveszettül rohan mindenki és úgy tesz, mintha ő is húzná a
kötelet. Aztán hazaszalad mindenki és a kötelet a szegény, névtelen
kulik húzzák tovább. Agyonlövi magát egy diák? Száz meg száz cikk,
tanulmány, felszólalás, határozat, mozgalom – két napig. Aztán mindenki
otthagyja a kérdést az országút közepén, elszalad. A kérdést a szegény
diákok, tanárok húzzák tovább. Árvíz önti el az ország egy részét?
Cikkek, gyüjtések, egyletek, szónoklatok, panaszok, okoskodások
harsannak fel – három napig. Innen is elszalad mindenki. Szegény
hivatalnokok, szegény kárvallott parasztok maguk cipelik a keresztet
tovább. És így van ez, ha leég egy árúház (akkor tűzrendészeti
kötélhúzó-ünnep van), így van, ha összedől egy épülőfélben levő ház (egy
napra mindenki szakértő, hogy másnapra elfelejtse az egészet), sőt így
van a politikában is, amelynek kátyúba jutott szekerén csak akkor ránt
egyet a publikum, ha nagy botrányünnep van, valami párbaj, Désy-pör,
nagy panama, parlamenti kaszabolás. Ilyenkor mindig húszezren rohannak
oda, hogy könnyítsenek a lelkiismeretükön és mind a húszezren otthagyják
az ügyet, ha rántottak rajta egyet, nem törődve azzal, hogy el van-e
érve a cél, vagy nincs. Itt mindezek a társadalmi, művészeti, politikai
mozgalmak nagy rohanással, énekléssel kezdődnek – és ott maradnak az út
közepén, várva a közömbös, szomorú kulikat, akik tovább vonszolják őket.
Nem valami keserves panasz akar lenni ez az analógia. Máshol tán jobbak,
de nem sokkal jobbak az emberek. Csak leírtam, mert furcsa és új színű
bizonyíték a bizonyítékok tengerében arra, hogy az emberi szívet milyen
egyformára csinálta a jó isten, hogy vagyunk fehérek, barnák, feketék,
sárgák, vörösek, de minden földrészek minden szekereit minden ember egy
módszer szerint húzza.