Dilettánsok

1912 március.

Még nincs ez a mondás annyira elterjedve, hogy tilos volna elmesélni:

egy lipótvárosi úrhölgytől, akinek három szép, egészséges fia van, azt

kérdezte valaki, hogy mi lesz a fiaiból. Milyen pályára adja őket? Azt

mondja boldog mosollyal a jó hölgy: «az én fiaim legyenek dilettánsok.

Amíg mások a jogászi pályán lumpolnak, addig ők fessenek, írjanak,

komponáljanak. Legyenek dilettánsok.»

A jó hölgy ezt nem mondta gúnyos éllel. A jó hölgy ezt egészen komolyan

mondta, mert látja, hogy Budapesten százszámra vannak ilyen jobbmódú

ifjak és lányok, akik egyszerűen a dilettánsi pályára készültek, nem

tudnak semmit, de megkövetelik és ami a keserves, meg is kapják a

művészi pályának kijáró ama tiszteletet és megbecsülést, amelyet oly

sokszor tagad meg a közönség az igazi művészektől. Ifju urak, akiknek a

papájuk sok pénz fölött rendelkezik, műtermet tartanak, ott kennek,

mázolnak, modernkednek estig, amikor is smokingot öltenek és elmennek a

társadalomba inkasszálni a dicsőséget. Más ifju urak zenéket izzadnak,

dalokat szereznek, operetteket írnak, este szintén frakkba vagy

smokingba bujnak és inkasszálnak. Az embernek már nem biztos az élete

Pesten; némely családban nem szabad Shakespearet dicsérni, mert van egy

kis fiú, aki darabokat ír és van egy kis színigazgató, akinek addig

sírja tele az ifjú a fülét, amíg elő is adja a darabot. Más családban

nem szabad Fényes Adolfot vagy Rippl-Rónait említeni, mert a bubi

képeket fest és Fényes bácsi vagy Rónai mester egyszer félrehúzta a

száját, amikor a spenótot meglátta és nem akart rögtön belemenni, hogy a

spenót jobb, mint Greco. Puccininek, amikor itt járt, minden familiában,

amely kötéllel meg tudta fogni, a bubi eljátszott egy saját szerzeményt,

és hogy Puccini nem aratta itt azokat a szimpátiákat, amelyeket várt,

annak főoka az, hogy nem borult a sok bubi nyakába és nem mondta, hogy ő

azonnal leugrik a Gresham-palota negyedik emeletéről, mert nem érdemes

zenésznek ezt a nyomorult életet folytatni, ha bubi műveit hallotta.

Bubi minden családban, ahelyett, hogy a könyvei fölé borulna és az

alapvizsgájára készülne, vagy bejárna a papa boltjába és ott megtanulná,

hogy hogyan kell a szigetszentmártoni rőfösnek a nyakába sózni a piros

bársonyszalagot fekete szegéllyel, zenét komponál a zongoránál, hosszú

hajat és rémes adósságokat növeszt, fekete inget visel, gyalázza az

igazi művészeket és a legtöbb esetben beugratja családját is abba az

ostoba szolidaritásba, amely miatt, mint mondám, Spitzingeréknél nem

szabad Shakespeareről beszélni, Sputzingeréknél nem szabad Fényes bácsit

említeni és Spatzingeréknél nem illik Puccini nevét kimondani. Aki ma

Pesten társaságba jár, annak meg kell tanulnia nemcsak azoknak a nevét,

akiktől a ház úrnője hosszú házasélete folyamán már elvált, nemcsak azok

neveit, akikkel a papát a színházak táján emlegetik, hanem ha azt

akarja, hogy közkedvelt egyén legyen, meg kell tanulnia a bubi műveinek

a címeit is és indexre kell helyezni azoknak a rossz bácsiknak az egész

életét, akik elég merészek voltak, bubiról azt mondani, hogy olyan

tehetségtelen, mint a tök.

Dilettánsoknak adom a fiaimat, – mondta a jó hölgy, és a maga

szempontjából igaza volt. Ennek igen érdekes oka van Pesten. Még pedig

kettő. Az első oka ennek az a sok legenda, amely mind arról szól, hogy

rideg apák mint akarták megakadályozni most már híres művészek pályáját.

