1911 november.
Százszor hallgattam el, százszor szerettem volna leírni, százszor
gondoltam meg magamat, de most már ellenállhatatlan erővel kívánkozik ki
belőlem: valahányszor arról van szó, hogy a főváros magyar-e, vagy nem
magyar, valahányszor arról beszélnek és írnak, hogy Budapest idegen és
semmi köze a magyarsághoz, valahányszor ez az éles és elkeseredett vita
megindul, mindannyiszor elképzelem lelki szemeimmel Magyarország óriási
térképét, amelynek közepén Budapest úgy áll, mint egy tanácstalan
szegény zsidó. Mert akármit mondanak vagy írnak róla, tulajdonképen ez
formálódik ki belőle. Nem én akarom ilyennek látni, az ellenségei
pingálják és formálják ilyenné. Azt mondják: amerikai, nemzetközi,
hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllel-bélelt, semmi köze a
magyarsághoz, nem érdemli meg az «ország szíve» nevet.
Eszembe kell hogy jusson az a szeptemberi alkonyat, mikor – az idén –
egy külföldi társaságnak mutattam meg a várost. Félhat lehetett. A
városligetből jöttünk automobilon a Rákóczi-út, a Kossuth Lajos utca és
az Erzsébet-híd felé. Abban az időben nagy vízhiány volt és nem öntözték
az utcát. Sürű porfelhő feküdt a városon és a nap különösen szép
színekkel ment Óbudára aludni. Nincs szebb, mint mikor a városi por, a
füsttel keveredett, felszijja a nap színeit. Itt tüzes narancssárgák,
kardinálvörösek, parasztkendő-rózsaszínek és olyan enyhe és mégis égő
zöldek sugároztak át a poron, aminőket még soha sem láttam. A keleti
pályaudvarnál pokoli lárma volt. Soha életemben, se Párisban, se
Londonban még ekkora, ilyen zavaros, ilyen hatalmasan tülekedő
kocsiforgalmat nem láttam. Végig a hídig kavargó, ordító, vaszörgéses,
csöngető élet tombolt, az autónak folyton tülkölnie kellett, a
mellékutcák ontották az embereket és a kocsikat, és amikor kiértünk a
Ferenciek-terére, egyszerre megjelent előttünk a két Klotild-palota
színházi díszletszerű tornyaival, a mélybe süllyesztett templom, a híd
égbetörő két vasoszlopa és túlnan a nagy hegy, mindez leöntve, átitatva,
besugározva azzal a földöntúli fényhatással, amit a porral és füsttel
kevert lángoló napnyugta tud csak előidézni. A távolban már égett
egy-két lámpa, a budai várpalota már sötétbarnán vált el a szó szoros
értelmében bibornok-vörös égbolttól, lent a barna Dunán lánggal égő
aranyhalak millióira oszlott az ég tükörképe, be kell vallanom, –
pillanatra megállt a lélegzetem, olyan gyönyörű, hatalmas, sehol nem
látott és sajátságos kép volt ez, úgy agyonnyomta a szívemet egy
pillanatra ez a város, amellyel együtt nőttem fel, amelyet együtt
szidtam a többivel, amelyet már sokszor megutáltam, megszerettem,
kicsinek, sárosnak, sötétnek is láttam, este láttam, reggel láttam, –
éreztem, hogy a fejünkre nőtt, kisiklott a kezünkből, titokzatos,
dekorativ, hatalmas rengeteggé fejlődött, – mondom, intenziven éreztem
mindezt, amikor az egyik külföldi hölgy, aki a kocsiban ült,
felkiáltott:
– Milyen különös, milyen semmihez se hasonlítható, _milyen magyar_ kép
ez!
