csontvázakat szolgáltatni külföldi muzeumoknak?
Az én békám akkorát nevetett erre, a mekkorára csak iszonyú szája
képesíté.
– Jaj de ártatlan fiú vagy te pajtás! Patvart jövedelmez! Ez nekem csak
privilégium arra, hogy minden héten egyszer fölszaladhassak Bécsbe,
természetrajzi készülményekkel: azokat én ajándékba osztogatom szét. A
valóságos hivatalom, a mi után busás jövedelmet huzok, az orvosi
prakszis. Ez az, a mit a németek így hínak: «Das Geld, wovon die Frau
nichts weiss.» (Pénz, a miről az asszony nem tud.)
– Csodálatos orvosi praxis lehet az, a mit egy héten egyszer vesznek
igénybe Bécsben.
– S nem találja ki a fantáziád, hogy mi az? Én egy külföldi hatalmas
biztosító társaságnak vagyok az ügynöke és orvosa.
Felugrottam a székemről.
– Te egy életbiztosító-társaságnak az orvosa vagy? Akkor bocsáss meg
pajtás, ha az asztal tulsó végére telepszem; hogy hosszában legyen
közöttünk ez az asztal.
Bonafides doktor még jobban nevetett rajtam.
Én aztán elmondtam neki egész komolyan, hogy mi dolgom volt már egy
ilyenfajta orvossal.
Bonafides barátom fittyet vetett erre.
– Az a doktor nagy ignoráns volt.
Én aztán védelmeztem a doktort. Annak bizony igaza van. Én érzem azt
magam, hogy megyek lefelé a lejtőn. A jövő tél reám nézve örök tél lesz.
– Bliktri! kiálta föl az én békám. Nincs neked semmi komoly bajod. Én
tudom bizonyosan. Nem kopogtatom én senkinek a bordáit, nem hallgatom a
lélekzését, csak a szemébe nézek. A szeméből meglátom, hogy élni, vagy
meghalni való-e? A szemek adják a csalhatatlan diagnosist. Van elég
piros pozsgás ábrázat, a kinek, ha a szemébe nézek, azt mondom rá: «ez
egy hulla!» A te szemedből azt látom, hogy te lepipálod Mathusálemet.
Én csak búskomoran mosolyogtam erre a biztatásra.
– No, hogy meggyőzzelek róla, mennyire komolyan beszélek, mondá
Bonafides doktor, – hát itt van a zsebemben egy biztosítási kötvény az
én társaságomtól. Diktáld fel, mennyi az összeg, a melyet halálesetre
biztosítani akarsz: én elfogadom s holnap kezedben lesz a társaságom
szerződése.
Én erre azt mondtam, hogy: «tudod pajtás: én soha életemben nem csaltam,
nem loptam, nem szeretném, ha a halálom esetével csalnék, lopnék meg
valakit».
Bonafides doktor nem tágított.
– Én egész komolyan mondom neked, hogy semmi organikus bajod nincsen. A
miben szenvedsz, az kedélybaj. Elmulik. Fogadd el az ajánlatomat. Csak
nem képzeled, hogy én a te megtréfálásodért koczkáztatom a jövedelmező
állásomat. Ha én a biztosító társaságommal egy halálra vált embert
fogadtatok el, engemet rögtön elcsapnak.
Én csak még sem álltam rá.
Ez alatt a cselédem felhozta az ozsonnát: aludt tejet, mézet, kenyeret.
Bonafides doktor azt mondá erre:
– Tudod mit pajtás? Tegyük el ezt az ozsonnát holnapra! most pedig öless
csirkét, csináltass paprikást galuskával, s aztán hozass fel a
pinczédből abból a jó schillerborodból.
– Paprikás csirke! galuska! schillerbor! Hisz ezeket az én házi orvosom
mind a halálos mérgek kategoriájába sorozza!
– Ejh! szólt Bonafides doktor, ha én, az inkarnatus növényfaló meg nem
halok ezektől, te csak nem halsz meg tőlük.
– Igazad van! No hát, Isten neki! Excedáljunk. Hisz a siralomházba
kitett bűnösnek is szabad egyszer jóllakni utoljára.
Csaptunk aztán egy olyan jukundus ozsonnát az én barátommal, hogy
vacsora lett belőle: vége felé még daloltunk is: «Hajtogassuk a
kancsókat, feltaláljuk benn a jókat.»
