előtt, a rendőrség házában.
E bizottmány elnökei voltak: Perger gróf rendőr-miniszter és Sauron
gróf; a többi ülnökök: Héker, Ressel, Beer, Cappus, Fábi udvari
tanácsosok, Orlandini generalauditor, Seidelmeyer, Martinoli városi
tisztviselők: jegyző volt Hopszer rendőrtitoknok.
Ki e neveket elolvasta, képzelheti, mit várhattak a vádlottak biráiktól?
El voltak ítélve, mielőtt a vád ki lett volna ellenük mondva. Novemberig
tartott a bizottmány vizsgálata. November végén mindenik tagja dicsérő
oklevelet kapott az udvartól, s csak akkor hozattak Budára a fogoly
magyarok.
Időközben elfogták Szolárcsik jogtanárt és Bacsányi litterátort; az
utóbbi, midőn hallá, hogy keresik, maga ment föl Budára a nádor
főherczeghez ártatlansága teljes érzetében s ott rögtön vasra veretett s
vitetett Bécsbe.
Deczemberben újra elfogatások történtek az egész országban: hatvanan
fogattak el; legtöbben nem is gyaníták, miért? többnyire értelmes,
jólelkű emberek.
Ha ezek legkisebb vétküket érezték volna, juniustól, midőn Martinovics
elfogatott, nem megszökhettek volna-e?
És ezek eleinte mindjárt a szoba közepére lánczoltattak, soha a
börtönből ki nem bocsáttattak, gyertyát nem adtak nekik, senkit sem
eresztettek hozzájok, silány ételen tengődtek; a katonaságnak meg volt
hagyva, hogy velük a legszigorúbban bánjék: bottal verték őket!
E méltatlanságoktól elkeserítve Tódor, Králi és Bolti üvegdarabokkal
kisérték meg magukat elölni; mi kettőnek sikerült is. Ők kiszabadultak a
börtönből a sírba.
Meg volt tiltva e dologról beszélni: a ki szólt, résztvevőnek tartaték.
Végre megjelent a királyi ügynök vádlevele, mely azt állítá, hogy az
elfogottak bűne felségsértés. Ők a democratia elveit akarták
felállítani, forradalmat idézni elő, összeesküdni a trón és a király
személye ellen, republikánus catechismust készítettek: ezért kivánta
rájok a fej- és jószágvesztés büntetését kimondatni.
Az összes 60 vádlott védelmére csak 50 ügyvéd adatott, ezeket sem ők
nevezték ki; hanem a nádor előtt esküt kellett letenniök, mely eskü
tartalma nincs tudva; annyi azonban tény, hogy Horváth ügyvéd ez esküt
letenni vonakodván, a foglyok védelmére nem bocsáttatott; bár ezek közül
többnek csak benne volt bizodalma.
Minden birónak, biztosnak, tisztnek, őrnek, papnak, kik ez ügygyel
érintkezésbe jöttek, szigorú hallgatás parancsoltatott: kik szót mertek
volna a befogottak mellett emelni, fenyegetésekkel kénytetének
hallgatásra, az ülések mély homályba valának takarva, törvényes szokás
ellenére titokban tartatának; a foglyok pereit legközelebbi rokonaiknak
sem mutatták meg.
A foglyok ügyvédeinek mindent, a mit a foglyok védelmére hallottak,
elébb a királyi ügyészszel kellett közleni, csak a mit ez helyben
hagyott, ment a pörbe.
Az egész pör csupa véres szemfényvesztés volt.
A királyi ügynök vádolt s védelmezett. Kimondatott az elv. A büntető
statusgond magas röptének minden elfogottak vérére volt szüksége, hogy a
franczia forradalom szörnyei eltávolíttassanak.
Nem úgy uraim, legyetek igazságos birái a népnek s akkor fogjátok e
szörnyeket eltávolítani.
Ti most mindnyájan a nagy ítélőbiró széke előtt álltok, kit megcsalni
nem lehet, ki személyválogatást nem ismer és igaztalan ítéletet nem hoz.
De büntetéstek nem csak a túlvilágon ért el. Az elvetett vér magva
megtermé gyümölcseit s betelik az átok, mi titeket utól nem ért, a ti
fiaitokban.
