– De biz inkább azért, hogy segítséget kérjünk a magunk számára. Minket
is elzárt a világtól a nagy jégáradás. Én a fiammal, meg egy legényemmel
már három nap óta itt rekedtem, az alatt minden ennivalónk tisztára
elfogyott. Arról meg szó sem volt, hogy halat lehessen fogni. Még a
penészes kenyérhajat is előkerestük a láda fenekéről. Hát azt vártuk,
hogy majd hoz valaki segítséget a malomból. Az volt aztán a rémület,
mikor a szemünkkel kellett látnunk, hogy düledezik össze az a nagy
hatalmas épület: először az egyik oldala, azután a másik; a jég az
eszterhéjig emelkedik. Mikor a boltozat rászakadt a lisztes magazinra
nagy ropogással, egyszerre olyan felhő szállt fel belőle, mint valami
nagy égő ház füstje. Csakhogy ez a füst fehér volt. Az az eltemetett
lisztnek a porából támadt. – Hej! mondtuk magunkban, de segítve volna
rajtunk, ha annak a lisztfelhőnek csak a fele ide szállna le mihozzánk;
hanem hát nem hull már több manna az égből!
– De fürjek csak hullottak!
– Honnan tudja, öcsém uram?
– Hát az eddig elbeszéltekből. A Lőrincz papnak volt puskája. Ha az ide
törekedett a csónakjával, akkor az abból a sok jégen fészkelő tengeri
madárból lövöldözött el annyit, a mennyivel még a gazdáit is
eltarthatta.
– A biz úgy is volt. Mikor láttuk, hogy a csónak errefelé közeledik,
nagy küzködés között; – mert nem a vizben járt ám az, hanem többet a jég
hátán; – én azt mondtam a fiamnak: eredj, Gyurka, segíts neki; vigy
magaddal egy kötelet. A Gyurka fiam derekára csavarta a hosszú kötelet,
a két kezébe fogott egy rúdat, hogy ha bele talál szakadni a jégbe,
annálfogva fenntarthassa magát: így indult el a jég hátán a csónak felé.
Mikor odáig ért, a kötelet a csónak orrához kötötték. Azzal a fiam
megint visszajött a kötéllel. Akkor aztán hárman bele kapaszkodtunk a
kötélbe s elkezdtük a csónakot vontatni. Sehogy sem ment! A jég, a mint
sebes jártában meg-megakadt, egyszerre élével állt fölfelé s fennakadt a
csónak. Ekkor oda kiáltott hozzánk a Lőrincz pap: «Ott van az a sok
deszka! rakják kegyelmetek a jégre!» A biz igaz. Ezt ugyan magunktól is
kitalálhattuk volna. Akkor aztán fogtuk a deszkaszálakat; kettesével
egymás mellé rakva, nagy igyekezettel egy keskeny hidat raktunk belőle,
egész a csónakig a jég hátán. A pap ráigazította a csónakot a bürüre, s
akkor aztán könnyű szerrel vontattuk ki a csónakot a dombra.
– Magam is láttam ilyen csónakmentést pozsonyi diákkoromban, a mint egy
a jégzaj közé szorúlt halászt szabadítottak ki eféle rögtönzött
deszkabürü segélyével.
– Hát biz az Isten segítsége volt, hogy a Lőrincz pap ide vetődött, mert
nála nélkül mind elvesztünk volna éhen. Ő pedig mindennap szerzett a
számunkra pecsenyét a csodálatos formájú madarakból, a melyek úgy ülnek,
mint a kutya a hátulsó lábukon. Azoknak a bőrét lehúzta, a húsát
megsütötte; megosztoztunk rajta. Nem finnyáskodtunk ám, akármilyen
halzsírszagú volt a trakta, csakhogy volt. Egy kis pálinka is volt a
papnak a kulacsában; de azt nem bocsátotta közre, maga sem ivott belőle.