Ez az, kérem. Ők látják és mi nem látjuk. Ez a dáma nem Pestet látta
elsőnek Magyarországból, mert mielőtt idejött volna, harminc falut
látott, négy-öt igazán magyar kisvárost nézett meg, nem vonaton utazott,
hanem automobilon, az országútat járta, tengelyig porban, tropikus
napsütésben és tele bámulattal, nagyranyitott szemmel nézte ennek a
földnek minden más földektől való különbözőségét és méltóságteljes
báját, ez a hölgy egészen természetesnek találta, hogy eme kisvárosok és
ama falvak után ez következik, ama magyar emberek után, akiket ismert,
ez a város jön, ez az elragadtatott, szónokias, pompaszerető építkezés,
ez a por, por, por mindenütt, ez a vad és igazi lárma, ez a kelet
küszöbén épült Amerika. És igazat kellett adnom neki, mikor ezt is
speciálisan magyarnak látta. Mert volt egy érve, amely előtt meg kellett
hajolnom, és amelyet figyelmébe ajánlok mindenkinek. Ez az, hogy ilyen
sehol nincs máshol az egész világon. Ilyen kép, ilyen hangulat csak itt
van. Ez nem hasonlít semmihez. Magyarok csinálták, magyar földön áll,
hát akkor mi az istencsudája? Még ha úgy különböznék is a vidék
magyarságától, mint egy gyufaskatulya a pápai tiárától, akkor is magyar
volna, mert ha nem magyar, akkor micsoda? Nemzetközi? Ördögöt. Zsidó?
Dehogy az, hiszen láttuk a zsidók városhangulatát a ghettókban,
láthatjuk Galiciában egész községekben. Ezekhez sincs semmi köze. Az
osztráktól úgy különbözik, mint ég a földtől. Páris? Nevetséges. Berlin?
Soha, soha. Az olasz városok imitációja? Szent Isten, erre még gondolni
is! Amerika? Valami nagyon kevés van benne ebből, de az igazi
karakterében messzibb van Amerikától, mint akár a térképen. Mint a jó
bécsiek mondják: _da nutzt ká vánen_ – magyar ez, a miénk, speciálisan a
miénk, csak nem látjuk, nem tudjuk, nem érezzük, mint ahogy az ember nem
érzi a maga szagát. Már pedig a nemzeti karakter egészen pontosan olyan,
mint a szag, csak a szimattal konstatálható és a természet már úgy
rendezte be az embert, hogy szimatja csak a más szaga számára van.
Mikor erről van szó, az emberek a legostobább és legrosszhiszeműbb
érvekkel küzdenek a főváros ellen. Hej, mondják, nem ez a magyar, hanem
a kis zsupfedeles házikó, az a magyar, a muskátlis ablak, az a magyar,
az akácfa, a dali legény, a végeláthatatlan rónaság, az a magyar. Bécs
csak nemzeti város, de ki az ördögnek jutott valaha eszébe Bécsben a
stájer falvak illatos nyugalmát keresni, ki kívánta a bécsiektől, hogy
stájer vagy tiroli motivumokat keverjenek a frakkjukba, mikor varratják,
ki kereste ott az osztrák parasztházakat és ki tévesztette állandóan
össze a falusi élet szépségeit a nemzeti tulajdonságokkal? Ki volt oly
ostoba vagy rosszhiszemű, hogy egy fővárostól azt kívánta volna, hogy
más életet élő emberek tulajdonságait vegye föl, ki kivánta ott az
ügyvédtől, hogy népdalokat dudoljon, mialatt az előszobájában ötven
izgatott ember vár, ki kívánta, hogy a Bristol vagy a Meissl és Schaden
étterme olyan legyen, mint a kis tiroli kocsma, kinek jutott valaha
eszébe keresni az osztrák vidék sajátságait az osztrák fővárosban? Soha,
senkinek. Csak nálunk lehet ráijeszteni Budapestre azzal, hogy neki
saját külön bűne az, ami minden más fővárosnál csak természetes,
tudniillik az, hogy a nemzeti életből csak azt veszi át, ami
városiasítható, ami megfelel egymillió együttélő embernek, hogy nem
ambiciója falunak látszani, hogy megcsinálja a maga saját külön
magyarságát, amely a részletekben nem hasonlít a vidék magyarságához, de
amely kifelé, az elfogulatlan ember szemében épen oly magyar, mint amaz,