Német János királyi ügyész, midőn meghalt, egyetlen ember sem volt
temetésén: kerülte őt minden ember, mint mirigyet; csak az igazak átka
kisérte ki a sírig, át a túlvilágba, föl az Isten elé!
*
A befogottak számára azonban, hogy elítélésüknek mégis ürügye legyen,
vétkeket kelle föltalálni. Mondák, hogy ők a párisi convent által
gyámolittattak, hogy ők fel akarták az országot zendíteni. 300 ezer
ember van Magyarországon felfegyverkezve s az éj is meghatározva, melyen
Buda-Pestet felégessék.
Mindezeket azonban nem tudták csak egy szóval, csak egy irattal is
bebizonyítani.
Kimondjuk tehát mi: az utókor.
Meg kellett nekik hallniok, mert a népet szerették és tudták, hogy mint
lehetne rajta segíteni; mert keblükben a fölvilágosodás és emberszeretet
napja lángolt, s e napra nem volt szüksége azon kormánynak, mely önző
machinatióit az absolutismus sötét homályába szerette burkolni.
Ezért hullani kellett fejeiknek; föld alá kelle őket tenni: sírba vagy a
börtönbe.
Kihirdették, hogy Budán a házakban oltásra kész vizek tartassanak;
éjjel-nappal őrcsapatok jártak az utczákon; ágyúk vonultak a térekre; az
őrök hármasával állíttattak fel; a lőportorony körül egy zászlóalj
katonaság őrködött éjjel-nappal. Így ámíták a népet egy mondvacsinált
veszedelem rémhírével.
A foglyok közül 40-en a Martinovics-féle társaságba bonyolódva
találtattak; a többi 20 még csak tudója sem volt a véteknek, melynél
fogva elítéltetett.
*
Május 20-ikán 1795-ben korán reggel tizezer katona állott fegyverben; öt
elítélt vitetett parasztszekéren, hajadon fővel, hosszú szakállal, a
vesztőhelyre. E foglyok valának Szentmarjai, Zsigrai, Laczkovics,
Hajnóczi és Martinovics apát.
Miért volt e tizezer ember fölállítva?
Egy kormány, mely mindent elkövetett, hogy népe szeretetét megnyerje,
10,000 emberrel kénytelen biráit őriztetni, midőn öt «gonosztevő»
ítéletét végrehajtják?
Fölösleges félelem! Ötvenhárom év előtt a magyar nép önérzete, lelkének
erélye meg volt törve, el volt temetve a tömlöczben. A sötétben mit
lehet egyebet tenni, mint aludni?
Ha a gyermek fél, azt mondják neki: hunyd le a szemed és alugyál!
Az intelligentia szomorúan, megrettenve tartá honn magát, nem ment a
véres tüneményt bámulni, mit a hizelgők szája ítéletnek nevez.
Első volt Zsigrai gróf, ki a vesztőhelyre hurczoltatott. Gyöngén viselte
magát fogsága alatt is; akként is halt meg. Öntudatlanul hurczolták a
homokra; a bakó három csapásra tudta csak lemészárlani fejét. Utána jött
Szentmarjai, ritka szép tehetségű ifjú: alig huszonöt éves; lánglelke
szárnyai kissé le voltak ernyedve. A királyi ügynök azzal biztatá, hogy
kegyelmet fog nyerni; most látta, hogy csalódott. Nyugodtan, szótlanul,
szomorúan ment a halálba, nem könyezett, nem panaszkodott, sorsát
békével viselve, letérdelt és meghalt.
Laczkovics bátor, indulatos ember, merész férfi, elkeseredést mutatott;
a körüllevőket sietteté, hogy gyorsabban menjenek s legyen már egyszer
mindennek vége, a mellé adott pappal nem sokat gondolt, annál többet
beszélt a megyei hajduval, kitől ismerősei után tudakozódott; a
néptömegen szabadon, elfogulatlanul nézett át, sorsa részeseit biztatta,
állhatatosságra buzdítá. «Nem fáj az, bajtárs, kiáltá többször, midőn a
vérpadra akart ülni; még akkor is mondá Hajnóczinak, midőn már előtte
két levágott fő hevert: «csak egy pillanatnyi bátorságot!» Biráinak
fenszóval szemökre hányta, hogy meg voltak vesztegetve, hogy
embertelenek!