Azt annak az öcscsének a számára tartogatta, a kinek a fagyos lábait
kellett azzal bedörzsölni. – Jó szíve volt ám annak a szegény Lőrincz
papnak, azért, hogy olyan háborodott feje volt. Dehogy zúgolódott volna,
az egész itéletidő alatt. De nem is imádkozott. Csak a görög istenekről
elmélkedett; azokról sem valami nagy áhitatossággal. Mikor ott a szemünk
láttára dült le az utolsó tűzfala is a híres malomnak, hogy a jégtorlás
végig zúdult fölötte, ő épen akkor duplalövéssel terített le két köpczös
lúdforma állatot s hozta lábaiknál fogva nagy vitézséggel. Megmondta a
neveiket is: én bíz elfeledtem. Odamutattam a malom tájára, a mit már
akkor betakartak a jégtáblák. Lőrincz pap csak vállat vont rá s elkezdte
a bicskájával a két madarat levetkőztetni a bőréből. Neki az irhájukra
volt szüksége. Azt mondta, – ma sem felejtem el a szavát: – «Hát ez így
van. A mit Jupiter ád, azt elveheti Neptun, de az én tudományomat nem
veheti el se Jupiter, se Neptun, se Vulkán.» Istentelen egy beszéd volt,
hanem biz az úgy volt. A Márton bátyát minden gazdagságával együtt ott
fedték már ezek a nagy otromba kövek: a Lőrincz öcs pedig megélt a jég
hátán; még minket is megtartott s a családjának az utolsó ivadékát is ő
mentette meg. A Jóska gyereknek nem maradt semmi világi vagyona. Ez az
egész nagy térség úgy tele van temetve nagy kövekkel, hogy ebből
szántóföldet senki sem csinál. A malomnak még a fundamentomát sem
találni már. A szép gyümölcsös szigetnek az elejét eltépte az árviz; a
gyümölcsfákat úgy levágta az éles jég, mintha fűrészszel nyiszálták
volna el. Most egy kis halásztanya van még rajta. Abban éldegél a
hajdani gazdag molnárnak az ivadéka, mint pákász; az unokája nem tud már
róla, hogy az ükei milyen dúskálkodó urak voltak, valamely műhelyben
keresi a kenyerét két tenyere izzadásával.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kősivatag rámondta: igaz, igaz.
Igy bánik a mi dicsőségünkkel a mi nagy kegyelmű urunk s hatalmas
ellenségünk, az örök Duna.
A KÉTÉLETŰ.
(Elbeszélés.)
Mindig irigylettem a békát.
Már mért kellett ezt a Teremtőnek kétéletűséggel megáldani?
Hát nem jobb lett volna, ha ebben a kedvezményben Ádám apánk
részesíttetik?
Ez még az eredendő bűnben való találtatás esetében is nagy előnyére vált
volna az első emberpárnak; mert a paradicsomból csak kikergethette őket
az angyal, de a tóból hogyan kergette volna ki? Az angyaloknak nincsen
úszószárnyuk.
Milyen herczegi dolga van az ilyen békának!
Mikor kedve tartja, kiúszik a partra, felmászik az ernyős elecsek
száraira, rákezdi a brekegését: kiadja magát természettudósnak; az egész
világ hisz a jóslataiban, azt mondják: a béka esőt hirdet. Pedig csak az
a baja, hogy éhes.
De hát azért van az a sok levegőlakó légy, dongó, pillangó a világon,
hogy a békának a kellemes existentiáját biztosítsa.
Felmászik a szőlőlugasra s ott lesi a dongókat, a melyek az érett
szőlőfürtöket dibézolják.
E hasznos foglalkozás közben megismerkedik az özvegy bőregérrel, a ki
ott tartja a kvártélyát az eresz alatt. A denevérnőnek a denevérférjét
valamikor elkapta a macska, s azóta ő a szomorú özvegység korszakát éli.
A míg egy udvarlója nem akad: – bárha más felekezetbeli.
Hogy melyik mulja felül a másikat szépségben: a béka vagy a denevér? az
mind e mai napig eldöntetlen thezis. Elég az, hogy megszerették egymást.
A szerelemnek nem kell indokolás.
Nem is szerelemről, hanem házaséletről van szó. Összetették a
keresményüket. S minthogy a denevér sokkal jobb kereső, mint a béka,
mert ő röptiben kapkodja el a bogarakat, míg a béka csak lesből
vadászgat rájuk: annálfogva a békának igen nagy előnye volt a hitvesi
összeköttetésből. Meg is hízott hatalmasan.