már csak azért is, mert nem lehet más, mégha kénköves tűzeső zuhog is az
égből. Azok az urak, akik Budapest magyarságát megtagadják, elfelejtik,
hogy amikor egy földterületnek az a hivatása, hogy egy ország fővárosa
legyen, akkor az a földterület abban a pillanatban belép a fővárosok
nemzetközi szövetségébe és egy sehol meg nem írt, de a világ
köztudatában meglevő ceremóniálé szerint tartozik élni, kénytelen
fölvenni tízezer olyan szokást, amelyet minden főváros fölvesz,
kénytelen börzét építeni, villamos vasutat járatni, satöbbi, satöbbi, és
ezzel kénytelen a külső képét főváros-szerűvé tenni, ami egyenesen
ellentmond a falu és a kisváros hangulatának, amit ezek az urak
állandóan összetévesztenek a nemzeti és faji hangulattal. Most már ezen
a tízezer dolgon belül megtartja a magyarságát nyelvben, érzésben,
törekvésben, e nagy dolgokban épúgy, mint a rendőrei egyenruhájában, a
cigánymuzsikájában, a magyarstílű épületekben, tehát a kis dolgokban. De
a jó urak csak azt látják, vagy csak azt akarják látni, hogy itt sehol
nem látszik a rónaság, itt sehol nem bólongatnak a jegenyék és nincs
sehol gömbakác, nem hallatszik az aratók danája, mire a jó urak
kiköpnek, elszomorodnak és szidják ezt a nemzetközi magyartalan fészket
és addig szidják, amíg szerény magam is, aki szeretem ezt a várost és
tudom is róla, hogy magyar, elkámpicsorodom és úgy képzelem el őt
magamnak Magyarország térképének kellő közepén, mint egy szomorú zsidót.
Hallatlanul népszerűek itt azok a sóhajtások, amik a Fráter Loránt
nótáiból, a Szabolcska verseiből és bizonyos képviselők beszédeiből
hangzanak ki. Tele van a város akácfavirággal, de ez nem az igazi. Nem
falusi, tehát nem magyar. A ménes sehol nem legelget a Teréz-köruton.
Hej, pedig akkor volna csak igazán magyar ez a város, ha a parlament
előtt ménes legelgetne. És az Andrássy-úton sehol nem hullámzik az
aranyszínű vetés, pfuj. Ki kereste valaha Párisban a champagnei szőlők
végtelen zöldjét? Okos ember ott már csak a szénsavval pezsgővé
magasztosított szőlőlevet kereste, mert tudta, hogy a fővárosban a
szőlőhegy ezzé válik. A buzát a főváros börzévé változtatja. És azért
még nem nemzetközi és zsidó és idegen és hazafiatlan, hanem csak
főváros. Az emberek, a főváros legromlatlanabb magyarjai is nem
csöndesek, bölcsek, méltóságteljesek, pipázók, mint az igazi magyarok.
Miért? Mert ahol egy millió ember szalad a kenyere után, ott nem ér rá
senki emlékezni magyarságának azokra a tulajdonságaira, amelyek szorosan
össze vannak forrva a vidéki élet nyugalmasabb tempójával. Erre azt
mondják: elzsidósodott. Ördögöt. Elvárosiasodott, ez az igazság. Apponyi
Albert azt mondta Rooseveltnek, mikor itt járt, hogy a főváros nem
magyar. És elvitte vidékre, megmutatni neki Magyarországot. Ahelyett,
hogy azt mondta volna neki: elnök úr, itt is úgy van, mint önöknél, mint
mindenütt az egész világon, úgy van, hogy a főváros épen a maga
város-volta miatt különbözik a vidéki élettől, de ha azt is akarja
látni, azt is megmutatom. Roosevelt soha nem mondta volna Apponyi
Albertnek, hogy Newyork hazafiatlan, mert nincsenek benne prairiek,
indiánok és az igazi, becsületes faj-amerikai farmer-élet kiveszett
belőle. A Kossuth Lajos temetésén mit mondott volna Rooseveltnek
Apponyi? A nemzeti tüntetések idején, amikor huszárok nyargaltak közénk
és ugyancsak Kossuth temetése előtt, amikor egy zászlóért, ami valamit
jelentett, ötven ember fogatta el magát és száz meg száz verette meg
magát a rendőrökkel, nem voltunk magyarok? És minden küzdelmünk, minden
gondolatunk, minden városi büszkeségünk, minden mulatságunk nem magyar?