Midőn a négyszögbe lépett, rögtön s gyorsan ment a vérszékhez, s midőn
előbb ítéletét akarták előtte felolvasni, azt nem akarta végighallgatni.
«Nem szégyenlik, mondá, a hazugságok ily nyilvános szövevényeit a nép
előtt felolvasni?»
A bakókat elűzé, nem hagyta magához érni, maga vetkezett le és leült: a
pap után nem mondá az imádságot, hanem Horácz versét kezdé el fennhangon
mondani: «justum ac tenacem propositi virum» stb. A bakó azt mondá:
«igen szépen és érzékenyen imádkozott diákul» s lecsapta a fejét.
Ennek ellentéte volt Hajnóczi: magas tiszta lélek. Azon vidámság és
nyugalom, melyek a léleknagyság ikertestvérei, utolsó perczig nem hagyák
el. Kiterjedt tudományú férfi, több jeles könyv szerzője, nagy
publicista, mindenkor csöndes, nyugalmas életet visel. Ártatlanul halunk
meg, mondá: az uralkodó párt szenvedélyének esünk áldozatul, s valóban
nem méltó élni az emberiség ily mély romlottságában.
Kivégeztetésök napján még irt elnökének és mátkájának, mert épen jegyben
járt, midőn legyilkoltaték; de e levelek nem jutottak kézhez, hanem
elégettettek; a mellé adott tiszteletessel különféle philosophiai
tárgyakról beszélt. Minden ismerőseit barátságosan köszönté. Midőn a
négyszögbe lépett, megismert egy katonát, kit még alispán korában maga
iktatott be, kérdé tőle: ismeri-e őt? mondá, hogy köszöntse rokonait,
mondja meg, hogy nyugodtan halt meg; maga vetkőzött le, kérte a bakót,
hogy kötelességét ügyesen teljesítse, s úgy halt meg, mint élt:
nyugodtan, szeliden, arcza nem változott meg; mosolygása, mint egy
üdvözülté.
Utoljára jött Martinovics, a társulat feje.
Kortársai így vázolják őt: tudományos, ritka lelkitehetségű férfi, ki
Európa csaknem minden nyelvét beszélte. József és Leopold uralkodók
legbizottabb embere. Ez utóbbitól 3000 forint nyugdíjt húzott a császári
pénztárból. Mindvégig azt állítá, hogy őt maga Leopold bizta meg, hogy
Magyarország számára alkotmányt dolgozzon ki, s annak elavult
intézményeit újra képezze, hogy a dúsgazdag papság illő határok közé
szoríttassék, a paraszt és polgár terhei a nemességgel megosztassanak,
az igazságszolgáltatás és politikai kormányzat javuljon, s a mágnások és
általában az aristocratismus korlátolva legyen. E részben hivatkozott
Leopold sajátkezű levelére s fogalmazásaira, melyeknek iratai közt kelle
találtatni, miket Bécsben lefoglaltak. Társaságának nem más czélja volt,
mint a jövő országgyülésre a kedélyeket és elveket egyesíteni.
Midőn ítélete felolvastatott, azt kérdé Németh Jánostól: «fog-e ön
egykor ily nyugodtan meghalni?»
Utolsó pillanatig erősen hitte, hogy kegyelmet nyer; ismételve mondá:
«lehetetlen, hogy engem Ferencz császár lefejeztessen, hiszen atyja
iratai nálam vannak». Talán ezen reménylett megkegyelmezésért volt, hogy
utolsó napjaiban pietismust affectált.
De midőn Zsigrait kivégeztetni látta, a borzasztó látvány alatt elájult
s e percz óta nem birt többé magával. Hozzá kellett kötözni a véres
székhez, s midőn a bakó halálos csapásra emelé föl pallosát, leesett a
kendő szemeiről s látó szemekkel fogadta a fejére lezuhanó halált.
*
Ez ötön kívül még tizenötöt ítéltek halálra, kik közül 13-an azon
irgalmatlan kegyelmet kapták, hogy a sír helyett a börtönbe
temettessenek el.
