– Te visszautasítottad az anyádat én értem? – szólt Bertalan gyöngéd
érzelemmel.
– Ezt egy évvel hamarább is tehettem volna; ugy-e?
A levélnek még utóirata is volt.
«Mihelyt Medeával legközelebb összejövök (most egyhamar nem érek rá,
millió a dolgom) azonnal proponálni fogom neki, hogy igyekezzék önnel
kibékülni. Én azonban távol maradok önöktől örökre, a mivel úgy hiszem,
legőszintébb hálámat tanusítom ön iránt».
Medea nem várt, a míg ezt proponálni fogja neki az anyja.
Aztán volt miről beszélniök egyéb.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel azt mondá Bertalan Deának:
– Én most bemegyek az országházba s kérek magamnak egy havi
szabadságidőt, s majd az alatt együtt elmegyünk barátfalvi otthonunkba.
– De azt csak nem hozhatod fel indokul, hogy a feleséged megérkezett.
– Nem! Nem! Azon nagyot nevetne a tisztelt ház. A választóimnak még nem
tartottam «beszámoló beszédet.»
– Azt majd én is meghallgatom.
– Délre visszajövök. Addig hagyok neked itten valami olvasmányt, hogy el
ne undd magad. A mint egy levelet elolvastál belőle, vesd a tűzbe. Neked
egyedül van ehez jogod.
S átadta a nejének Lis Blanc gróf «revelations»-jait.
Mikor visszaérkezett az országházból, a nő akkor dobta a kandalló tüzébe
az utolsó lapot.
Aztán oda vonta a férje fejét a keblére, s nézett hosszasan, sokáig
annak a tengerkék, biztató szelíd szemeibe. Bámulta őt.
– Te ezt tudtad mind! És mégis el mertél engem venni!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ez a jelenet is meg van örökítve ama rémnapok szomorú
krónikáiban.