Reggelenként aztán, mikor a denevérhölgy nyugalomra vonult (a denevérek
nappal szoktak aludni), vagy a mikor a béka hosszabb esős idő közeledtét
érzé fogékony bőrmirigyein át: akkor a béka lemászott a szőlőlugasról,
lesétált a tópartra, felkúszott a vizbe hajló réti füzényre, a brekegő
szózat helyett e melódiás hangot ismételve: «koaksz, koaksz, tuhú!» Mire
azonnal felüté a fejét a vízszinből egy hasonló szépségű békahölgy, feje
oldalán levő hólyagjait felfújva, az ismerős hang után kezde úszni,
remek technikával.
Erre a béka uraság egy gyors szökelléssel leugrott a vizbe, szembeúszott
a békahölgygyel, s összetalálkozván, mind a ketten sebtében eltünének a
vízszinen lebegő vízitökök és békakorsócskák levelei között.
Denevér-mámi ide nem mehetett utánuk, mert ő nem tud úszni. Ilyen
privilegiuma van a békának!
Úgy hívtuk ezt a béka urat, hogy Doktor Bonafides. Jól ismertem az
életét; de csak a szárazföldit; a vízi életébe is bepillantottam később,
a mennyire a partról lehetett, de odább nem: mert én úszni nem tudok.
Nem volt gyakorló orvos: tudós volt. Még csikó-korbeli pajtások voltunk;
innen maradt fenn közöttünk az ismeretség. Csakugyan nagyon hasonlított
a békához. Épen olyan görbe lábak, olyan hosszú végighas derék, olyan
nyakanincs nagy fej, olyan fülbesúgó széles száj, olyan széjjelnéző
kidülledt szemek.
A feleségét is ismertem.
Az arcza egy kifestett halálfej volt. Pedig nem volt az kifestve. Hanem
a természet maga kontárművészkedett rajta, az arczcsontjához feszült
bőrt kereken megáldva czinóberrel, a mi külömben nem volt betegség jele,
a hogy a «mellbaj rózsáit» szokták nevezni. Hozzá olyan szétálló
frizurát viselt, mintha szárnya akarna kelni a fejének. A száját soha
sem bírta összefogni a nagyon előreálló fogaitól: annálfogva mindig
kénytelen volt mosolyogni. Mélyen bennülő sötét szemek és nagyon pisze
orr egészíték ki a szépségét. Termete egyébiránt nélkülözött mindent, a
mit a szomszédok «az örök nőies»-nek fogalma alá soroznak.
Hanem volt neki négy háza. Egy a belvárosban, a többi a külső
negyedekben, több-emeletesek. A belvárosiban volt a saját lakásuk.
Valami harmincz évvel később láttam, mikor azt a belvárosi házat
lebontották, hogy palotát építsenek a helyébe. Nem volt abban egy darab
kő, egy eltévedt veres tégla sem. Az a fundamentomától a párkányáig
csupa vályogból volt. Ilyen, a kertészetre nézve értékes anyagból
épültek a külvárosi házaik is. Hanem azok rengeteg jövedelmet hajtottak.
Egyszobás lakásokra voltak felosztva, a melyeket jámbor magánzók és
szelid leánykák szoktak kivenni, a kik hétszámra fizetik a házbért.
Nincs az az aranybánya, a mely jobban jövedelmezzen, mint a vályog. – Ez
valóságos uzsoráskodás a vályoggal.
Az én tisztelt barátomnak mindenféle tulajdonságai meg voltak, a mik a
barátság fentartását megnehezítik. Először is vegetarianus volt és
vízivó, a mi, úgy tudom, hogy együtt jár. S még nem hogy eltitkolta
volna ezeket a gyatraságait: de sőt odajárt az asztalunkhoz, a hol
egy-egy este a jó pajtásokkal együtt vacsoráltunk; ott költötte el a
maga átkozott lakomáját: egy tányérra összeaprítva a retket, almát,
vereshagymát, czitromot facsarva rá; úgy habzsolta kanállal s itta rá a
vizet, mint egy dromedár, minket pedig szidott, hogyan tudjuk az állatok
húsával megmérgezni a vérünket?
A felesége is vegetarianus volt: de az inkább csak fösvénységből.
Ezt a családot a konyhája kedvéért nem igen látogatta valaki.