Élethosszú fogságot a halál helyett.
Valóban a nép kormányzói nagyon gazdagok a büntetések osztogatásában.
Kettő közülök lefejeztetett.
Ezek voltak a legügyesebb, a legkitünőbb fők, s vétkük is ez vala. Maguk
a vérbirák is elismerék, hogy ezek sokkal kevésbbé valának vétkesek,
mint a többiek.
Általános volt a közvélemény, hogy Magyarországot csupán minden szilárd
s önálló lélektől akarják megfosztani, kiknek haláluk oka egyedül lelki
tehetségeik.
Fiatal gyermekek voltak, 20–25 év között.
Neveik Szolarcsik és Őz.
Őz ítéletében nyilván elismerik a birák, hogy a rendbe föl nem vétetett,
a társaság székéről s czéljairól értesítve nem volt, a catechismust is
csak kivonatban olvasta, s a felett az ebben foglaltatott elvek ellen
vitatkozott. Mi volt hát halálbűne?
Ő és társa azon engedelmet kérék maguknak, hogy saját védelmökre néhány
eszmét tehessenek föl, ügyvédjök tájékozásaul. Ezen fogalmazásokban
kifejtett átható ész nyomai bámulatra gerjeszték a birákat: meghökkentek
s ezen iratokat fordította ellenük a királyi ügynök; ezek voltak a
szerencsétlenek megölő betűi. Ügyvédüknek szigorú hallgatás
parancsoltatott; ellenmondásai félrevettettek.
A vesztőhelyre indulván, Szolarcsik lelkesülten, szabadelműleg
vitatkozott a mellé adott pappal, s midőn ez a feszületet kezébe adá,
azt mondta: hogy a Messiást is azért feszíték keresztre, mert a népet és
az emberiséget szerette. A pap erre megdorgálta, hogy ne hasonlítsa
magát a Krisztushoz, mire Szolárcsik mosolyogva mondá: ki tudja, tán
egykor én is nemzetem megváltója lehettem volna: bár használna neki
halálom, bár fölébredne! (Te mondád! fölébredénk s szent legyen előttünk
neved és halálod emléke.)
Őz nyugodtan lépett a halál elé. A református pappal sokat elmélkedett
az emberi és isteni igazság fölött; megkisérlé a néphez szólni; de ebben
mind ő, mind társai meggátoltattak a katonaság által.
Élte huszonötödik évében halt meg szűzen, mocsoktalanul.
Kedvese, egy illir leány, a vérpadig kisérte s kiszökellő véréből egy
pohárral megivott, mondván: «élj bennem és általam égbeszállt lélek!»
Környezői őrültnek tartották, kinek nehéz nyavalyája ellen gyógyszerűl
ajánltatott e szörnyű ital.
*
Minden kivégeztetéskor egyszersmind a kivégzettek pöreit is elégették!
Mindnyájukat úgy ismerte a világ, mint becsületes, tiszta jellemű
férfiakat, kikhez véteknek gyanúja sem férhetett.
S a nemzet látta őket meghalni, mindvégig állhatatosan.
S a nemzet hallgatott, s még csak haláluk okát sem merte kérdezni.
A nemzet hallá legjobb fiainak halálkiáltását, s nem ébredt fel rá.
A kemény föld megitta kiömlő vérüket s nem kapott lázt tőle; nem rázta
le a hátára rakott börtönöket. Volt anya valaha ily érzéketlen fiai
iránt, mint a régi boldog Magyarország?
*
A többi 46 fogoly ítéletei nyomtatásban adattak ki.
Ez volt az egyetlen oklevél, mely az egész perből napvilágot látott.
Vurman bazini polgár, ki egy lakománál a papság túlságos hatalmáról s a
király fiatal éveiről beszélt, 100 botra s négy évi fenyítőházi munkára
ítéltetett. Több más elfogatott minden itélet nélkül elbocsáttatott.
Fodor körmendi plébános szintén elbocsáttatott és azon fölül
szombathelyi kanonok lett.
Mindezek mysteriumok, miknek homályába belátni nem lehet.