Hogy vacsora után aláirtam-e én a biztosítási szerződést? arra bizony
nem emlékezem akkurátosan, hanem hogy két nap mulva ott volt a kezemben
az életbiztosítási kötvény: az már bizonyos.
És ettől a naptól kezdve nem jártam szállást keresni se Marsba, se
Jupiterbe, hanem láttam a földi dolgaim után.
S mondhatom, hogy nem csaltam meg a Bonafides doktor
biztosító-társaságát: mert azóta harminczhárom esztendő elmult, s én ez
alatt busásan befizettem évi dijakban azt az egész összeget, a mit
halálom után fognak kapni a jótékony intézetek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hanem azért nem én vagyok az a bizonyos kétéletű ember: hanem majd a
végén kiderül, hogy ki szolgált rá erre a czímre?
Hogy e naptól fogva Bonafides doktor rám nézve a legrokonszenvesebb
alakká vált, az egyenes logika. Ez az igazi barátság! A ki a jó pajtása
kedvéért megtöri a vegetariánus fogadalmat s egy napra felcsap
húsevőnek, borivónak! A csodadoktor, a ki azzal gyógyitja ki a
pácziensét a melankholiából, hogy megtanítja par-kompanyi korhelykedni.
Kedves gyógyrendszer!
Egészen osztom annak a kedves emberemnek a véleményét, a ki a
Kneipp-kúra csodahatásáról hallván beszélni, lelkesülten kiálta fel: «No
azt a Kneip-kúrát én is szeretem!» (Csakhogy ő nem két «p»-vel a végén
értette azt a szót, hanem egy «e»-vel megtoldva.)
De térjünk vissza az elszalasztott fonálra.
Azt mondtam fentebb, hogy egy külföldön utazott barátomtól (ifjabb
kiadómtól) kaptam egy doboz kagylót, csigahéjat.
Ez eleinte nekem lett baj, később aztán megint neki lett baj. (Majd
elmondom én azt sorba, hogyan történt.)
Hát én nekem az volt a bajom, hogy azoknak a szép conchiliáknak a neveit
nem tudtam.
De itt volt Bonafides doktor, a ki sűrűn eljárt hozzám (a kúrát
ismételni), annak mint természettudósnak, mulhatlan kötelessége volt a
csigák országát ismerni. Megtette azt a barátságot, hogy segített nekem
a darabokat determinálni. Hozattam külföldről egy ahoz való drága
könyvet: Lamarke Malakologiáját, a melyben le voltak festve a
legnevezetesebb acefalák és cefalopodák.
A gyüjteményem egy darabjánál lelkesedve szólalt fel az én béka barátom:
«Hűh, pajtás! ez a békateknőknek a királynéja! Csakhogy ez csupán a fele
a kagylónak s a tövisek le vannak róla tördelve: ha a megfelelő részt
hozzáillesztik s minden kinövése ép maradt rajta, akkor ez a természet
remeke; a miért is ezt a nevet viseli: «Venus Dione».
Kiváncsi lettem rá.
– Hja, ez igen nagy ritkaság, s nem csak az, hogy drága: de a kinek
birtokában van, az nehezen válik meg tőle. Nálunk csak a múzeum bir
egyet, teljesen ép példányt. Azt zár alatt őrzik. A mi derék
múzeum-direktorunk, a királyi tanácsos, valahányszor a
természettudományi osztályt meglátogatja, mindig a Venus Dione
istenasszony csigánál végzi a vizitet. Ott megtekintheted te is.
Meg is tekintettem.
Csakugyan.
– Hát annak én is megadnám az árát.
– Hja, azt nehéz kapni. Én Bécsben tudok valakit, a kinél van ilyen
Venus Dione; talán te neked eladná, a kit, mint irót, kedvel.
– Csakhogy én nekem semmi dolgom sincs Bécsben, s egy csigabigáért
Bécsbe föl nem megyek.
… Hát ez akkor volt!
Biz azóta nagy idő elmult.
Azóta már sokszor jártunk Bécsbe. Fel is panaszolták!
A csigagyüjteményem is egész múzeummá felszaporodott s abban nekem egy
egész regényemnek a honoráriuma fekszik, a «Csigák regényeé».