A foglalkozására nézve pedig természettudós volt a tisztelt barátom, még
pedig a praktikus fajtából. Eljárt vadászni, halászni s puskával,
hálóval, horoggal, csapóvassal sok állatot megejtett, de nem azért, hogy
azoknak a húsát saját czéljaira fordítsa, hanem azért, hogy az irháikat
lehúzza s kitömje, a csontvázaikat pedig tisztára megpræparálja.
Vitriollal és arsenikummal dolgozott. Messziről meglehetett érezni a
kabátján.
A dolgozó-szobája mindig tele volt kitömött állatokkal s azoknak a
csontvázaival.
Ezekből ő minden héten felvitt egy ládára valót Bécsbe s ott emberére
talált, a ki megvegye. Olyan ember is van abban a Bécsben, a ki
csontvázakkal, meg kitömött madarakkal kereskedik. Annak a számára
dolgozott a barátom.
Biz ez tisztességes kereset, a kinek kedve van hozzá. No meg, a ki ért
hozzá. Mert nem olyan könnyű ez, mint novellát írni.
De hát mindenek előtt tárgyalandó az a kérdés, hogy mi szükség valakinek
békákról, denevérekről, meg csontvázakról novellát írni?
… Az már igaz, hogy semmi szükség sincs rá.
No, hát térjünk át más matériára.
Teszem föl olyan állatokra, a kik (vagy a mik) beszélnek.
Nekem volt egy olyan állatom: egy seregély.
Beszélt magyarúl és németűl.
Külömbséget tudott tenni, hogy kivel beszéljen magyarúl és kivel
németűl?
Németűl a mosónétól tanult meg (a nevelő anyjától), magyarúl a
feleségemtől, a ki az előbbenitől felvásárolta.
Komolyan mondom, hogy igen okos állat volt.
Családom tagjai velem együtt elhalmozták őt szeretetükkel.
A seregély azonban nem csak szeretettel él, hanem hangyatojással is.
Abból is kapott eleget.
Egyszer azonban jött egy nevezetes esztendő, a melyben a többek között a
hangyák is sztrájkoltak.
Hosszadalmas volna arról értekezni, hogy miért sztrájkoltak ebben ez
évben a hangyák? Politikába vág a dolog! – Denique aranyért (ugyan ne
svihákoskodjunk! egy tarisznya kutyanyelv-bankóért) sem volt kapható egy
verdung hangyatojás.
Az én Hanzim (ez volt a madár-ember neve) nem beszélt se németűl, se
magyarúl. Nem akarta a hangyatojás helyett elfogadni a sárgarépa és
reszelt tojás provizoriumot.
Künn laktam családostul a Svábhegyen.
Magamnak is két lovat kellett tartanom arra a czélra, hogy a naponkénti
ivóvizet felhordassam a Dunából. Januártól augusztusig nem esett egy
csepp eső.
Volt egy parasztasszony ismerősünk: Mariaeicheli sváb hölgy. Frau
Midinek híttuk. Valami ötvenezer forintot érő birtoknak volt a
tulajdonosa. Hanem azért a pénzkeresésnek minden módját felhasználta, a
mi csak a vadon erdőkben kinálkozik. Összeszedte a svábhegyi
pagonyokban, csalitokban a csiperke-, tinórú- és vargánya-gombáknak
minden fajait, a szabadon termő somot, mogyorót, de különösen azokat a
fölséges szamóczákat és csattogó epreket, a minőknek mását én sehol sem
láttam s azokat elhordta fél napi járóra a szokott vevőinek.
Ilyen kundsaftjai voltunk mi is.
Ebben az aszályos esztendőben nem termett gomba, de annál gazdagabb
szüretet adott az erdei szamócza. Ez a legszerényebbike a gyümölcstermő
növényeknek valósággal bujálkodott ezzel a mindent elszárasztó
napsütéssel.
A Frau Midi kosárszámra hordta hozzánk a zamatos epret.
– Ugyan, édes Frau Midi, – szólitám én meg a derék sváb menyecskét, –
nem tudna ön valahol az erdőben járva-kelve felfedezni valami
hangyabolyt, a honnan lehetne venni egy szállítmány hangyatojást az én
kedvencz seregélyem számára?
– Oh dehogy nem! válaszolt a Frau Midi. De bizony van a «farkasvölgyben»
egy vén erdő, a mely tele van hangyafészkekkel. Ott akkora hangyák
hemzsegnek, mint egy bükkmakk, azok bizonyosan jól el vannak látva.
