elemózsiából, lefeküdt, aludt reggelig.
A reggeli ágyudörgésnél már talpon voltak s kiültek az ablakba.
Jó magas nézpontjuk volt, egy hatemeletes háznak a padlásablakából.
Ott ugyan sokáig ülhettek. A czeremónia a képviselőházban kezdődött,
onnan átment a vének tanácsába, onnan a hadgyakorlatok mezejére, s csak
délután jutott el végre abba a téres utczába, melyben a teremőr vendégei
várták. Azalatt azonban eleget ágyúztak, s ez is élvezet a falusi
embernek.
Időközönkint a házigazdájuk is hazakerült egy pillanatra, elmondani az
ünnepség eddig lefolyt dicsőségeit, melyekben ő, mint kiszolgáló közeg,
közvetlenül szerepelt. A legjobban televette a száját annak a nagy
bankettnek (illetőleg az előkészületeinek) a leirásával, melyet a
főváros ád a városházában a nagy férfi tiszteletére. «Ezerötszáz
teríték! virágokkal! Szökőkutak az asztal közepén! A nagy ember
mellszobra fagylaltból kiformálva!»
– Hallod ezt, öregem? mondá az asszonyság.
«Kétezer gázlámpa világítja meg az éttermet, s a zenekarzat homlokán
gázból kiformálva fog ragyogni a neve nagy betűkkel.»
– Az ő neve gázlámpákból! Hallod ezt, öregem?
Végre a népriadal erre felé közelgett.
Már akkor késő délután volt.
November utolján hamar esteledik. A nap utolsó sugarait veté, csak a
padlásszobák ablakára már, a belletagenak már nem jutott.
Ekkor jött a nagy díszmenet, tárogatókkal és fánfárokkal végig az
avenün. Elől-hátul lovas katonacsapatok, közepett az aranyos hintó.
Minden ablakból hullott a virágeső az ünnepelt férfiura. Egy karzat
összerogyott a sokaság terhe alatt s ott nagy lárma támadt. De azt is
elnyomta a lelkesedés riadala.
– Látod azt? Hallod azt? öregem, rebegé az asszony.
A férfi arczán végig csorogtak a könyük.
Mikor aztán az ő ablakuk alatt is végig haladt a díszmenet a
diadalhintóval, ők is kihajoltak az ablakból s tarka zsebkendőikkel
integettek üdvözletet a nagy nap nagy hősének.
A nagy férfiú pedig, kalapját levéve integetett viszonüdvözletet az
ujjongó közönségnek.
– Látod ezt? Meglátott bennünket! Nekünk köszönt vissza! lelkesedék a
nő.
– Látom, zokogá a férfi, de nem látott semmit, mert a zsebkendőjével
törülte a szemeit.
– Oh, ti bolond pugrisok! Kánker de burzsoá! kaczagott a házigazda. Azt
hiszitek, hogy az a nagy ember a ti köszöntésteket viszonozta?
– Hát hogy ne? mondá az asszony, hisz ő a mi fiunk. Én vagyok az anyja,
ez meg az apja, né!
– Ez az apja? tamáskodék a teremőr. Lehetetlen!
A nő azonban komolyan vette a dolgot.
– Hallod-e polgártárs! Ezt meg ne próbáld kétségbevonni. Mert én
becsületes asszony vagyok. Én az uramon kívül más férfit nem ismertem.
Azért az én fiamnak, a nagy embernek, bizony ez a kis ember az apja.
Nézz rá! Ugy hasonlít hozzá, mintha a száján köpte volna ki. Ha akarod
látni, itt az útlevelünk. Mi vagyunk az ő édes szülői.
A derék ember elhült, elbámult.
– Ti vagytok a nagy ember szülői? S ti ezt az ő felvonulását innen az én
padlásszobám ablakából nézitek?
– De ki is teszünk ám magunkért! mondá az asszony, Nézd, milyen szép
transparentet csináltunk a tiszteletére! Gyertyát is hoztunk hozzá. Ezt
kiteszszük ide az ablakba.
S azzal kibontogatva a papirosból a két szál faggyúgyertyát, meggyújtá
azokat, beleilleszté a transparent bádogtartóiba, s kitette az ablakba.