Ez hát az én bajom.
Ámde a «csigák regényét» az én kedves barátom, Emich Gusztáv, a ki az
első csigagyűjteményt ajándékozta nekem, vette meg tőlem: ki is adta, a
nyakán is maradt. Ez meg az ő baja.
Az én gyűjteményem egyszer valamikor majd jó lesz a múzeumnak. Legyen
neki Venus Dionéja in duplo.
Az efféle gyűjtési szenvedélybe aztán csak bele kell kóstolni az
embernek, hogy megíttasodjék tőle. Nekünk szárazföldi pocsétakerülőknek
fogalmunk sincs róla, micsoda világ van a tengerszín alatt? Milyen
fényűzés van ott, a hol nem ismerik a fényt! A csigák nem látnak: csak
érzik, sejtik a napfényt, mint az ember a túlvilágot; de nem látják.
Kinek a számára fejtik hát ki ezt a pompát?
(Kinek a számára míveli ki az ember a lelkét?)
Én azt mondom, hogy a mi az emberre nézve a lélek, a csigára nézve az a
csigahéj. A halhatatlan nemes rész.
Az élő csiga egy halandó kocsonyás mócsing, s ez a mulandóságnak szánt
puhány alkot (miből?) remek műveket (hogyan?), a melyek soha el nem
múlnak. Száz meg száz ezer év előtti alkotásai ott vannak a juramészben,
a kőszénben, a márványban, a vasban. Márványnyá, vassá átanyagult csigák
nálam is láthatók.
Mennyi ész, mennyi szépízlés kell egy scalaria pretiosa porczellán
tornyának a megalkotásához! Az egy építészeti remekmű: egy Bábeltorony,
egy kampanile, melynek tornácztekervényei oszlopocskákkal vannak
összekötve.
A solarium perspectivum pedig csupa szines gyöngysorok egymásra
fűzéséből alkotja meg bámulatos ötvösműremekét filigrán-munkával.
Hát a halyotis irisek titkát ki tudja eltanulni? Hogyan csinálnak zöld
és sötétkék aranyat? rózsaszínű ezüstöt, opálezüstöt?
Hát a meleagrina margaritifera, a ki az igazgyöngyöt készíti,
szivárványt játszó teknőjében? Ki súgja meg neki, hogy egy felsőbb
világban azt a gyöngyöt angyalok fehér nyaka fogja viselni felfűzve.
Van egy csigám: az euplecteia aspergillum, a mi rátekintve olyan, mintha
selyemszálakból volna csipkeverő géppel szőve; csak kézbevéve árulja el,
hogy az a selyemfonál mind kőből van: átlátszó, mint egy fátyol. Egy
oldalán valamikor valami ellenséges állat lyukat ütött: azt a csiga
gondos öltésekkel, ahogy a harisnyán szokták a lyukat bestóppolni,
szépen befoldozta. Hogyan jutott hozzá? Ez, a mi nem megy a fejembe!
Ellenben ott van a hatalmas tridacna gigas: elébb, mint öt éves gyermek,
fodros főkötőcskéjével: egy kis bébé; másik példányban már huszonöt éves
menyecske, ugyanannyi fodor a fejkötőjén, a hány az évszáma. Egy
harmadik példányt, mely száz éves matrona lehetett, a nemzeti múzeumnak
adtam, annak ott külön vasállványt készítettek, ez két mázsát nyom. Ez a
két teknőjét összecsapva, a közé akadt hajókötelet úgy vágta ketté,
mintha bárddal csapták volna el.
A turbo chryostomus tökéletes aranynyal béleli ki a bejáratát, s hogy a
tolvajok hozzá ne férjenek, csinál magának egy külön ajtót, melylyel a
házát bezárja.
A conus litteratus valóságos írástudó: fekete chaldeai betűkkel írja
tele a házát, hosszú, tekergő sorban, s a tizenötödik sornál egy sor
narancssárga rúnát fest közben, aztán folytatja megint a feketét. S ezt
minden példány megtartja. Ki tanítja őt erre? Mikor nincs látása!