Martinovics ítélete legelőször hozatott, pere első volt s először
vétetett föl a hétszemélyes táblán s ez a királyi tábla ítéletét
annyiban élesítette, hogy az általa fölállított társaság négy főnökének
kivégeztetését végig kellett néznie.
Tehát a hétszemélyes tábla már előre tudta, hogy e négy embert vétkesnek
fogja találni s halálra ítélendi, «mielőtt pöreiket látta volna!»
Ugyanezen tábla fölségsértésnek veszi, ha valaki olyan iratokat készít,
mik felségsértést vonnak magok után.
Hisz így legelső könyv volna a biblia, mit ki kellene az országból
küszöbölni, mert ez ugyan nem sokat hizeleg fennálló alkotmányainknak,
nehéz volna benne megtalálni azt az eszmét, mely nemes és paraszt között
külömbséget teszen.
Krisztus mindenkit egyenlőnek mondott; de hiszen keresztre is
feszítették érte.
*
Hajnóczi ítéletében az találtatott nehezítő körülménynek, hogy érettkorú
volt, Szolárcsikéban az, hogy fiatal.
Amannál nincs jobbulás lehetősége, mert megrögzött a bűnben, emennél
nincs remény, hol a bűn oly korán mutatkozik.
Őz ítéletében nyilván kimondatott, hogy a társaságban nem állott, a
jeleket el nem fogadta s mégis el lőn ítélve, miért? mert esze volt?
mert csillaga volt a nemzet egének, melyet el kelle oltani?
Versegi ítéletében felhozatik, hogy a marseillaisi indulót zenére tette.
Tehát az ítélő birák nem tudták, hogy ki szerkesztette a marseillaise
dalát? vagy talán nem akarták tudni. Nagyon mulatságos, mit ez indulóra
a nagyméltóságos urak véleményeztek; azt mondják, hogy ez igen sértő
kifejezéseket foglal magában, hogy ez arra van szerkesztve, hogy
lázadást gerjeszszen s a népet a király és az ország ellen fegyvert
ragadni zendítse.
Tehát ezúttal a mi táblabiráink mint zeneműbirálók is szerepeltek.
Landerer ítéletében nevezetes az, hogy a királyi tábla fölmenté a
halálbüntetés alól, a hétszemélyes pedig halálra ítélte.
Hallatlan eset, hogy a legfelsőbb tábla a legmagasabb büntetésig menjen:
ha ugyan büntetésnek szabad e halálosztogatást nevezni. Szmetanovicsot,
e húsz éves ifjút szinte fölmenti a királyi tábla, a hétszemélyes pedig,
hol maga a nádor elnökölt, mit tennie, mint érdekelt félnek, nem lett
volna szabad, mert így biró és vádló volt egy személyben, halálra ítélte
s hivatkozott nála sz. István decretuma 15-ik czikkére. És e czikk nem
halált, hanem számüzetést mond. Szinte halálra ítéltettek, daczára
enyhítő körülményeknek, Sulyovszki, Kazinczy, Szabó, Szlávi és Uza.
Vétkük volt, hogy a Catechismust látták «és föl nem adták». Halálra a
Szlávi és Laczkovics testvérek, hogy testvéreiket nem árulák el.
Hát mióta taníták aportirozni a magyar embert, hogy hegyes orral
szaglálja a rejtett véleményeket, kapjon fel minden elejtett szót, lopja
ki a meggyőződést, az emberek véleményét szivéből s fusson vele ahhoz,
kinek őrvét nyakán viseli? Mióta merik nyíltan kimondani, hogy az
árulónak fizetése jár? s mióta büntetik halálra azt, a ki hallgat?
Rosti Pál ítéletében azt mondja a hétszemélyes tábla, hogy minden
bárminő reformra egyesült társulat tiltva van törvényeink által.
Ilyen törvény Chinában sincs, Muszkaországban sincs, de még a Corpus
juris-ban sincs.
Rosti Pál ítéletén túl megszünik a halálbüntetések sora; kiknek pöre
eddig fölvétetett, külömbség nélkül mind halál mondatott rá. Ezentúl
mindenkire börtön.
Tán a legelsők voltak a legbűnösebbek?