Épen beleillett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A világhírű nagy ember, a hatalmas, dicső nemzet feje, midőn belépett a
városház dísztermébe, országnagyjaitól, tábornokaitól kisérve, a
túlvilági fényözön, az őrjöngő üdvriadal közepett kis istennek érezte
magát.
Mit ér, ha azt a transparentet nem látta, mely a manzard-szoba ablakában
piros-fehér-kék betükkel ragyogtatá: Éljen a mi fiunk!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Négy hónap mulva a nagy ember meg volt bukva, s egy év mulva halott
lett. A temetése is pompás volt. Azt is szabad volt meglátni a
padlásablakból a jó paraszt embereknek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azután pompás szobrot emelt neki a nemzeti hála.
Annak a leleplezésénél is ott volt a pór-öltözetű öreg házaspár.
– Látod ezt, öregem! milyen szép szobra van! otthon a mi városunkban
nincs ilyen a szent Severinusnak.
Az öreg megtörlé szemeit.
– Jobb lett volna a Leónak otthon maradni!
AZ UTOLSÓ FEJEDELEM.[19]
(Elbeszélés. 1848. május.)
Háromszor látta lelkem arczodat.
Nem a sírból idéztelek föl: a mennyből idéztelek alá.
Kivüled egy csillag sem ragyogott az égen: te voltál az utolsó.
A többi lehullt vagy kialudt.
Fejed körül az idvezület glóriája fénylett: e tündöklő töviskoszorú, mit
a martyrok hordanak. Arczodon a megdicsőülés szomorú mosolyával, szent
bánatodban jelentél meg előttem, mint egy könyező szeráf.
Napsugarakkal kellene irnom a fekete égre, ha úgy akarnám festeni
arczodat, a minőnek lelkem látta azt, s még akkor is kezem nem birná
visszaadni e ragyogványt.
Emléktelenül hamvadsz el sírodban. Ha az utókor mindazon köveket, mik
emberi kebelben szív helyett feküdtek, egy halomra gyüjti, pyramidot
emelhetett volna azokból emlékedre. Most reszketeg szó, elrepülő lélek
néma tisztelete, melyben neved áldott emléke él.
Hagyd e szerény Mausoleum oltárára fölirni képedet!
Minket kicsinyeknek hagyott a törpe kor: dicsőségünk futó csillag fénye,
minő egy nyári éjszakán száz lefut az égről; de azért nem vagyunk rád
méltatlanok: egy Istent ismerünk, a kit te ismertél; egy Istent imádunk,
a kit te imádtál: a szent szabadságot!
Hagyd ez oltár-lapra fölirnom nevedet…
Kezem ne reszkess…
I.
Világtalan kietlen éjszaka…
Az élet hallgat és a sírok megszólamlanak…
Nem olyan éj, minő volt, mielőtt nap és csillagok lőnek teremtve, hanem
olyan, minő volt a keresztre feszítés golgothai éje, midőn nem az ég
világítá a földet, hanem a föld lángjai világíták a sötétséges eget és a
megfeketült napból vér folyott a földre. A nap fenn van az égen, de
fénye nincs. Mozdulatlan lomha felhők sötét tömegei fogták el világát…
Dél van és éj.
Olykor a távol láthatáron percznyi villanás ütközik fel: más országban
járó fergeteg hangtalan villám-lobbanása, A pillanatnyi fény zöldes
derűjében föltünik a néma, a fekete világ körrajza. Sötét hegytömegek,
sötétlő templomok magas tornyaikkal, hallgatag, komor kerített városok,
fekete erdők, fekete sík mezők s a rajtok keresztül kigyózó fekete
folyam.
Majd, mintha álmodnék a vidék, s álmában kezdene neszezni… nehéz nyögő
sóhaj vonul végig a hallgatag világon, minő egy börtönbe ásott nép
kínfohászkodása: tompa dörgés, mintha nedves hant hullana üres koporsó
födelére, enyészetes harangszó ringása, zúgó énekhangok zárt ajtajú
templom ablakain keresztül, s a lejáró folyam egyhangú zúgása.
Oly fojtottak, oly temetettek e hangok, mintha tengerfenékről jőnének ez
álmatlan hallgatás közepett.