A csigaházak leggyönyörűbbike az argonauta argo. Ez már nem csiga, hanem
fejlábas: ez már lát. Ez lehet a spiritiszta a tengerlakók közt. Fehér a
héja, s olyan finom, mint a mézsejt, egy őskori gályát képez; fejlábai,
köpenye a víz alatt propellerek, a teknőt felül viseli. Mikor aztán a
tenger szinére feljön, a napsugárban kéjelegni, akkor megfordítja a
teknőjét, lesz belőle hajó, köpenyét kifeszíti, lesz belőle vitorla, a
csápjaival kormányoz: a szél sebesen röpíti tova, mint egy gályát a sík
tengertükrön; a vitorla rózsaszín, az evezők karmazsinveresek.
Tündérjáték!
S ezeknek a gyönyörű lényeknek milyen élethistóriája van! – No, de elég
volt ennek a leirásával egy kiadót megnyomorítani! – Elég volt már a
csigákból: – lássuk már inkább a békát!
Hát hiszen, – csigalépéssel bár, – de folyvást előrehalad a mi
történetünk. Tudniillik, hogy mind ezen tengeri csodák megismerésében
nekem folytonos segítségemre volt az én tisztelt barátom, doktor
Bonafides, a ki azontúl is folytonosan feljárt Bécsbe, s nekem onnan
hordott haza (jó pénzért) újabb meg újabb ritkaságokat.
A legutolsók egyike volt a csodálatos állatnövény: az actinia, a tengeri
tulipán.
Ez az én doktor barátomnak épen az ellenkezője. A vegetarianus egy olyan
állat, a mely növényt eszik, az actinia pedig olyan plánta, a mely
állatot eszik. – Én természetesen csak a csonttá alakult hüvelyét
kaphattam meg: magáról az élő lényről sokat beszél Oken és Lamarck.
Növény az, mely gyökerével odatapad a sziklához s ott marad, a míg jónak
látja. A nyíláson előjön egy gyönyörű tulipán, a virágos kertek minden
pompájával kérkedő; czafrangjai, mint a virágkelyhek hímszálai és
bibéje. Mikor aztán egy repkedő tengeri pók rászáll a virágkehelyre, azt
hívén, hogy az ennivaló préda, a tengeri tulipán kelyhe egyszerre
körülburkolja, behúzza a hüvelyébe s kiszívja a velejét, a héját
kidobja. Az actinia azonban azt is megteszi, mikor megéhezik, hogy
kihúzza magát a sziklából, a melybe megfészkelt, s odább megy (egy
virág, a ki megy!), fölkeres egy osztrigatelepet, oda bekvártélyozza
magát, s aztán az osztrigákat szépen kieszegeti a kagylóikból, a hányat
csak elérhet. Valóságos gourmand!
– Ejh! De szeretnék én egyszer egy ilyen eleven tengeri tulipánt látni,
a ki csigákat eszik! Mondám én az én doktoromnak.
– Bécsben láthatnál: ott van.
… Ez alatt aztán bekövetkezett az idő, hogy Bécscsel kibékültünk, s
egyszer csak engem is felküldtek Bécsbe, hogy hallgassam meg a közös
hadügyminiszter exposéját.
De nem voltam én olyan kiváncsi az Uchatius-ágyuk öntésének titkára,
mint az eleven tengeri tulipánra.
– Ha akarod, hát én elvezetlek oda, a hol az látható, – ajánlkozék
doktor Bonafides, a ki szintén Bécsben járt a præparált csontvázaival.
Találkát adtunk egymásnak szinház után a Sachernél.
Az actinia szereti a gázvilágítást.
A híres és drága vendéglő éttermébe megérkezve, kérdezősködtem doktor
Bonafides után. A pinczér rögtön útbaigazított. Itt vacsorál egy chambre
separéban. Bebocsátott a cella ajtaján.
Vídám kaczagás hangjai fogadtak.
A terített asztal mellett ült a pamlagon az én Bonafides doktorom, s
ugyanazon pamlagon egy aranyveres chignonnal ellátott fiatal hölgy, mind
a ketten kalapfeltéve: az egyiknek a fején volt egy fehér
kásztor-czilinder, a másikén egy strucztollas pamela-kalap, csakhogy a
czilinder a hölgy chignonját diszíté, a pamela pedig a doktor kopasz
tarkóját takarta; – hogy külömben is jó ismeretségben lehettek, azt
onnan sejtettem, hogy épen akkor a pezsgős poharaikat kocczintották
össze. Aztán még egy pohárral az én egészségemre. Számomra is volt
terítve.