Oh nem. Hisz ezt előre tudni nem lehetett, ez csak a vizsgálat után
jöhetett napfényre.
Túros, Abafi, Jancsics, Laczkovics László, Rosti János, Ujgyörgyi,
Bacsányi fölmentettek.
Miért menttettek föl ezek, ítéltettek el amazok? az a status titkaiba
tartozik.
Az első kivégeztetés megtörtént. Mindenki, maga a királyi tábla is, mely
őket elítélte, azt hitte az utolsó perczig, hogy az ítélet nem fog
végrehajtatni.
Mondják, hogy a septemviralis biztosítá róla a királyi táblát, hogy
kegyelmezési jogával enyhíteni fogja a csak ijesztésül szolgáló
ítéleteket.
Azonban adott szavát meg nem tartotta.
Az adott szó megszegése külömben nem példanélküli háromszáz év óta
honunk történetének könyvében.
Ekkor történt, hogy a királyi tábla annyira meghasonlott a
hétszemélyessel, hogy elnöke, Ürményi, személynöki hivataláról le akart
köszönni, miben csak az által gátoltatott meg, hogy a király őt
leköszönése előtt kitette hivatalából.
Ez idő óta a királyi tábla senkire sem hozott halálos ítéletet, méltó
sajnálatára az illetőknek, kik épen az ezután következőket vették
különösen czélba, köztük Abafit és Bacsányit.
Kár volt nem várni, míg valamennyit elítélik s akkor kezdeni a
nyakaztatást.
Két hó mulva ez események után a nádor, Sándor főherczeg, irtózatos
halállal múlt ki Bécsben. Tüzijátékokat készítettek: a lőpor meggyuladt
s a rakéták úgy összetépték és égették testét, hogy bélrészei
kilátszottak.
Így élt még iszonyú kínok közt 36 óráig.
Így halt meg julius 12-ikén két órakor Bécsben 1795-ben.
«Ha a Styxen túl az elköltözött lelkek társalkodhatnak még egymással,
szeretném kihallgatni a kivégzettek és biráik között tartott
beszélgetést.» Így szól egy azon korból fennmaradt kézirat.
Ezek történtek ezelőtt ötvenhárom évvel ezen a földön, hol most a
szabadság lobogóit hordják végig.
Siró nők, siró árvák jajgatása hangzék ki az ablakokon, hol most tarka
szalagot lobogtat a szél, sápadt arczok vonultak végig az utczákon fal
mellé huzódva félre, egymást kerülve, hol most életvidám nép lót, fut,
egymást testvérileg köszöntve, ölelve.
Rideg, vad idegen had járta a téreket gépies kopogással döbbentve meg az
ébredezőt, hol most szabad, önakaratú nemzetőrség tartja fenn a rendet;
köztük legismertebb barátaink arczai. Ártatlan honfivér omlott a
piaczon, hol most a diadal-áldomás vörös bora omlik s éljenkiáltástól
reszket maga az ég.
Áldjátok az Istent, hogy a multat eltemeté és megfordítá az idők
folyását és ne átkozzátok azokat, kik már a sírban vannak.
Legyenek hibáik fölirva és megbocsájtva.
Legyen nyugodalma a lelkeknek, kiknek nevét ötvenhárom év kitörölte az
emberek szivéből.
Legyen nyugodalma a hamvaknak, kiknek sírját ötvenhárom év simára
taposta, de a kik a sírban sem szüntek meg honukat szeretni, kiknek
sebeit az ég üdve sem gyógyítá be.
Most gyógyuljanak meg örökre.
Bocsásson meg az ég a holtaknak, mikép mi is megbocsátunk az élőknek!
Tüzzétek ki a fehér lobogókat! éljen a haza!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Régi szakácskönyv műkifejezése.]
[Footnote 2: Hungaria in parabolis 1804.]
[Footnote 3: Olyan műszavak, a melyeket csak a kálvinisták értenek meg.]
[Footnote 4: Még én magam is emlékezem erre a könyvre, a mit nagyon
sarjú gyerekkoromban láttam; tele volt az rézmetszetű arczokkal,
fejekkel; nagy férfiakéval és híres zsiványokéval, a miket mind maga
Lavater rajzolt; rajzoló is volt és költő is egyéb tudománya mellett.