Valamikor régen, a mi gyermekkorunk idejében az volt a divat, hogyha a

fiú ujságírónak, szinésznek, festőnek vagy muzsikusnak akart menni, a jó

apa így szólt: kitépem a füledet. Még régibb példáig visszamenve, a jó

öreg kocsmáros, Petőfi apja, is azt akarta, hogy a fia az ő mesterségét

folytassa. Már most ezeket az apákat egymásután érte az úgynevezett

blamázs. A derék polgárok fiaiból igen sokszor nagy művészek lettek és a

László Fülöpök családjai, akik látták, hogy a fiuk mégis csak jól tette,

hogy nem maradt Streliskynél fotografus-legény, mert ime, a világ

leghíresebb festője lett belőle, személyes barátja a német császárnak és

a saját palotájában lakik Londonban, elszégyelték magukat azért, amiért

valamikor azt merték mondani a fiúnak: «maradj csak te meg a pályádon,

ha szorgalmas leszel, majd csak nyitsz egy kis fotografus-termet és jól

megélsz belőle.» Az apák ma Pesten meg vannak félemlítve, szerény és

derék polgári apa már nem meri kupánütni a gyereket, ha elkerüli az

iskolát, mert attól fél, hogy a fiából valamikor László Fülöp vagy

Mikszáth Kálmán lesz és akkor őrajta, az apán, fog nevetni az egész

világ. Hallottam egyszer két apát panaszkodni egymásnak egy társaságban.

Az egyiknek százezreket jövedelmező terménykereskedése van, a másik

hatalmas birtokot bérel. Mind a kettőnek a bubija kávéházba jár és

fekete inget növeszt.

– Jaj, – sóhajtott az egyik, – ha én tudnám, hogy a fiúnak van

tehetsége, nem kényszeríteném, hogy üljön be az én százezreimbe. De ki

tudhatja azt biztosan előre? Nézze, itt van a Spotzinger, az is kitépte

a fia fülit, amiért nem tanult és most az ő fia az a híres Spocányi,

akinek egy arcképért tízezer font sterlinget fizetnek Londonban.

Azt mondja erre a másik:

– Apának mindenesetre be kell biztosítania magát arra az esetre, ha a

fiából nagy ember találna lenni. Azt hiszi, olyan nagy öröm nekem, hogy

valaha beleírják az irodalomtörténetbe, hogy én megvertem a fiamat,

amikor a versíráson rajtakaptam? Miért szerepeljek én a világ végezetéig

az iskolakönyvekben, mint ostoba, szűk látkörű és rideg apa? Én nem

akadályozom meg a fiamat semmiben. Írjon. Ne járjon az egyetemre. Törje

be a tükröket. Ez az apa kötelessége.

Terrorizálva vannak. Ez az egyik ok. Nem akarnak nevetségesekké, s ami

ennél komolyabb, nem akarnak akaratukon kívül rossz apákká válni. A

másik ok már közel jár az anyagiassághoz. A művészi pálya az egész

világon, de nálunk, ahol sokáig egyértelmű volt a koplalással,

jövedelmező dologgá vált. Hogy francia, angol és német írókról,

művészekről ne is beszéljünk, ma már van néhány magyar művész, aki a

maga százezer koronáját megkeresi évenkint, ha nem éri baleset. Több

van, akinél ötven-hatvanezer korona évi jövedelem szinte biztos. Az

ujságírói pályán azokkal szemben, akik, fájdalom, még most is éhbérekért

dolgoznak, van tizenöt-húsz ujságíró, aki megkeresi a maga harmincezer

koronáját, ha mellékesen egy kis irodalmat vagy operettet is űz. Festők

vannak évi húszezer korona adósságtól fölfelé évi nyolcvanezer korona

keresetig. Szobrászok szerencsés esetben százezrekhez juthatnak. És

amióta Lehár Ferencnek volt esztendeje, hogy félmilliót keresett

zeneszerzéssel, és nálánál kisebb alakok, mint például a bécsi Fall Leó,

a jobb éveikben nem is adják havonta ötven-hatvanezer korona tantiémen

alul, azóta muzsikát írni sem épen lenézett dolog a pesti apák szemében,

pláne, ha ezzel szemben láthattak már életükben egy-egy jól kifejlődött

orvosi vagy tanári, bírói, hivatalnoki nyomort. Ami a pénzügyi részét

illeti a dolognak, ma már nincs az a kajla bécsi operettszöveg-gyártó,

aki leül írni egy felvonást annyiért, amennyi fizetést nálunk az

államtitkár kap. Ezen a ponton igaza is van az anyagelvű apának, mert mi

az ördögnek verje ő fejbe a fiát azért, amiért több pénzt akar keresni,

mint az államtitkár.