– No hát hozzon abból nekem, a mennyit csak lehet, igen jól megadom az
árát.
A Frau Midi azt felelte e megbizásra, hogy de ő ugyan egyszer volt ott a
farkasvölgyi őserdőben, többet vissza nem megy, mert ottan kisértetek
laknak.
Kisértetek? Kaptam én e felfedezésen. Mifélék? Hogy néznek ki?
De azt énnekem a Frau Midi a világ minden kincséért sem volt hajlandó
megmondani. Csak annyit vallott be, hogy azok valami irtóztató
rettenetesek. Kerüli miattuk azt a tájat minden jótétlélek. Ezek az okai
bizonyosan a most uralkodó országos aszálynak; mert ők iszszák meg ez
esőt és harmatot. El is határoztatott a budaörsi és budakeszi
közvélemény irányadó köreiben, hogy a legközelebbi vasárnapon az
erősszívű férfiak dorongokkal és petrenczerudakkal felvonulnak a
Farkasvölgybe, s az ott kisértő prikulicsokat és ludvérczeket
ünnepélyesen izzé-porrá törik.
De már ebből eszünk!
Soha sem láttam még életemben kisértetet; most itt a szüretje! Másnapot
sem vártam, még azon nap délután fogtam az ásóvégű botomat s
elbandukoltam a Farkasvölgybe.
Gyönyörű, kies hely ez! A hová még kocsiút nem vezet, az ember a fák
derekába kapaszkodik, ha le vagy fel akar benne hatolni. A több százados
fák befuttatva repkénynyel, iszalaggal, oldalaik tátongó odúkkal
dekorálva, a melyeket szőnyegként takarnak a páfránok. S ez odúk alatt
óriási pyramisai a hangyabuczkáknak, melyeken a hangyanemzet mindenféle
fajai nyargalásznak, feketék, veresek, nagyok és aprók; gyalog és
szárnyasak; sőt lovagok is találtatnak köztük: kis hangyák, a melyek egy
nagyobbnak a hátán nyergelve ügetnek.
A mint a botom ásójával egy ilyen magas hangyagúlát megbontottam,
egyszerre halommal omlott ki az oldalából az általam annyira áhított
hangyatojás. Én sietve láttam hozzá, hogy ezt a prédát az én seregélyem
számára biztosítsam. Biz ez törvénytelen hatalmaskodás; de hát abban az
időben az volt a jelszó, hogy: «Macht geht vor Recht». (A hatalom
elébbvaló, mint a jog.)
Hát a mint a hangyakupanczot leromboltam, a háta mögötti faodúban mit
pillantok meg? Egy roppant nagy kemény papiros skatulyát, oldalán számos
lyukkal. Ezeken szaladgáltak ki s be a hangyák.
A skatulya oldalára volt lapidár betűkkel felrajzolva dr. Bonafides
neve.
Benn a skatulyában pedig volt – egy csontvázzá átalakított gődény.
Ezt nézte a Frau Midi kisértetnek.
No hát már most tisztában vagyok a dologgal.
Hát az én doktor barátomnak a muzeumgyarapító titka az, hogy a svábhegyi
hangyákat használja fel præparáló műhelynek, s ingyen végezteti el velük
azt a munkát, a mi szabályszerűleg roppant emberi fáradságba,
kénsavanyba és költségbe kerülne. A hangyák tisztára elvégzik mindezt, a
saját ösztönük szerint.
S a hány odvas fa volt a Farkasvölgyben, az mind el volt látva
kidolgozásra szánt mindenféle állatok vázaival.
Ezeket akarják az én svábjaim agyonverni, mint a kik az esőt és a
harmatot megiszszák. – Nem a svábok iszszák!
No már ennél a felfedezésnél megmozdult bennem a régi jó pajtás, sőt a
természetbuvár is.
Akkor kezdtem el természetbuvári életpályámat, mely nekem azóta sok
pénzt – elhordott a házból.
Ennek az értelmi szerzője volt az én kedves barátom (akkor még «ifjabb»)
Emich Gusztáv; a ki külföldön utaztából visszatérve, nekem egy becses
csigabiga-gyűjteményt hozott haza ajándékul, mely most már egész
muzeummá gyarapodott fel nálam.