Mindig több harang kezd szólani: a fagyasztó templomi zsolozsma mindig
zúgóbb lesz, csengetyűhangok szólanak bele s lánczok csörrenései; csak a
fájdalom és a szentelt kétségbeesés hosszú, hidegen égető sóhaja marad
oly reszketeg!
Hirtelen, – mintha a pokol nyitná meg kapuját, vagy mintha meggyúlt
tűzokádó szakítaná fel rejtett kráterét: vakító tűzfény gyullad ki a
földön, lázzadó világával vérnapot gyújtva ez égnek száz máglya lobogó
ragyogványában. Az egész csillagtalan világ mint egyetlen vérrel festett
kép áll elő: erdők és templomok, hegyek és fellegek.
Vér az égen, vér a földön!
Hosanna, hosanna! dicsőség Istennek! ordítja milliom ajk, dicsőség
Istennek a magas mennyben!
Kiáltó harsonák, vad dobzörej, bömbölő harangok zenéje kiséri ez
istendicséretet, mintha vadult erőszakkal akarna utat törni magának a
fellegeken keresztül, vagy el akarná fojtani a martyrének reszketeg
imáját, hogy meg ne hallhassa azt Isten.
Hosanna, hosanna! Kiáltja a rabszolga nép, ki lánczának szemein
számlálgatja le imádságadóját.
Az ég pedig fellegekkel van elzárva a földtől.
Nem akarja az ég látni a földet. Nem akarja imádságait hallani az Isten.
Bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt tévelygéseikben nem ismerék;
bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt a kisértet óráiban megtagadták;
de jaj és kárhozat azoknak, kik nevében a népre lánczaikat rakták, kik
hirdették a hazugságot s az oltár háta mögött kaczagtak, kik vérrel
áldoztak Isten dicsőségére!
Ezeknek imádságait nincs, a ki meghallgassa!
De számlálva vannak azok a könyek, miket az üldözött erény titokban
kihullat; föl van irva minden fohász, mi a szabadság vértanuinak ajkait
elhagyja s eljőend a minden adósságok visszafizetésének napja, melyben
lészen a kevélység megaláztatása!
Erőtlen gyönge hangok alig hallható éneke zeng a szent ordítás közé:
fájdalmasan nyugodt, szelid, megadó ének… ott a máglyák fölött fehérbe
öltözött sápadt alakok égnek, hátrafont kezeikkel egymáshoz kötözve: a
lángok arczaikat csókolják, a nép köveket hajigál fejeikre s ők
imádkoznak hóhéraikért s égnek emelt arczczal állják ki a lánghalált e
szóért: «szabadság!»
Milyen fehér ott a láng, a hol az ő szent testeik égnek, mint világít az
emberek arczaiba, azokéba, kik ott körülállanak: vad tomboló tömegek,
fanatikus rabszolga képeikkel, középlények ördögök és vadállatok között;
s azokéba, kik messze bérczek ormain futva bújdokolnak; futva, de
arczaikat daczosan fordítva vissza; üldözöttek, de nem rettegők;
rongyosak, de büszkék.
Bujdosva fut a fejedelem is: a jók apostola, kiűzve ősei honából;
kifosztva, megátkozva s elhajtva a fergeteges éjbe, ki idegen országok
hidegébe. Feje körül a jövő dicsőség glóriája fénylik, e tündöklő
töviskoszorú: örök koronája az Isten igaz fölkenteinek. Arcza halvány és
bús, mint a földet elhagyó Astræa arcza, tekintetében a honszeretet
emésztő fájdalma. Szemében köny ragyog, kezében királyi pálcza helyett a
vándorút koldusbotja.
Oh, e koldusbot fogja egyszer visszavívni Magyarhon szabadságát.
Ott a máglyák előtt veressel bevont székben egy fekete férfi ül.
Sugárzik arczáról a sötétség, mint tűzből a világ; homlokán fekete
négyszögű korona; kezében pásztorbot, melynek egy vége gyémántos, körüle
tömjénfüst áradoz és mysticus ének hangzik a visszataszitó alakok
ajkairól.
Hideg gyönyörrel nézi a martyr-szenvedést, hideg arczának egy vonása sem
változik; de szive benn örül.
A megvakított nép oda jár öltönye redőit csókolni.
Gyilkosok, lopók, szentségtörők és hazaárulók szítják a tüzet, kapkodják
a szentek szélhordta hamvait, melyekért megbocsátja vétkeiket a fekete
ember.