A legmulatságosabb, hogy mindazok az idegenek, akik idejárnak (volt
szerencsém elégnek végigmutogatni itt minden lehetőt), valósággal
lelkesednek még a mi rongyos és szerintem utálatos kávéházi életünkért
is, nagyszerűen meglátják benne a mi politizáló kedvünknek, nemzeti
élénkségünknek, henyélésünknek és még tíz-húsz elismert magyar
tulajdonságunknak a képét. Pedig ez már csak igazán nemzetközi Apponyiék
szerint. Még ha kinevetnek is érte, meg kell mondanom, hogy például az a
mód, ahogy nálunk a kávéházban ülnek – az «ülnek» szón van a hangsúly –
az emberek, speciálisan magyar. Így nem ül a világon senki, csak mi.
Nézzék meg, hogy ül Deák Ferenc a szobrán, vagy Arany János a Múzeum
előtt. A fotelnek ez az úri kényelemben való hatalombavevése, ez a
méltóságteljes ülés, amely felér méltóság és erő dolgában egy német
ember állásával, ez a hintóhoz szokott, gyalog nem járó emberre valló,
anekdotázó ülés ezer meg ezer példányban látható a kávéházakban. És nem
tehetek róla, de így van, még Kohn Móric is, amikor nyitott fiakkeren a
lóversenyre megy, úgy ül a kocsiban, mint ahogy a legmagyarabb
mágnásoktól és a legfajtisztább főispánoktól tanulta, nem úgy, mint a
bécsi ember, nem úgy, mint a londoni vagy a párisi, hanem kényelmesen a
kocsi sarkába vetve magát, egy kicsit balra vagy jobbra hajtva a fejét,
aszerint, hogy melyik oldalon ül, miért? mert a magyar úr kihajtja
oldalt egy kicsit a fejét, hogy a lovai járásában gyönyörködjék, hogy a
lovai lábait lássa. Ezt Kohn Móric már nem tudja, de azért félrebillent
fővel ül, mert így ül gróf Főrendiházy is, még akkor is, ha fiakkerben
ül és nem a saját lovai húzzák. Persze ezt mi már nem látjuk, amíg a
pihentszemű külföldi nem figyelmeztet rá és nem látjuk azt a millió
ilyen kicsiséget, amikből a speciális karakter összerakódik és felülünk
azoknak a sóhajtozóknak, akik az akáclombot kivánják vissza a
Ferenciek-terére és akik az ilyesmiből tőkét kovácsolnak ellenünk.
Bezzeg kinevetnék azt a pesti embert, aki Szakál-Högyészen azt kérdezné:
hol van itt a Newyork-kávéház? De nekik, akik onnan jönnek, szabad itt
azt kérdezni, hogy hol van az akáclombos kis utca. Nem akarják
megérteni, hogy ha egy milliós város magyar, az másként magyar, mint egy
háromezer lakóssal bíró község és nem akarják belátni, hogy Budapest még
akkor se lehetne magyartalan, ha akarna, mert a szent, hatalmas és
áthághatatlan természeti törvény értelmében ezt a várost a magyar föld
izzadta ki, és csakis olyannak izzadhatta, amilyen, és ha ilyennek
izzadta, hát ez a magyar.