Én azonban ezekből a tengeri csigákból egyetlen egynek sem tudtam még
akkor a nevét.
Tehát, a mint a Farkasvölgyben beszerzett prédámmal hazatértem a
viskómba: a Hanzi meglakomáztatása után azonnal levelet irtam az én
Bonafides doktoromnak, hogy ha kedvesek a gődénycsontjai, siessen azokat
a farkasvölgyi faodúkból eltakarítani: mert a svábok összeesküdtek
ellenük, s vasárnap spódiummá törik őket Jupiter Pluvius engesztelő
áldozatául. A levelet leküldtem Pestre a majorosnétól.
A Hanzinak aztán egészen megnyilt a torka, a mint kedvencz eledelét
megkapta; egyre mondta: «Kedves» – «Róza» – «gyere haza».
A feleségem akkor épen a vidéken járt vendégszerepelni.
Magam voltam otthon egyedül.
Egészen elővett a melankholia.
A mire ugyan alapos okom volt.
Megjövendölték nekem, hogy két esztendőnél tovább nem élek.
Nem czigányasszony jövendölte ám meg; hanem egy ahhoz értő ember: egy
doktor; – még pedig hivatalból.
Úgy történt az, hogy én nekem egyszer a fejembe ütött az a motoszka,
hogy én halál-esetre biztosíttatom magamat. (Dehogy magamat! egy
összeget a hátrahagyottaim számára.)
A biztosító-társaság aztán szabályszerűleg kiküldte hozzám a hivatalos
orvosát, hogy vizsgálja meg az életműszereimet. A doktor megkopogtatott
elől hátul, kihallgatta a tüdőm, szívem hangjait; semmit sem szólt:
odább ment.
Pár nap mulva aztán visszakaptam az ajánlatomat levélben, azzal a
hátirattal, hogy: «el nem fogadtatik».
A biztosító-társaságnak a titkára igen kedves jó barátom, írótársam
volt: odamentem hozzá s megkérdeztem tőle (bolond fővel), hogy mi oka
lehet e visszautasításnak?
Az én kedves barátom igen kedélyes fiú volt: nagyot nevetett a szemem
közé s a vállamra csapva azt mondá, hogy: «azért nem, édes pajtásom,
mert a doktor azt referálta rólad, hogy nem élhetsz tovább két
esztendőnél: akkor elvisz az ördög».
No hát mondhatom, hogy ez nem tartozik a kellemes biztatások közé!
Megkapni a hivatalos verdiktet két esztendeig és nem tovább nyúló
életpályára.
Nem szóltam róla senkinek, se a háznál, se a házon kívül. Magamnak
tartottam a titkot. Aztán igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy rövid
idő alatt mindent rendbehozhassak. Neki ültem a munkának: irtam egyik
könyvet a másik után; szerkesztettem; fizettem adósságaimat; nem jártam
semmi mulatságba, még szinházba sem; ascetai életet éltem; nem beszéltem
hangosan; ha meleg szobából hideg szobába mentem, felső kabátot
öltöttem; végig élveztem Török József patikájának minden csalhatatlan
gyógyszerét; tejet ittam. Tökéletesen elnyomott a melankholia.
A mint a számomra engedélyezett második esztendőnek az utolsó negyede is
elkövetkezett, már akkor nem mertem újabb nagyobb munkához fogni, hisz
az idő nem futja ki, hogy azt befejezzem. A végrendeletemet is megirtam.
Mikor ott járkáltam a hársfáim sorai alatt, magamban mondogattam a
halálra készülő Cæsar öncsinálta klapancziás versét:
«Animula, vagula, blandula!
Hospes comesque corporis:
Quos nunc adibis locos?
Frigidula, palidula, nudula…
Nec, ut soles, dabis jocos.»
(Lelkecském, bohócskám, kedveském!
Testem vendége és kisérője.
Minő helyekre fogsz most menni?
Didergőn, sápadtan, mezítelen…
S nem adsz tréfákat, a hogy szoktál.)
Bizony itt már föl van mondva a bérlet, a kvártély s ki tudja, hol lesz
az új szállás?