Az utolsó énekhang is elhal.
A martyrsereg bevégzé a dicső tanubizonyságot: kiszenvedének mind;
állhatatosak maradtak az utolsó perczig mind s egy sem tagadta meg lelke
Istenét.
A vakbuzgó nép térdre hullva kiáltja:
Dicsőség a véráldozatok Istenének!
De ezer hang kiáltja vissza az erdők sötétjéből, a sziklák ormairól:
Dicsőség a szabadság Istenének!
S ezer arcz fordul daczosan a vérveres világnak, mely reájok lobog,
ijesztő fényével, de ijedetlenül: vállaikat nyomja minden kínszenvedés,
minden nyomor terhe; de térdeik nem hajolnak meg alatta.
Visszafordítja arczát a fejedelem is, e szenvedésben el nem csüggedt
arczot, melynek szelidségében az oroszlán bátorsága lakik,
visszasugárzik abból lelkének világa, azon léleknek, mely ha egy nép
között lett volna kiosztva, nagygyá tette volna azt örök időkre.
Oh, egy nemzetnek csak egy ily szentje támadhat egy nép életében.
Minek is volna több?
Az álló csillagnak nem a földön a helye.
Visszatekint bátran. Nagy szeme sugárzik, mint két vezércsillag, melyre
a buta nép sárral hajigál föl. Fölemeli vérző homlokát, fölemeli halvány
fényes arczát és a koldusbotot kezében, mit egy ország fejedelmének
meghagyott, mintha mondaná:
Visszatérek…!
A fekete ember föláll vérvörös székében, fekete szemöldét mély szemére
vonja, dæmoni arczának igézete előtt elsápad a lelke törpített nép.
Kezébe hamut vesz, a vértanuk hamvát, s merre a bérczek állanak, hol a
bujdosókat kéz utól nem éri, azon tájra szórja azt, s átkot mond a nép
apostolának fejére.
Átok, átok, átok reád! Átok a vizre, melyben megmosódol, átok a légre,
melyet beszívsz. Átok reá, ki ha éhezel, enned ád, ha fázol, tűzhelyéhez
bocsát, ha fáradt vagy, házába befogad, ha meghalsz, eltemet. Átok,
átok, átok reád.
Dicsőség Istennek a magas mennyben, zúgja undok hymnus énekét az eget
káromló csorda.
A templomfalak iszonyú visszhangja döng rá.
A kereszt, a sötét kereszt magasra emeltetik, vérző istenkép rajta, a
nép arczra borulva imádja azt.
Miért mutatjátok a népnek az Istent keresztre feszítve, véresen,
vérhulló arczczal, megtört szemekkel, leszegezett kézzel?
Azt akarjátok-e mondani neki ez által:
Jaj annak, ki a népnek szabadságot akar szerezni, jaj annak, ki
világosságot akar hozni a földre! Díja gyalázat, díja halál.
Im ez ember itt Isten lelkével bírt, ez istenember szabaddá akarta tenni
a népet és boldoggá: – megfeszíttetett.
Lásd ember és remegj.
Az ördög úr a földön! lássátok halva az Istent!
Jaj annak, ki az embert szeretni tanítja!
Im e halott itt Isten volt, a szeretet Istene és meggyilkoltatott.
Lásd ember és tanulj félni, tanulj gyülölni!
Miért nem festitek úgy az Istent, midőn a sírokat megnyitja s azokat,
kik tanultak szeretni embert és hazát, a mennybe fölviszi?
Van-e rettentőbb alakja a bálványimádóknak, kik undok faragott kép előtt
hajtják meg arczukat, mint a tietek, kik az Istent úgy mutatjátok fel a
népnek, mint egy mezitlenre vetkőzött, megostorozott, szétfeszített
emberalakot?
A halál urát a halál lábai alá tapodva!
Te mindezekről semmit sem tudsz, szegény biboros ember, te korona alá
festett kép, kiről a lelkét nem bíró nép Istene képét másolja le, a
haragban és villámok dörgésében uralkodó Istenét. Nevedben úgy, mint az
Isten nevében, lelkeket gyilkolnak, embervért ontanak, befecskendezik
vele az oltárt és a koronát, hogy féljenek tőlük.