Azokra a rajzokra is jól emlékezem, a mikben egy valóságos varangyosbéka
fokonkint átváltozik emberré, a hogy ma mondanák: békából gigerlivé.]
[Footnote 5: Még most is láthatók hasonló házak és utczasorok a közel
szomszéd Göncz városában.]
[Footnote 6: Polyka = tót szolgáló.]
[Footnote 7: A pálinka első neve a magyaroknál.]
[Footnote 8: «Fáradozik» helyett.]
[Footnote 9: 1849-ben ezen a vidéken egy tíz öl magasságú, alul méternyi
átméretű bükkfának az ára volt egy ezüst forint. Egy nyáron, egy
őszszel, egy télen bujdostam én ezekben az erdőkben, üldözöttje a
hatalomnak. Házigazdám, a derék Csányi Béni, nemes úr volt, földesúr;
hatszáz hold erdő birtokosa. Kis szántóföldjét maga szántotta fiaival.
Álnév alatt rejtegettek. Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok; senki sem
árult el. A falut Tardonának hítták; ez sincs följegyezve a Karacs
térképén. Úgy kerültem erre a vidékre, hogy Telepy Károlynak az atyja
innen hozott feleséget; az pedig a nemzeti szinház tagja volt; ő
utasított ide az ismeretlen világrészbe. J. M.]
[Footnote 10: A jó Szirmay Antal «Hungaria in parabolis» czimű érdekes
művében idézi báró Sennyey László szavait e tárgyról: «Csak nincs
furcsább nemzet a magyar nemzetnél. Eőtet, mint valami választott népet,
kihozta az Úr Isten Scythiából erre a tejjel és mézzel folyó földre és
azt mondotta: no egyél, igyál, ebugatta magyarja! Itt van a jó tokaji
bor, fejér miskolczi kenyér, kövér debreczeni szalonna! ez neki nem
tetszik; kimegy az országból, külső nemzeteknél fecsérli pénzét. Azután
vezette eőtet az Isten szent István királynak hitére, mondván: no
üdvözülj! eb szánkázza meg a lelkedet! de ez sem tetszett neki, eő külső
országi schwajcer és franczia (?) hitet hozott be magának és azt nevezte
Magyar Hitnek. Már úgy lévén a dolog, mit tudott vele tenni az Úr Isten?
Adott neki tehát becsületes kalpagos prédikátorokat, mint ime Szilágyi
Sámuel uram. De ez sem tetszik neki; azt gondolja, hogy az Isten szava
sem hangzik magyar öltözetű prédikátornak a szájábul, ha csak külső
akadémiákról jött parókás és borjubéllel kerített papját nem hallja
prédikáló székéből. Magának a magyarnak is adott az Úr Isten minden
nemzetek felett való legdíszesebb öltözetet: de neki az sem tetszik;
dísztelen, hasogatott szárdúthba öltözvén, akkor véli magát legszebbnek,
midőn háta gerinczén úgy megy a paszomántja, mint a kecsegének, sőt még
lovagolni sem tudna, ha ánglus preceptort nem fogadna magának.»]
[Footnote 11: Régen volt, már most jobbra változott; de biz akkor erről
a virtusról volt ez a falu hires. J. M.]
[Footnote 12: Orgona a kálvinista templomban még a jelen század első
éveiben is ellenzésre talált. Mikor a pápai hitközség orgonát akart
beállítani, a híres nagy tudós tanár, Márton Ferencz, azt mondá: «Minek
a templomba a duda?»]
[Footnote 13: Nincs rá magyar szó a szótárban.]
[Footnote 14: Ezt a bástyafokot ma is az «utolsó mameluk szökellőjének»
híják.]
[Footnote 15: Hajdanában «Hübner» könyvéből tanultuk a bibliai
történeteket, innen maradt fenn a «Hübnere» minden eseménynek.]
[Footnote 16: Petőfi mondása volt.]
[Footnote 17: Lásd Sárossy Gyula «Arany trombitá»-ját.]
[Footnote 18: Mind a kilenczvenkilencz szabó egy kártyalapon aludt.]