Hiszen ha az embernek csak a háziura felmond is, milyen nagy aggság
támad abból: hát még ha ezt a szép világot magát felmondják! Az ember
végig vizsgálja a csillagokat; melyikbe szállásolja el magát? A Vénusban
nagyon meleg van, a Jupiterben mindig esik; a Marsban veres minden
növény: azt az én szemem ki nem állja; a Saturnusban meg elébb
plesiosaurussá kell lenni, mert az még csupa deget; az Uranusból meg
nagyon messze van hazajárni. Mert hogy én hazajárok erre a szép földre,
az már bizonyos. Nincs ilyen szép planéta az egész naprendszerben.
Azon az idén ugyan nem igen szolgált rá erre a magasztalásra. Nagy
aszály volt országszerte. Halálélesztőnek sem kaptunk egy csepp esőt az
égből. Még a gyümölcsfák is megsinylették azt. A kajszi baraczkfáim
csupa aszalt baraczkot termettek. Csak a nemes szőlőtő nem engedte magát
a rekkenő hőségtől elcsigáztatni: mentűl forróbban sütött a nap, a szőlő
annál jobban dicsekedett, a fürtök csak úgy nevettek. Ez az egy, a miért
érdemes a földre visszakivánkozni. A szőlő. Ilyen nincs a többi
planétán! A földön túl nincs bor!
S nekem már azt is megtiltotta az ordinariusom.
Szép dolog az, mikor az ember igy lépésről-lépésre hagyogatja el ezt a
szép világot.
– Ne beszélj hangosan, – ne énekelj, – tarts diétát, – ne egyél, a mit
szeretsz, – ne szeress! – ne tánczolj, – ne fürödj hidegben, – ne
dolgozz… Ez mind megannyi nagy lépés az ismerős világból az ismeretlen
felé. A legutolsó stádium aztán mikor azt mondja az embernek az
orákulum: «ne igyál bort».
Miért ne igyék az ember bort? Azért, a miért a digitalint szedi
cseppenként, óránként, hogy lassabban lüktessen a vér az ereiben.
Egyszer csak elém toppan az én béka barátom, meglepve töprengő
magányomban.
Nagyon örültünk, hogy egymást láthattuk hosszú idők óta.
Mindig fehér mellényt viselt, a mi termetének békaformáját még jobban
kitüntette. Az egész alak egy has.
– Kijöttem hozzád egy kis ozsonnára.
(No azzal ugyan jól jársz! gondoltam magamban; nem termett nálam az idén
se gyümölcs, se répa: nincs nálam a Philemon és Baucisi lakomából egyéb,
mint kenyér, meg lépes méz; magam is avval élek.)
Bevezettem az ablakkal elzárt verandára s leültettem az asztal mellé,
épen oda, a hol a Hanzi kalitkája volt felakasztva a szegre.
– «Tu Spiczpúb? Kommszt szo spét czhauz! Vo varszt tu?
Az én doktorom ijedten kapta fel a fejét.
– Szent atyám! A vér is meghült bennem! (A békavér!) Azt hittem: a
feleségem szólalt meg.
Én aztán felvilágosítottam felőle, hogy ez a beszélő seregély eredetileg
egy mosónőnek a jószága volt: attól tanulta el ezeket az erőteljes német
kifejezéseket, a melyeket valószínűleg sűrű alkalma volt hallani.
– De miért mondta azt épen én nekem?
– Azon magam is nagyon csodálkoztam. Nekem nem szokta mondani.
De más valamin még jobban fennakadtam.
– De hát pajtás, szoktál te arra rászolgálni, hogy téged a feleséged
ilyen megszólításokkal aposztrofáljon?
Az én béka barátom hamiskásan hunyorított, a fejét még jobban behúzva a
két válla közé; kétfelé álló szemei még jobban kidülledtek.
– Ne firtassuk ezt, pajtás! Még az euforbiának is meg van a maga
hernyója.
– S annak a lepkéje a halálfejű szfinksz.
– Az ám! Az egyetlen a lepkék között, a melyik lamentálni tud. De hát
tartsunk török szokást, s ne beszéljünk erről. Én azért másztam fel
hozzád (jó magasan lakol: 360 láb a tengerszin fölött), hogy
köszönetemet nyílvánítsam, a miért megmentetted az én
gödénycsontvázaimat az elpusztítástól. Nekem az egzisztencziám függ
ettől.