Üldözik az igazságot és a hazugságokat díjjazzák.
Te mind ezt nem tudhatod. Hogy hallhatnád a hizelgők szavától, néped
elfojtott kínjajdulásait? hogy láthadnád e kövérre hízlalt
rabszolga-seregtől, kik aranyosan, fényesen, mint pávák és pillangók
rajongnak körüled, népednek rongyait s a sebeket, miket e rongyok
takarnak?
Oh, ha csak egyszer álmodban keresne föl egy ily tekintete a nevedben
teremtett nyomornak, nem mernél többet aludni e koronás fővel.
Szegény biboros ember!
Ki tett ily kevélylyé tégedet? Mivel vagy másoknál dicsőbb? Mivel vagy
másoknál nagyobb? Szállj le magányos fényed magas karszékéből, s ha lenn
vagy, emeld le aranyos süvegedet, s hasonlítsd magadat ama
megalázódásában is oly fönséges arczhoz, mit egy országüldözte bujdosó
visel.
Melyik lesz kettőtök közül a fejedelem? Ő e vagy te?
Szegény biboros ember…
Ütött az óra! Megszólalt a menny, végig dörgött földrengető szava az
országokon. A határok bérczfalai reszketve, inogva, mint vert ebek
dörögték vissza azt.
A népszabadság feltámadásánák napja megérkezett.
Föl térdeidről porig alázott nép, emeld föl járom alá görbült fejedet!
nézd, az ítéletnek napja elérkezett!
Eddig ti beszéltetek a mennynek, most a menny beszél ti nektek.
És ti, kik a népnek birái voltatok, álljatok elő! vagy ha kezeiteken
ártatlan vér és megszegett eskük szennye tapad, rejtsétek magatokat el,
rejtsétek magatokat a sírba; az ítélet napja elérkezett!
Eddig ti ítéltetek, most ti fogtok ítéltetni.
Hosanna! Dicsőség a szabadság Istenének a magas mennyben!
Az egész mindenség egy nagy égő templom boltozata, villámló fellegek,
mik a földet végig korbácsolják: a mennydörgés harsog.
A föld vért iszik és tüzet okádik, görcsösen rázkodva meg kínjaiban az
ingó városok alatt.
Nézzétek: éjszakról, hol a magas bérczeken fenyves tenyész s a fenyvesek
alatt szabad népek laknak, fennragyogó éjszakfény támad: ezernyi lángoló
sugár, fehér-kék és vereslő fényben, miknek összessége az égre
fölragyog: kardok tündöklő éjszakfénye.
Lángoló arczok pirulása támad együtt vele, minden arcz egy-egy cherub
arcza, szabadság és honszeretet van irva mindegyikben.
A merre e lángkaraj halad, ledőlnek a tömlöczök falai, kijőnek a rabok,
láncz helyett kard terem kezökben s kik eddig hallgatva tűrtek, beszélni
kezdenek fegyver-csattogásban.
És a hamis próféták, kik azt hitték magokról, hogy az ég alól kinőttek,
elvetik erőtlen hatalmuk átkos vasvesszejét s sápadtan futnak el,
nyomorú életöket gyáván megmenteni vagy megmaradnak bálványaik körül,
hogy azoknak hulló omladékai alá temetkezhessenek.
Jaj nekik, jaj azoknak, kik a hazát árúba bocsáták! számukra kész a sír.
Jaj azoknak, kik a lelkeket megölték. Számukra kész a pokol.
Repül a zászló, csillagosodik az ég. Vérzik a királyi nap. Hol eddig
minden puszta volt, az égen millió fény lobban elő, miknek lételét nem
gyanítá senki.
«Isten, szabadság és haza!»
Ez volt a zászlóra irva.
Mindenütt, holott ez meghordoztaték, virradt a szabadság, reszketett az
áruló, ingott a trónus, melynek mennyezetén ártatlan vér foltjai,
talapján lánczok ijeszték a térdre nem borulót.
E trón bibora oly nemes magyar vérbe volt megmártva.
E trón zsámolyára oly nemes könyeket sírt a magyar nemzet.
Idáig jött a hős, karddal tört utat magának e trónig s midőn odajutott,
az élők, kik vele szembe álltak, semmivel sem voltak pirosabbak a
halottaknál.