Ezek az okok. Az eredmények pedig igen antipatikusak. Nagyon sok művészt

azért Magyarország sem tud eltartani és a tapasztalat épen azt mutatja,

hogy a dilettánsok sokkal nehezebben mondanak le a művészi pályáról,

mint az igazi tehetségek. Ezeket el lehet riasztani, mert folyton

kétkednek magukban, érzékenyek, bizonytalanok, ijedősek. A dilettáns

ezzel szemben először is jobban ragaszkodik a nyomorult kis

fél-talentumához, mert őnála a művészet boldogtalan szerelem, és az már

ősrégi tapasztalat, hogy az igazi szerelem mindig a viszonzatlan

szerelem. Másodszor azért ragaszkodik hozzá, mert igazi művészre nézve

sohse szégyen, ha nyomorúságában rőfös boltot nyit vagy elmegy hivatalt

vállalni, így ha Jókai Mór nem tudott volna megélni a regényeiből és

kénytelen lett volna a Józsefvárosban fűszerüzletet nyitni, ezzel a

cégtáblával: _Jókai Mór vegyeskereskedése_, azért Jókai Mór maradt volna

és minden körülmények között ő lett volna a magyar haza legnagyobb

elbeszélője, – de képzeljék el, hogy Spitzinger-fiú, már mint a

zseniális Spitzinger-fiú, kénytelen bemenni a papa terményüzletébe,

ugyan mi marad akkor a zseniális Spitzinger-fiúból? Ezért fog ő

görcsösen ragaszkodni a művészi pályához, ezért fog vacsorákat adni

festők és szinigazgatók tiszteletére, ezért fogja keresni a befolyásos

ujságírók társaságát, ezért fogja inkább elenni a kenyeret mások elől

azzal az ingyencikkel, amit ír, vagy azzal az ingyenmuzsikával, amit

komponál, ezért fog utolsó lehelletéig ragaszkodni az ő művészetéhez,

érzékenyebben, több hiúsággal, nagyobb áldozatokkal, mint a

világirodalom bármely Petőfije vagy Beethovenje. Félre ne értessem: ez

nem jelenti azt, hogy milliomos nem lehet egyszersmind jó író és nagy

művész is. Erre nálunk is van egy-két példa.

Mindez pedig nem feljajdulás, csak konstatálása annak, hogy kezdenek már

egy kicsit sokan lenni a zseniális bubik. Kezdenek nagyon is tolakodni,

nyomakodni a műtárlatokon, a redakciókban, a szinházaknál. Kezd már egy

kicsit tele lenni velük Pest. Itt már van egy egészen új bubi-irodalom,

amelynek megvannak a maga drámaírói, lírikusai, tudósai, van egy egészen

új bubi-festészet, amelynek megvan a maga Cézanneja, Manetje, sőt a maga

Benczúrja is, van egy bubi-zene, amely Strauss Richárdokat és Debussyket

termel és mindezekre ráadásul van egy bubi-közönség, amely a

bubi-művészetet pártolja, számontartja, amely elragadtatott és elvakult

apákból, anyákból, rokonokból, szerelmes lányokból és – most jön a

keserves – még igazi művészekből is áll, olyanokból, akik a bubi

papájánál váltóilag vannak angazsálva, vagy akiktől képet vesz a bubi

rokonsága. A nyomor már sok igazi művészt hajtott bubiék szolgálatába és

a legtöbb bubi mögött mint pártfogó, egy nemkereső, szegénységben

maradt, eladósodott igazi áll, aki a bubit elviszi a kávéházba és

bemutatja Szinnyei bácsinak, de mikor este hazamegy és magára marad,

elátkozza bubit és a maga szegénységét. Ezenkívül még egy-két körülmény

segíti bubit a dilettánsi pályán. Többek közt az, hogy nálunk semmi

téren nincs igazi kritika s így nem is vehetjük rossz néven a

közönségtől, hogy bizonyos, komplikáltabb műfajoknál összekeveri bubit

az igazi művésszel. Voltam én már olyan verniszázson, ahol bubit nagyon

kinevették, de rosszat senki nem írt róla az ujságba. És többek közt

segíti őket az a furcsa körülmény, hogy ahol nincs igazi közönség

bizonyos dolgokra, mint például nálunk, ott a bubi személyes hívei igen

sokszor pártját fogják a dilettánsnak az igazi művésszel szemben. A

nem-szervezett közönségnek ez a jóindulata a dilettánssal szemben

legjobban látszik meg azokon a hangversenyeken, amelyek tízével-húszával

hangzanak el a téli szezonban Pesten, és ahol médi vagy bubi olyan

tapsokat kap, amilyeneket akar, ugyanattól a közönségtől, amely az

Operában Carusot a szó szoros értelmében kipisszegte. Az ilyen, nem

kulturált és kritikával nem fegyelmezett közönség mindig valami belső

ellenségeskedéssel volt a professzionátusok iránt, mindig jobban

szerette a maga fajtáját, azt a «művészt», aki félig maga is publikum,

aki közelebb áll hozzá, mint egy-egy vad géniusz. Ezért vannak most

bubiék divatban Pesten, és ezért értem én teljes-tökéletesen azt a jó

hölgyet, aki azt mondta, hogy dilettánsokat csinál a fiaiból.