Hát bizony nem szaladtam el. Csak a kalapomat biztosítottam a szék alá
téve.
Még a vacsora elején voltak: – az osztrigánál. – Én még akkor az
osztrigát a világ sűrű kincséért meg nem ettem volna. Egy eleven állatot
lenyelni! Hát eleinte csak a nézésnél maradtam.
Hanem a vereshajú hölgy hatalmasan tudta az osztrigát fogyasztani. A
magáén kívül még a nekem hozott tuczatot is behörpentette.
Nagyon vidám kedélyű, mulatságos hölgy volt. Pompás adomákat tudott,
nagy chic-kel, előadni a legfelsőbb tízezrek világából s azokról a
deszkákról, a melyek a világot képviselik.
A vacsoránál természetesen szó sem volt burgonyáról és retekről, az én
vegetariánus doktorom beérte az őzgerinczczel és strassburgi pástétommal
is, s a rénusi lazaczot sem tartotta eretnekségnek.
Egy kis időre a vereshajú hölgy eltávozott a czellából, otthagyva a
kalapját, mantillját, visszatérés zálogául. Én ez időközt felhasználva,
azt kérdeztem Bonafidestől:
– Hát azt az actiniát mikor nézzük meg, a ki osztrigákat eszik?
Nagyot nézett reám azokkal a békaszemeivel.
– Hát nem láttad? Itt a szemed láttára hörpölt fel két tuczat osztrigát.
– Hát ez a te eleven actiniád?
Ezért aztán megint csak engemet nevettek ki.
– De el ne mondd ezt odahaza a denevéremnek!
*
Hogy is mondja a seregélyem:
«Tu spitzbúb! wo warst du?»
No már most megtanultam, hogy mi az amfibium?
Az, a ki Budapesten szárazföldi állat, Bécsben pedig vizi állat.
Mégis csak tanul az ember valamit a békától.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a kettős élet folyt így szépen éveken át, variácziókkal.
Míg egyszer aztán Bonafides barátomat egy ilyen lucullusi lakoma után
hirtelen megütötte a guta s nyomban mind a két életével leszámolt.
Hivatását teljesítve halt meg, mint egy hős a csatatéren.
A biztosító társaság harminczezer forintot fizetett az özvegyének.
A gyászoló özvegy pompás síremléket emeltetett a számára, egy fekete
obeliszket, melyre egy gyászoló hölgyalak borúl: bizonyosan az ő saját
képmása.
S az obeliszkre ezen szavakat vésette fel arany betűkkel:
«A leghívebb férjnek.»
(A mit bizony megérdemelt.)
És még e szavakat:
«Hasznos volt az élete,
Szép volt a halála.»
(Ezt is megérdemelte.)
Hanem a bolond kőfaragó összetévesztette a két szót s így faragta ki:
«Szép volt az élete s hasznos volt a halála.»
(No, ezt meg aztán igazán megérdemelte.)
HÁROM KIRÁLYNÉ.
Három leánya volt madame Godinnak: Anais, Gabriella, és Salomé. Mind a
három igen szép volt. Egy-egy év volt közöttük a korkülömbség.
Mikor nagyon kicsinyek voltak még, elvitte őket a kártyavetőnőhöz,
jövendőt mondatni a számukra.
Neki magának már nem volt szüksége a horoskopra: ő már megkapta a
magáét; a férje, monsieur Godin házmester volt és a mellett
czipőkészítő; ő maga pedig mosónő; de előkelő, finom fehérneműek számára
született mosónő. Meg lehetett elégedve a sorsával.
A jövendők titkaiban járatos asszonyság kirakta a kártyákat a
tevebőr-vánkosra mamzell Anais számára s pozitive állította, hogy a
mamzell Anaisből előbb-utóbb királyné lesz.
No hát ez jó egynek. Mamzell Anais volt a legidősebb. Úgy is illik, hogy
az elsőszülött kezdje legfentebb.
Hanem aztán a másodízben is kirakott kártya mamzell Gabriellenek is azt
a hírt hozta, hogy ő is királyné lesz: ha egy kicsit várni tud.
De erre már madame Godin fejet csóvált: két királyné! Az egy országban
is sok, hát még egy familiában?