Megállt ott. Lábával a trón zsámolyára lépett. Háromszínű zászlóját a
mennyezethez tűzte és szólt:
Ez a magyar trón. Fejemet meghajtom, mert oltár előtt állok.
De nem te előtted, sápadt arczú ember.
Kezemben fejed koronája, kezemben a kard, mely azt onnan leverte, de
fölkent homlokod, úgy akarta az ég, hogy szent legyen milliók fölött,
nem érintendem azt.
Te királyom vagy, de én birád vagyok.
Te ítélet nélkül büntettél engem, én ítéletet mondok reád és
megbocsátok.
Te gyűlölted a népet, mely téged imádott, gyűlölted a magyart, országát
kizsarlád, hogy vele idegen hazákat gazdagíts fel.
Te a magyar vért vesztőhelyen ontatád, törvényeinket fölforgattad,
behoztad a honba a vérinquisitiót, megyéinkbe idegen bitorlókat küldél
ispánokul, üldözted a szabadságot, hazánk fiait tengerekre küldéd
gályarabokul; te vész és vihar voltál e hon fölött, melyen Isten
jobbkezének kellett volna lenned.
Mosd lásd, mit tevél!
Elverted az oroszlánokat s ebeket gyűjtél magad körűl. Adóssá lettél oly
véres tartozásokkal, mikért véred minden cseppje jutna egy rovásra.
De az nem fog hullani.
A király vére szent. Fejeden volt a magyar korona.
E korona a magyarnak bálványistene. Angyalok hozták azt szárnyra véve,
hősök hordozták azt dicsőséges csatákban s halva volt a nép, ha elveszté
koronáját. E koronához századok dicsőséges emléke van kötve, e korona az
örök élet jegygyűrűje a mindenható ujjáról.
Kinek fejét e korona érinté, az tetteiről csak Istennek számol; lehet
jó, lehet rossz: a törvény pálczája, s a boszú pallosa meghajol előtte.
E korona a hon, e korona a nép, e korona a szabadság, e korona a
magyarok Istene.
Te e koronát vérrel mocskolád be, égetted a hazát, gyilkoltad a népet,
lánczot raktál a szabadságra s üldözted, kik a magyarok Istenét imádták.
Im vedd vissza kezemből koronádat. A nemzet bocsánata letörlé róla a
foltokat.
Ismét király vagy.
Én teszlek azzá: fejedelemtársad, kit te trónjáról letaszítál s ki téged
most semmivé tehetne.
Én királylyá teszlek.
Szeresd a népet, ki téged annyi szenvedés után gyűlölni nem tud. Te
félni tanítád őt, s lásd, nem tanulta meg; tanítsd őt szeretni, ahhoz
jobban ért»…
Szólt a fejedelem s letette fegyverét.
Így süt ki a napvilág a villám után.
Millioman kiáltanak áldást fejére, midőn a békét a honnak visszaadta.
… Százan mentek vele, midőn harmadszor is számüzetve hazáját örökre
elhagyá.
*
Utolsó fejedelme hazámnak: hol alszol te most?
E hon még sírt sem adott neked; idegen föld látta bújdosó arczodat, hét
évig vándoroltál hazádon kivül, mint egy holt üstökös, mely semmi nap
körül nem forog.
Idegen kéz tett le, idegen földű sírba.
El vagy feledve, mint el van feledve a hely, a hol pihensz.
Hijába küzdöttél.
Nem hyenától születik az oroszlán.
A farkas megtanul kenyeret enni, a magyar egyetérteni soha.
Imádni fogja azt mindig, ki őt testvérei ellen úszítja s széttépi azt,
ki önmagával ki akarja engesztelni.
Meg van e faj átkozva.
Erejével önerejére tör, hogy gyönge ellene fejére tapodhasson.
Belül háborog, mint a Balaton, mikor messze és közel csöndes a levegő.
Elveri azt magától, ki érte vérét adta, s kenyeret ad annak, ki meg
fogja ölni.
Hisz annak, ki százszor megcsalá s elítéli önnön megváltóját…
Utolsó fejedelme hazámnak, hol alszol te most?
Mely hideg föld nyilt meg számodra, ki temetett bele?
Én nem tudom, de valamit sejtek. Közel lehet az idő, melyben jó volna
tudnom, merre van az a föld, mely a hontalanok számára sírt mutat?…
A MARTINOVICS ÖSSZEESKÜVÉSI PÖR RÉSZLETEI.
Repülj föl véres függöny!
Lássátok a véres tragœdiát, melynek színpada a vesztőhely s melynek
borzalmairól csak félve szóltak eddig megrémült apák félénk unokáknak;
mint ki az ördögöt emlegeti.
Halljátok a neveket, miket eddig leirni nem volt szabad, miknek emlékét
mély sírba temették, vérfoltjait lemosták a kezekről s a hozzájuk kötött
eszméket fekete szemfedővel fedezék el.
Le a szemfedővel!
Lássátok a csontvázakat, mik alája rejtve voltak, e fő nélkül eltemetett
holtakat; halljátok az elfojtott hangokat, miket a börtönfal s megrémült
keblek zárt ajtaja elnyelt s áldjátok az Istent, ki a mult századot
eltemeté s megfordítá az idők folyását.
Minő idők voltak azok!
Ki fog róluk számot adni a túlvilágon?
*
Elrongyolt iratokból, miknek tartogatása halálveszélylyel járt, apáról
fiúra maradt hagyományokból, miknek tudása az ember álmait zavará,
külhoni lapokból, s a zajosabb események köztudomásra jutott
lárma-hangjaiból közlöm e sorokat, miknek alapját egy helyadat nélküli,
franczia nyelven kijött nyomtatvány képezi.
Nem vádolom a megholt királyt: én a magyar koronát tisztelem; s jól
tudom, mint vették ki a kormánypálczát elbízott kegyenczek a király
kezéből, mikor a király aludt, mert a király is ember. Voltak, kik az
Isten nevében népeket gyilkoltak le, kik máglyára hurczolták az
ártatlanokat s azt mondák: ez az Isten akaratja; de én azért az Isten
ellen főt nem emelek.
Kétszeres bűnösök ők: vétettek a hon, vétettek a király ellen: amattól
vérét, emettől népe szeretetét rabolták el. Álljanak a nyilvánosság
ítélőszéke előtt.
*
1794 julius vége felé több személyt, kik jacobinus érzelmek s tilalmas
levelezés gyanujában álltak, elfogtak, többek közt Riedel hadnagyot.
Hallottuk (igy szól egy azon korban élt honfi), mily kemény fogságban
tartották s mint rendeltetett fejükre vallatás előtt halál.
A vidékeken bizottmányok rendeltettek ki, mindenütt a jacobinus
clubbokat felfedezendők. Bécsben az őrök megkettőztettek s az őrsereg
két osztálya magyar katonasággal szaporíttatott.
De mindezt Magyarországon nem tekinték aggodalommal: tudták, hogy
azokkal semmi tilos összeköttetésben nem áll a magyar; hitték, hogy
alkotmányuk által törvénytelen erőszak ellen védve vannak.
Azonban aug. 13-án Buda-Pesten éjjeli elfogatások történtek. Elfogatott
Hajnóczi, Szerémmegye volt alispánja; Laczkovics kapitány; Szentmarjai,
kik éjjel ágyaikból hurczoltattak börtönbe.
Három nappal ezután Zsigray gróf, a kőszegi kir. tábla elnöke s
Martinovics apát, néhai Leopold király nyugdíjas gyóntatója.
Nagy ingerültséget keltének e rendkívüli és erőszakos bebörtönözések;
Pestmegye közgyülésében Keglevics gróf hevesen kikelt a kormány erőszaka
ellen, s felszólítá a rendeket, hogy kötelességökhöz képest követeljék a
kormánytól a honfiak elfogatásának okait nyilvánosságra hozatni.
Telekinek hítták azon embert, ki ez indítványt megbuktatá. Az udvar
kegyencze, egyrészről pártfogói titkos cselszövényei, másfelől a
túlnyomó hatalommal biró papság által gyámolítva, hogy ne győzött volna
a hazafin, kinek minden fegyvere az igazság iránti lelkesültség és
honszerelme volt?
Pestmegye rendei beértek azon kérelemmel, hogy a kormány Magyarországban
ítéltesse el a foglyokat.
Az udvar e kérelmet hagyta kérelemnek maradni s nem gondolt vele.