A tudós nő ismét megkérdezte a dodonai berkét a jövendők felől, Salome
kisasszony érdekében. És a csalhatatlan kártya ennek is azt a biztató
választ adta, hogy királyné lesz.
Madame Godin ugyan nagyra lehetett a nyert jóslatokkal. Három prezumtiv
királyné még sohasem sétált végig az aszfalton «egy» paraplé alatt. Nagy
dicsekedve mondta el a jó hírt az urának.
A becsületes czipész azonban épen nem osztozott a felesége
diadalmámorában.
– Mit nekem: királyné? Az akárki lehet a világon. Hogy adjak én három
királynénak enni? Mit vegyek én magamnak az ő királynéságukon? Hisz az
olyan már minálunk, mint télen a jég: senki sem ád érte semmit. Bár
legalább pékmesternének jövendölte volna valamelyiket.
Hát azt bizony madame Godin is jobb szerette volna; de hát mit tehet az
ember a fátum ellen? A görög tragödiákból tudhatjuk, hogy a mit ránk
olvastak, annak meg kell történni.
Leghamarább beteljesült a jóslat a legnagyobb leányon. Mademoiselle
Anaist egyszer meghallotta danolni egy énekmester, a ki ott lakott a
házban; megtetszett a hangja: rábiztatta a szülőket, hogy taníttassák
énekelni, hires művésznő lesz belőle.
– Jó lesz biz az! – mondá Godin apó. – Így legalább hamar czélt érünk
vele. A theátrumban a legolcsóbban osztogatják a királynéságot. Abban a
tartományban még van kelete a királynéknak.
Mamzell Anais azonban csak még sem lett theátrumi királyné: annál egy
tartománynyal alább is beérte az æquator felé; hanem lett belőle
bálkirályné, a ki a Clozerie de Lilasban, meg a Moulin rougeban
gyakorolja a hatalmát. Sceptrum helyett thyrsus.
Ezen a példán okulva Godin asszony, a második leányával szigorúbban
fogta a gondozást. Azt oda állította a mosóteknő mellé. Nevelt belőle
derék, jó erkölcsü, munkás leányt.
Bizony szép és nemes hivatás!
A tisztaság kultusza!
Hol kezdődik az ember?
A fehér ingnél. Azon alúl a Darvin népe.
Mamzell Gabrielle tökéletesen megfelelt e nemes küldetésnek.
Csipkefodrokat hófehérre kimosni, hímzéseket dudorosra kikolmizni;
ingelőket aczélsímára kivasalni úgy nem tudott senki, mint ő.
El is nyerte megérdemelt jutalmát.
Alig volt tizenkilencz éves, a midőn az a dicsőség érte, hogy a
húshagyó-keddi nagy felvonúlás alkalmával, általános szavazattöbbséggel
őt választották meg a nagy világváros összes mosónői királynéjuknak. «La
reine des blanchisseuses!» Őt vitték végig a nagy körmenetben Páris
boulevardjain, négy trakéni paripa által vontatott szekéren, hívatásának
jelvényei által körülvéve. Igazán szép mosónő-királynő vált belőle.
No hát ez is elérte, a mi a jövendők könyvében meg volt írva a személyes
rubrikája alatt. Királyné lett. S meg kell vallani, hogy a mosólapát a
kézben sokkal büszkébb jelvény annál a bizonyos csettegtetőnél, a mit a
Pierrettek forgatnak a kezükben.
Hátra volt még a harmadik leány, a legifjabb: a Salome. Ez volt
mindannyi között a legszebb. Sáfrányszőke a haja, porczellán-testszín az
arcza, granátvirág-pirosak az ajkai, gyönyörű fitos orra és az egész
arczának csalfa mosolygása. Aztán milyen szemek! A hányszor villantak,
annyiféle színt váltottak. Volt abban zöld, kék, granát; esteli, nappali
fény; epedés, csábítás, ábrándozás; szívszomorítás; minden.
S ez a leány volt az erényességnek a mintaképe.
Nem kellett ennek se anyai felügyelet, se apai dorgálás: maga vigyázott
magára. Egy mandoletti-boltosnál volt alkalmazva, mint elárúsító
kisasszony.
De annyira szigorú volt ez a látogató urakkal szemben, hogy még csak az
ajándékul ott felejtett centimeket sem fogadta el s a mi bókokat mondtak
neki a fiatal és öreg gommeux-k, azt mind hallatlanná tette. Mikor ott
ült azon a magas karszéken, körülrakva pogácsákkal, pástétomocskákkal és
likőrös üvegekkel, igazán úgy nézett ki, mint egy királyné. S ha
valakinek chartreust töltött a hosszúnyakú kis pohárba s az megtalálta
csókolni a kezét, fenséges méltósággal mondta neki: «Uram!»
A mindennapos habituék között, a kik esti 9 órától 12-ig ott
kantaskodtak a mandoletti-boltban, volt egy rendes vendég, a kit a
többiek úgy híttak, hogy: «Don José».
Húsz éven aluli fiatal embernek látszott: erősen olajbarna arczszínnel,
sűrű holdsarlóforma szemöldökkel gazella-szemekkel: alig sarjadt még a
bajusza.
Ez állandóul ott foglalt helyet a szép pogácsaárulónő kredencze mellett
s nem csinált belőle titkot, hogy szerelmes bele.
Annyit tudtak felőle, hogy studiosus medicinæ, a ki a Sorbonneba jár
leczkét hallgatni s az amphitheatrumba, a boncztani előadásokra.
Igen komoly, szelíd fiúnak ismerte mindenki.
Senkivel sem barátkozott, semmi diáktársaságba nem járt, a mulatságokban
részt nem vett. A mit elfogyasztott, azt fizette készpénzzel; de
túlságos kiadásokat nem tett. Egész fényűzése abból állt, hogy minden
este hozott egy szál fehér szekfűt Salome kisasszonynak, a mit az
elfogadott s a fodrai közé tűzött.
Egyszer aztán azt mondta Don José Salomenak:
– Kisasszony. Abban az országban, a hol én születtem, az a szokás, hogy
a mely leánynak egy férfi esztendő és egy napig mindennap egy szekfűt
adott, azzal deklarálta magát, hogy feleségül fogja venni.
– De hát van-e ön abban az állapotban, hogy engem feleségül vehessen? –
kérdé a kisasszony.
– Még most nem; de majd leszek.
– Mikor?
– Hát még egy esztendeig kell tanulnom a Sorbonneban: akkor leteszem a
rigorosumot.
– És azután?
– Azután leszek bacheliere és két esztendeig működöm, mint assistens a
protomedicus mellett.
– És akkor?
– Akkor beiratkozom docensnek s foglalkozom a magántanítással két
esztendeig.
– És végre?
– Végre megkapom a doktori diplomát s hirdethetem a hirlapokban, hogy
doktor Don José gyógyít idegbajokat és idűlt hurutot.
– Ez épen öt esztendő, Don José. Tehát tegyük most jégre ezt a mai
thémát s aztán majd öt esztendő múlva melegítsük föl ismét; a mikor ön
már lesz valami.
– Jól van. De hát igérje meg, hogy várni fog rám addig.
A leány kezet adott rá. Neki is nagyon tetszett ez a fiatal ember, azzal
az ábrándos, méla tekintettel.
Alig múlt el néhány hónap, midőn Don José ismét megjelent a szokott
helyén, a kredencz mellett; megcsináltatta magának a sorbethet s mikor
azt felkanalazta, azt mondá a lánynak:
– No már most vagyok valami, mamzell Salome.
– Ugyan mi lett ön, Don José?
– «Király».
No nagyot nevetett erre a szóra a szép Salome.
– Ugyan miféle király lettél te, kis José? Karneval-király,
Lawn-tennys-király?
Az pedig nagyon komolyan erősíté a mit mondott.
– Valóságos uralkodó lettem. Az apám is az volt. Most ő meghalt. S engem
hazahínak, hogy foglaljam el a trónját és uralkodjam az országa fölött.
– S hol van az a te országod?
– Afrikában.
– Mi a neve?
– «Khémi.»
– Hahaha! Nem ott teremnek a «khemikáliák».
– Arab nyelven: «Mazr».
– Ezt meg ki sem tudom mondani.
– Hát akarsz-e királyném lenni?
– Majd beszélek elébb szülőimmel.
– Holnapig határozd el magadat; mert három nap múlva indulnom kell
országomba. A marseillei kikötőben vár rám a hadihajóm, «Tadsimáni
Hakikát.»